Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)

1994-08-18 / 193. szám

i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. AUGUSZTUS 18., CSÜTÖRTÖK J3 Össztársadalmi érdek Mint lapjuk állandó olvasó­ja, régóta felfigyeltem egy kis négyzetben elhelyezett felhívásra: „Támogasd a ma­gyar ipart, vásárolj hazai ter­méket.” A Magyar Fórum 1994. augusztus 4. száma egy mozgalom indításáról tu­dósít, melynek elsőként meg­nevezett célja meghatározott magyar áruk, termékek nép­szerűsítése. Mivel a két gon­dolat egybevág, javasolom a mozgalom támogatását, első­sorban ebben a témában. Ennek érdekében a lap­ban állandó rovatot lehetne nyitni, melyben gazdasági szakértők, újságírók, de az olvasók is elmondhatnák vé­leményüket a kérdéssel kap­csolatban, ezek esetleges üt­köztetését is vállalva. A kam­pány nem a külföldi termé­kek ellen, hanem a hazaiak érdekében foglalna állást. Véleményem szerint szá­mos elvi kérdés tisztázása volna szükséges mindenek­előtt. Például van-e értelme ma egy ilyen mozgalom­nak? Van-e erre külföldi pél­da? Hogyan határozhatnánk meg, mi nevezhető hazai ter­méknek? Célszerű lenne-e az áruk megjelölése a fo­gyasztók tájékoztatására? stb. Ezek után kerülhetne sor egyes hazai termelő ágaza­tok, alágazatok stb. vizsgála­tára, értékelésére, nem hall­gatva el az esetleges hiányos­ságokat sem, megnevezve a fejlesztés célszerű irányát is. Ezen kérdések tisztázása össztársadalmi érdek. A mozgalom lehetővé teszi mindenki számára, hogy az ország érdekét szolgálja anél­kül, hogy az különös erőfe­szítésébe kerülne, emellett a fogyasztó számára még előnyös is, ha hazai olcsóbb, de a külföldi termékkel leg­alábbis egyenértékű árukat vásárol. Berg Artúr nyugdíjas mérnök Budapest A városéit 'yäbf Vác irányító szervei a városért tett ki- (W&p) emelke<iő munka el- ismeréseként két dí­jat alapítottak. Az első, a díszpolgári cím. Múlt száza­di eredetű, odaítélése napja­inkig tart. A másik, a Pro Űrbe díj. Eredete a tanácsi szerveknél kezdődött. A ki­tüntetések átadásának idő­pontja, általában, a város „felszabadulásának” ideje, december 8. (1944). Az 1990-ben KDNP—FKGP— MDF-es önkormányzat a Pro Űrbe díj átadásának nap­jául az augusztus 20-át jelöl­te ki. A Pest Megyei Hírlap hí­rül adta, elsősorban a váci ol­vasóinak tegyenek javasla­tot, kinek ítéljék oda ebben az évben a személyi Pro Űrbe díjat. Az illetékes szer­vek hamar döntöttek: 1994-ben Rusvay Tibor dr. nyugalmazott középiskolai tanár kapja a díjat. Bizonyá­ra ezzel a váciak egyetérte­nek. A kitüntetett az önkén­tességi alapon működő Váci Múzeum Egyesület, dinami­kus helytörténésze. A város közterületein álló műemlé­kek gondozottak, ők pedig többet helyre is állítottak. Emléktáblákat helyeztek el. Az önkormányzat névado­mányozási albizottságban Moys Csaba alpolgármester egyetértésével, Rusvay Ti­bor javaslatára 1991-ben 13 kommunista elnevezésű utca­nevet, továbbá 46 utca- és témevet változtattak. Ebben csupán az kifogásolható, hogy Németh Lászlónak nem adtak utcanevet. (Felső- göd: Tanú, Villámfénynél; Vác: Alsóvárosi búcsú, 1970-ben mondott beszéde ezt indokolttá tette volna.) A kitüntetett Rusvay Ti­bor szellemi képességéről ba­ráti köre, volt tanártársai a legfelsőbb szinten nyilatkoz­nak, különösen nyelvismere­tei miatt. Mint Eötvös-kollé­gista nem sodródott a balol­dali radikálisokhoz, mint egyetemi (bölcsész) hallga­tó: Nem is vihette így sokra. Élete során szerényen tanár- kodott, diákjai szeretetében. jelentős szolgálati idő után Déry-díjat kapott. Közben a feledésbe merült Irodalom­történeti Társaság tagja. Ilyen minőségben két fontos tanulmányt olvastam tőle a társaság folyóiratában, az iro- dalomtörténészetben Ma­dách Imréről és Barotai Ma­rikáról, ki, Boncza Bertával egy időben levelezést folyta­tott Ady Endrével. Rusvay Tibor megkapta a Pro Űrbe díjat. Mint magán­zó váci helytörténész a kitün­tetéshez szívből gratulálok. Petővári Gyula Budapest Nagykőrösi levél © Örömmel konstatál­tuk, hogy a Pest Me­gyei Hírlap minap le­hozta Erdősi Ágnes fotóját az épülő, helyreállítás­ra kerülő múzeumunkról. Egy kis helyreigazítást kér­nék. Nagykőrös különösebb pusztulást nem szenvedett a II. világháborúban, tehát újjá­építésre nem volt szükség. Lerombolták viszont a trapéz alaprajzú kaszárnya Ceglédi út melletti 92 méteres altiszti szárnyát, valamint a 200 mé­teres téglaistállót. A mintegy 2000 köbméter építőanyag ebek harmincadjára került, s belőle építették a Kinizsi Sporttelepet is. Múzeumunk nemzeti em­lékhely, s ennek megvalósítá­sa érdekében erőfeszítéseket teszünk a meglévő objektu­moknak a nemzeti céljaink­nak megfelelő hasznosításá­ra. Alapítványt hoztunk létre, amelynek felhívását megkül­döm Önnek, kérve, szíves­kedjék lapjában leközölni azt. Novák László igazgató Nagykoros Bocsánatot kérek! Olyan időket élünk, amikor a hamis és álhírek elözönlenek minket. Elmondják, majd megcáfolják, hogy a honpol­gárnak fogalma se legyen az igazságról. Később már (nap­jainkban is) nem is monda­nak, nem is magyaráznak, így nincs is mit megcáfolni. Ilyen hír a sorban az úgyne­vezett bocsánatkérésügy. Mármint az, hogy hazánk egyik jeles férfiúja kért vagy nem kért bocsánatot?! Egy ismerősöm apró gyer­mekének valós története ju­tott az eszembe. Jancsika gyakran került összetűzésbe a nagymamával, ilyenkor da­colt, duzzogott, lehetőleg nem is szólt hozzá. Egyik al­kalommal is nagyon megsér­tette a nagyit, amit a szülők észrevették. Rászóltak hát Jancsikára: menj ki a konyhá­ba, és kérj a nagymamától bo­csánatot! A gyerek elindult. De mert sokáig nem került elő, így hát a szülők benyitot­tak. Néma csend! A nagyma­ma az asztalnál gubbasztott, Jancsika az asztal alatt. Mit csinálsz, Jancsika? — így a szülők. Válasz: keresem a bo­csánatot! Mint kiderült, Jancsika nem tudta, hogy mi is az a bo­csánat... így eshet ez meg másokkal is, hogy nem tud­ják, mit keresnek valójában, s főleg azt nem tudják, hogy hol keressék. Vedres Józsefné Budapest Ki a hibás?... Rövid töprengés után rádöb­bentem, ki a hibás az 1996-os expó elmaradásá­ért. Egyértelműen: az An- tall-kormány, amiért a mű­ködése alatt megszavazta a parlament a világkiállítás megrendezését. Ha ugyanis ez nem törté­nik meg — a Hom-kabinet eddigi gyakorlatát figyelem­be véve —, most biztos a vi­lágkiállítás megrendezése mellett ágálna a jelenlegi kurzus! Ilyen egyszerű az egész: amit az SZDSZ — egykor — tervbe vett, s ak­kor meghiúsult, mindazt, mint kisebbségi, hatalom­gyakorló, most érvényre jut­tatja. .. A többségi hatalom pe­dig, mint néma báb, minist- rál ezekhez a pogány rituá­lékhoz. Talán a televízió­ban megszűnt „Történelmi félmúlt” is jobban csípte a szabaddemokrata szeme­ket, mint a szocdemmé sze­lídült szocialistákét. Brezovich Károly Vác HISTÓRIA Egy biai gazda emlékeiből (III.) Hivatalos kuláklistán 1949 márciusában a falube­li kommunista párt gyűlést hívott össze, amelynek tár­gya a kuláklista megállapí­tása volt. A résztvevő há­rom párt — a házigazdán kívül a szociáldemokrata és a kisgazda — megegyez­tek abban, hogy Bián sen­kit nem nyilvánítanak kó­láknak. Ezt jegyzőkönyvbe is vették, és mindenki aláír­ta. Mikor a gyűlésről haza­jöttünk, részegen beállított hozzánk a kommunisták egyik vezetőségi tagja, és nagy hangon kihirdette, hogy ők már kijelölték a biai kulákokat. Nem értet­tük, hiszen ők is aláírták az egyezséget. Az nem szá­mít — tudtuk meg váratlan látogatónktól —, ebben a kérdésben úgyis az erős vo­nal dönt, és ők már tudják mit kell tenniük. Nem is kellett sokáig várnunk, mert közel más­fél hét múlva már megje­lent a hivatalos kuláklista, amit a biai kommunista párt fémjelzett a község elöljáróinak neve alatt. Azon az első listán még a 20-30 holdas parasztok sze­repeltek, akiket gyorsan ki­rekesztettek a megalakuló­ban lévő termelőszövetke­zetekből is. Másokat viszont igye­keztek beszervezni. Elő­ször még olyan szövetke­zetről volt szó, amelyben mindenki otthon gazdálko­dott volna, de a termésből egyformán részesedett. Ez azonban még el sem in­dult, mikor elkezdődött az erőszakos kolhozosítás. Az elkövetkezendő évek­ben aztán egyre rosszabb lett a listára felkerültek sor­sa. A mi családunkat is ku- láknak nyilvánították, és miután mindent elvettek tő­lünk, kijelöltek számunkra a határban 3-4 hold elha­nyagolt parlagot. Ezt a terü­letet kellett termő állapot­ba hoznunk. Rengeteg munkával sikerült is elérni némi eredményt. De ezt sem végezhettük saját belá­tásunk szerint. Minden hé­ten kétszer ki kellett men­nünk a községházára, és je­lentést tenni a tanácselnök asszonynak, mit csinált a kulák, mivel foglalkozott az eltelt napokban. Aztán megszabta nekünk, hogy a következő jelentkezésig mit kell a földön elvégez­nünk. Abban az időben történt az is, hogy az Amerikából származó krumplikártevő, a kolorádóbogár felütötte fejét az országban. Ez egy újabb alkalom volt a sa­nyargatásra. Kirendeltek minket a határba, és ahol krumplivetés volt, a rendőr felügyelete mellett kézzel szedtük a bogarakat. Nem hiszem, hogy ez a módszer túl nagy gazdasági hasznot hajtott volna, inkább csak megalázásunkra volt jó. Még azt is meghatároz­ták, hogy mit vethetünk a kijelölt földekre. A mi há­rom holdunkon egy hold búza, egy hold rozs és egy hold kukorica termesztését rendelték el. Az aratás után nem engedték hazavin­ni a termést, hanem kijelöl­tek a falu szélén egy gye­pet közös szérűnek, és ott a cséplőgép külön csépelte ki a kulákok gabonáját. A munka közben ott volt a rendőrség, a cséplési ellen­őr és egy valaki a község­házáról is, szinte minden szem búzára egy ember ügyelt. A kicsépelt szemet anélkül, hogy különöseb­ben szemügyre vehettük volna, azonnal a magtárba kellett szállítani. Mivel mi magunk nem el­lenőrizhettük a termést, külö­nösen igazságtalan volt az az eset, mikor egyszer a be­szállítás után a magtáros (aki a tanácselnök családjá­ba tartozott) szégyentáblára téve bennünket, azt állította, hogy szemetes volt a gabo­nánk. Mi védekezni sem tud­tunk, de ő erre hivatkozva megtagadta a gabonáért járó fizetséget, így abban az év­ben nem kaptunk a búzán­kért egy fillért sem. Az akkori hatalom, ha már anyagilag nem tudta to­vább szorítani a nyakunkon a hurkot, lelki eszközöket alkalmazott. És ez volt min­den egyéb közül a legfájdal­masabb. Az ÁVH szervezte a faluban a besúgóhálóza­tot. A kulákok közül is so­kakat erre kényszerítettek. Behívták az illetőt, és el­mondták neki: elvárják tő­le, hogy minden héten szer­dán vagy csütörtökön adja le jelentését a járási köz­pontba, megnevezett szemé­lyeknek számoljon be arról, hogy az eltelt idő alatt mit hallott, kivel beszélgetett. El lehet képzelni, hogy be­csületes emberek milyen szenvedésen mentek keresz­tül. Volt aki a megbízatást nem is vállalta, ezért testi fenyítést kapott. Ezenfelül jöttek még a különböző békekölcsönök. Ha valaki jót akart magá­nak, jegyzett belőle, annak ellenére, hogy már mindené­ből kiforgatták. Ha nem tu­dott, büntetés várt rá. így járt az édesapám is, aki a községháza pincéjében töl­tött el bezárva emiatt há­rom nap „gondolkodási időt”. Végül már minden indok nélkül nappal és éjszaka is rendszeresen házkutatást tartottak nálunk. Nem mondták meg, hogy mit ke­resnek, azt sem, hogy miért vannak itt, csak kirámoltak mindent a szobákból, a konyhából, a padláson ösz- sze-vissza hánytak min­dent, azután meg se szó, se beszéd elmentek. Ez is csak egy eszköz volt a kezükben arra, hogy állandóan nyugta­lanítsanak minket, és ne le­gyen egy pillanatunk sem, amikor nyugodt lelkiisme­rettel és ésszel gondolkozni tudunk. A kisbirtokosok kezdet­ben támogatták a kuláklistá­zást, szinte kárörvendően néztek ránk. De aztán bő­vült a lista, így lassan rájuk is sor került. A végén már a mesteremberekből és a sze­gényparasztból is kulákot csináltak, és ekkor ők is rá­jöhettek: a kommunizmus nem válogat, és amikor el­jön az ideje, mindenkivel el­bánik. (Folytatjuk) Lejegyezte: Nánási Tamás Gödöllő' eladományozása Gödöllő első okleveles említése 1349-ből maradt fenn. Birtokosai a megelőző évtizedekben a Szódat- ak voltak, Péter és Tamás. Mivel Szadai Tamás örö­kösök nélkül halt meg, a jog szerint Gödöllő birtoka visszaszáilt a királyra, Nagy lutjosra. Az uralkodó a birtokot Pohárus Péternek adományozta. Nem sokat tudunk Pohárus Péterről, szinte csak annyit, ameny- nyit az oklevél elárul róla. Udvari vitéz volt, Abaáj vármegye főispánja. Hűségesen szolgálta a királyt, Nagy Lajos szavaival „legnagyobb igyekezettel és oda­adó gondossággal”— ezért jutalmazta meg a király az „örökösök nélkül elhunyt Szadai Péter fia Tamás­nak” összes birtokaival, különösen azokkal, ame­lyek Pest megyében vannak és Szada, valamint Gö­döllő a nevük. A király minden haszonvételi jogot Pohárus Péterre ruházott, illetve — a kor szokásá­nak és jogrendjének megfelelőén — örököseire és örökösei leszármazottaira, „hogy örök jogon és visz- szavonhatatlanul birtokolják”. A Pohárus-örökösök több évtizedig uralták Gödöllőt; igaz, kisebb földe­ket elajándékoztak, már 1352-től kezdve. 1424-ben halt meg az utolsó Pohárus, Osvatd, utódok nélkül. Gödöllő ismét a királyra szállt, Zsigmond volt ekkor a trónon. Az uralkodó a rászállt birtokot feleségé­nek, Borbála királynénak adományozta, az erről szó­ló oklevelet a főurak is megerősítették. Pogány György

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom