Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)

1994-08-26 / 199. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. AUGUSZTUS 26., PENTEK 13 Szerénység? No lám, milyen szerény a mi miniszterelnökünk, nem költö­zik be a számára fenntartott rezidenciába. Gondolni sem merek arra, hogy felismerte volna a tényt: Antall József után méltatlan a beköltözésre. A miniszterelnöki reziden­ciát nem Németh Miklósnak (ö kezdte építeni) és nem An­tall Józsefnek alakították ki, hanem a mindenkori magyar miniszterelnöknek. A reziden­ciát, gondolom, úgy tervezték és rendezték be, hogy az rep­rezentálja a magyar művésze­tet és kultúrát. Ha nem így tet­ték, akkor nagy hibát követ­tek el. A miniszterelnök ben­nünket, magyarokat képvisel — a 15 milliót, mert ennyien vagyunk —, és számunkra nem elhanyagolható, hogy külföldi vendégeit milyen kö­rülmények között fogadja. (Gondoljunk bele abba, ha Anglia kormányfője nem köl­tözne be a Downing Street 10-be.) Takarékossági okokra nem lehet hivatkozni. Az épü­letet mindenképpen fenn kell tartani, akár a BM vagy más minisztérium hatáskörébe is tartozik. Ha a miniszterelnök új helyre költözik, a védelmét és annak rendszerét újra ki kell alakítani, és ez a reziden­cián már adott, már működik. Horn Gyula viselkedése az öt­venes évek politikai divatját hozza ismét a felszínre, ami­kor nem illett nyakkendőt és zakót hordani, az ing ujját fel kellett tűrni, mert ezek mutat­ták, hogy a politikusok a nép gyermekei és közel állnak az egyszerű emberekhez. A törté­nelemből ma már tudjuk, hogy ezek a „népi” politiku­sok mennyi egyszerű embert internáltak, telepítettek ki. börtönöztek be és végeztek ki, hánynak söpörték le a pad­lását és még folytathatnám. Nagyon remélem, hogy Horn Gyula nem ezeket az éveket kívánja visszahozni. Veér Gyula Budapest Fejeket a koalíciónak? Ütött a bosszúállás órája! A politikai micsurinisták által összetákolt szociálliberális ki- bic elkezdte a leszámolást, s hova irányította volna még el­sőként sorozatvetőjét, mint a televízióra és a rádióra. Mi­ként 1945-ben és 1956-ban is, gyorsan meg kell szállni a leg­főbb stratégiai pontot, utána következhet a lelkek meggyú- rása eszdéeszes recept szerint. Jobb időpontot nem is vá­laszthattak volna erre, mint a nyár közepét, amikor az embe­rek egy része vízparton pihe­ni ki egész évi politikai csö­mörét. Mire felocsúdnak, ők már birtokon belül. No persze mindez szigorúan a szakérte­lem nevében történik. Még vé­letlenül se gondoljon senki po­litikai tisztogatásra, hiszen ilyet csak az előző, a „pökhen­di”, a „sajátjait mindenhova odahelyező” kormány „tett”. A 40+4 éven át beetetett ma­gyar nép nagy része persze rá­kap a horogra. Honnan is tud­ná szegény, hogy mindez nem más, mint a koalíciós lő- állások körülbástyázása a jól bevált, elvhű saját emberek­kel. Mondjuk ki nyíltan! Itt négy évig nem lesz maradása annak, aki hazafi, aki értékőr­ző, aki elutasítja a posványos, penetráns nyugati szennyet. A hamvas arcú européer kul- túrherceg belovagolt a hata­lomba, most már nemcsak a nemzeti-konzervatív irányzat­nak, de még az MSZP Szűrös Mátyás fémjelezte nép-nemze­ti szárnyának is kuss lesz a ne­ve. így köttetett meg a nagyal­kuban, ahol az idejekorán megkoronázott pártvezér elját­szotta a behódoló balek szere­pét a vesztesből második győztessé avanzsált világpol­gár elittel szemben. Itt aztán tényleg a nyúl viszi majd a puskát, és a befőtt teszi el a nagymamát. Lám a nyugati bankvilág nagy hoppmesterei még a 36 százaléknyi különb­séget is ki tudják pótolni. Nép­akarat itt már nem számít! 1956-ban a tankok diktáltak, ma a kamatlábak zord vitézei. Gyarmati sors akkor is és most is. Tévé, rádió megszáll­va. Derék, szolgálathű embe­rek az utcán. Kegyetlen világ készül, de nem szabad elkese­redni. Négy év múlva minden megfordulhat, hiszen rajtunk, magyarokon múlik. A költő szavaival élve: „O tarts ki addig lélek, vé­dekezz!” Földes György Nagykőrös Ki a hibás...? Rövid töprengés után rádöb­bentem, ki a hibás az 1996-os „expó” elmaradásáért. Egyér­telműen az Antall-kormány, amiért a működése alatt meg­szavazta a parlament a világ- kiállítás megrendezését. Ha ugyanis ez nem történik meg, a Hom-kabinet eddigi gyakorlatát figyelembe véve, most biztos a világkiállítás megrendezése mellett ágálna a jelenlegi kurzus. Ilyen egy­szerű az egész: amit az SZDSZ -— egykor — tervbe vett, s akkor meghiúsult, mindazt, mint kisebbségi hata­lomgyakorló, most érvényre juttatja... A többségi hatalom pedig, mint a báb ministrál ezekhez a pogány rituálékhoz. Talán a televízióban megszűnt „Törté­HISTÓRIA A Priamosz-kincs hányatott sorsa (I.) Titkos megállapodás a „zabrálásról” Még a tavasszal, április 23-án cikk jelent meg a Nép- szabadságban Trójában nem lesz háború címmel, amely jórészt a csodálatos Pria- mosz-aranykincs 1945 utáni sorsával foglalkozik. Az írás telis-tele van tévedésekkel és félreértésekkel, valamint a tá­jékozatlanság jeleivel. (Ezek­kel most nem foglalkozunk, ha a pontosságára oly ké­nyes szerkesztőség óhajtja, készséggel felsoroljuk.). A tu­dományban kötelező hiteles­ség okán szántuk el magun­kat arra, hogy lapunk olvasó­it tájékoztatjuk a való tények­ről, hiszen ha népszerűség­ben nem is vetekedhetünk a Népszabadsággal, szakszerű­ségben igen, sőt ebben a kér­désben alighanem több pon­tosat és újat tudunk írni nála. Ma márt közismert, hogy a 2. világháború vége felé született egy titkos megálla­podás a Hitler-ellenes koalí­ció nagyhatalmai között, mi­szerint a győztesek, mintegy kárpótlásként a németek ál­tal a megszállt országokból elrabolt műkincsekért az el­foglalt német területek múze­umaiból, könyvtáraiból, ma­gángyűjteményeiből, templo­maiból, egyszóval bárhon­nan szabadon válogathattak és vihettek országukba min­denfajta tárgyakat, szobro­kat, képeket, könyveket, rövi­den bármit. (Nálunk akkori­ban, Bihar megyében, ezt egyszerűen zabrálásnak mondták.) A vonatkozó dip­lomáciai iratok legérzéke­nyebb részei természetesen mindmáig szigorúan titkosak a washingtoni levéltárban. Németország és a Szovjet­unió, illetve utódállamai kö­zött viszont évek óta folynak titkos tárgyalások a hadijog alapján elvitt értékek vissza­adásának feltételeiről. Úgy hírlik, hogy az elmúlt egy­két évben az orosz álláspont megkeményedett. A kérdésnek vannak igen kényes pontjai is. így példá­ul a zsidó származású gaz­dag német magángyűjtő, Franz Koenig rajzai eseté­ben (a keresett 526 alkotás között vannak olyan meste­rek, mint Dürer, Holbein, Rembrandt, Mantegna, Ru­bens, Tintoretto, Veronese és Poussin alkotásaival). Koenig a rabló nácik uralom­ra jutása után Hollandiába menekült, és gyűjteményét eladta a rotterdami múzeum­nak. Amikor a németek meg­szállták Hollandiát, a múze­um kénytelen volt átadni a rajzokat a hódítóknak, akik azokat visszaszállították Né­metországba, egyenest a Füh­rer magánmúzeumába. In­nen vitték el a szovjetek. Jó­val a háború után a gyűjte­mény mindenütt keresett da­rabjai Moszkvában bukkan­tak fel, ahol legújabban olyan nyilatkozatok látnak napvilágot, hogy a rajzok visz- szaadása kérdéses, mert nem igazolható megfelelő módon a rotterdami múzeumnak tör­tént eladás. Mint az Obser­ver című lap megírta (1991. július 15., 24.), a holland kor­mány követeléseit Moszkvá­ban rendre elutasították, sőt a Puskin Múzeum igazgató­nője, Irina Antonova (nevé­vel találkozunk majd később is) még tárgyalni sem volt hajlandó. Emiatt egy holland diplomata, Koos De Jong, arra ragadtatta magát, hogy a direktomőt hazugnak ne­vezze. A hollandoknak ugyanis biztos értesüléseik voltak arról, hogy 1991 má­jusáig a rajzokat a moszkvai Puskin Múzeumban őrizték, de akkor hirtelen Zágorszk- ba szállították. Egyébként egy, az 1950-es évekből szár­mazó szovjet hivatalos irat szerint a Koenig-gyűjtemény az elrablón műkincsek ama csoportjába lett sorolva, ame­lyek örökre szovjet tulajdon­ban fognak maradni. A Le Monde ez évi, márci­us 31-i száma ezzel az ügy­gyei kapcsolatban utalt a haj­A Priamosz-kincs moszkvai listája (felül) és Irina Antono­va hitelesítő aláírása nelmi félmúlt” is jobban csíp­te a szabaddemokrata szeme­ket, mint a szocdemmé szelí­dült szocialistákét. Brezovich Károly Vác Hallgatni öngyilkosság Fábián úr javaslatát olvasva a levelezési rovatban, misze­rint el kellene némulnia a Pest Megyei Hírlaphoz hason­ló hangoknak, nem tartom jár­ható útnak. Az emberek ugyanis nemhogy elgondol­kodnának e kijelentés felett, de a még pislákoló remény is kihunyna belőlük. És ezért nem ők okolhatók, hanem az a néhány lelket-szellemet nyomorító évtized, amely mö­göttük van. • Sándor András aggodalma­it napról napra beigazolódva látom: gyökértelen. Isten és egy polgári értékrend ismere­te nélkül felnőtt generáció tagjai országlakosok lehetnek csak. Tartás, nemzeti önérzet hiányában, ravaszul vagy nyíltan az erőszakos hatalom azt tesz velük, amit akar. Ha az a néhány másként gondol­kodó is elhallgatna, az öngyil­kosság lenne. Én úgy gondo­lom, inkább arra kellene ki­dolgozni egy stratégiát, mi­ként lehetne a Sándor Andrá­sok, Török Bálintok, Vödrös Attilák gondolatait többekkel is megismertetni. Konkrét ja­vaslatom a következő: Vagyunk néhány an, akik előfizetnénk másoknak a Pest Megyei Hírlapra. Nem egy-egy személy részére, de intézményre, közösségi épüle­tekre gondolok, ahol több em­ber megfordul. De ehhez egy helybéli lakos vagy dolgozó segítsége kellene. Mert példá­ul, ha én, mondjuk, a ceglédi váróterem vagy a nagykőrösi kórház társalgójába szánnék egy PMH-t, kell egy lelkiis­meretes vasutas, egy kórházi dolgozó, aki szerez vagy fel­szereltet egy kis polcot, rá­csot, amiben a várakozó pol­gárok lapokat találnának, hogy kivegyék, elolvassák, visszategyék. Ez az illető időnként ellenőrizné, hogy valóban ki vannak-e rakva ezek az újságok, esetleg az ő nevére járna a PMH, és ő ten­né ki naponta. A tájékozódás szabadsága jegyében több településen vá­rókban, könyvtárban stb. jó lenne különféle újságokat ta­lálni. Kérem a tisztelt szer­kesztőséget, közvetítse, ha je­lentkezik valaki partnernek, esetleg ez egy akció is lehet­ne. Persze csak úgy van értel­me, ha mindenki komolyan veszi és következetes abban, amit vállalt. Baranyai Veronika Budapest dán magyar magángyűjtemé­nyekben (elsősorban báró Hatvány Ferenc — 1881— 1958 — híres képtárában) volt képek sorsára. Tudjuk, hogy ezekről a képekről az ország orosz megszállása után sokáig azt terjesztették, hogy a németek vitték el őket. Majd kiderült, hogy vé­gül ezeket is a Vörös Hadse­reg szerezte meg, állítólag már magától Adolf Eich- manntól. (Mint tudjuk, Eich- mann busás haszonért, így például a Weiss Manfréd Művek tulajdonjogáért egyes nagyon gazdag zsidó családo­kat biztos helyre mentett ha­zánk náci megszállása és a magyar zsidóság ezt követő szörnyű üldözése idején.) A hajdani tulajdonosoknak alig-alig vannak törvényes örököseik, hiszen ők jórészt a holocaust áldozatai lettek a náci koncentrációs táborok­ban. Felvetették tehát az oro­szok a kérdést: kinek a tulaj­donába tartozzanak ezek a hajdan Magyarországon, ha­zájukhoz hű magyar állam­polgárok által gyűjtött és őr­zött műtárgyak: kerüljenek-e vissza hazánkba, abba az or­szágba, amely mégis Német­ország szövetségese volt, vagy maradjanak orosz bir­tokban, hiszen ők harcoltak a fasizmus ellen. Remélem, ol­vasóink pontosan értik és ér­zik ennek az érvelésnek a de­magóg és kegyeletsértő vol­tát. (Folytatjuk) Makkay János, a történelemtudományok doktora Bállá Antal megyetérképe A magyarországi térképészet a 18. század második felében lendült fel; sorra születtek az országot, illetve egyes részeit ábrázoló pontos térképlapok. A legtöbb vármegyében ekkor már „hites földmérők" dolgoztak, akik közül kiemelkedett Pest vármegye mérnöke, Balta Antal Mintegy 50 térképet ké­szített, ezek nagy obb része csak kéziratban Ismert, de a vár­megyéről készült lapja 1793-ban nyomtatásban is megjelent. Az 1: 300 000 méretarányú, 82 x 106 cm nagyságú térkép gazdag tartalmával is felülmúlja a korszak más megyetérké­peit. Balta Antal a művelési ágak szokásos jelölése mellett kü­lön feltüntette az árvíz járta térségeket, a szikeseket, a futóho­mokos területeket. A folyók, így a Dutia és a Tisza mentén mérlöldmutató látható, ez a hazai gyakorlatban első alkalom­mal fordult elő. A távolságot a Dunán az osztrák határtól, a Tiszán pedig a torkolattól mutatta. A térkép pontosságát az tette lehetővé, hogy Balia a legpontosabb csillagászati méré­sek alapján kiszámított koordinátarendszerre vetítette az áb­rát. A számítás — kutatók megállapítása szerint — nem tóié származott, hanem a kor nagy csillagászától. Hell Miksától „Térképének szerkezete még a mai pontossági követelmények­hez mérten is jó”— olv ashat juk egy mai kézikönyv értékelé­sét. A 19. század híres térképésze, ttpszky János pedig a kö­vetkezői írta Bállá térképéről: „egyetlen jobbat sem ismerek, és az még sokáig legkitűnőbb térképünk marad” Pogány György

Next

/
Oldalképek
Tartalom