Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-10 / 186. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. AUGUSZTUS 10.. SZERDA 13 Stockholmi levél — kovásznai visszhang Bágyoni Szabó Istvánnak Budapestre Drága Pista! Nem egészen véletlenül kezünkbe került — Budapesten élő erdélyi barátaink küldték — a Pest Megyei Hírlapnak az a példánya, amelyben Újvári Ernő' históriájának utolsó részlete olvasható. Rögtön láttuk, hogy a szöveg az EKE-könyvból való, s rögtön tudtuk, hogy közlése a te műved. Szívből örültünk neki. Hálásak volnánk, ha elintéznéd, hogy a szerkesztőség postázzon nekünk egy-egy teljes példányt mindazokból a számokból, a fent említettből is, amelyekben a könyvből való részletek megjelentek. Tolmácsold Kollégáidnak kö- szönetünket és üdvözletün- ket.(—) Veress Zoltán Stockholm, 1994. július 14. Kedves Zoltán! Mielőtt szerkesztő kollégáim üdvözletét és elismerését adnám át a Stockholmban megjelenő Erdély Kövei könyvsorozat tető alá hozataláért (amelyet az Erdélyi Könyv Egylet több száz tagú csapata — köztük jómagam is — nem kis anyagi ráfordítással jelentet meg, az Erdélyben maradt alkotótársak munkáira figyelve és figyelmeztetve a világot), engedd meg, hogy eloszlassam a félreértéseket: érdemem, ha egyáltalán annak lehet nevezni, csupán annyi, hogy — kigyógyít- hatatlan erdélyi létemre, no meg EKE-tagként is — recenzióban és szóban egyaránt felhívtam olvasóink (és lapunk História rovattal foglalkozó szerkesztőjének, Bánó Attilának a) figyelmét a Kövek egy siratófalhoz című, Stockholmban kiadott kötetre, Gazdag József és Tótfalvi Zoltán erdélyi témájú dokumentumriportjaira. Tettem •ezt azért is, mert tapasztalatom szerint az a pár példán^, amely e könyvből Erdélybe és Magyarországra a nagyvilágon kívül eljut, túl kevés ahhoz, hogy a magyarság tudomást szerezzen Ceausescu véres diktatúrájának erdélyi magyar áldozatairól. A kötet egyik-másik írását aztán Bánó Attila válogatta ki és szerkesztette meg — nagy-nagy elégtételünkre. Tudom, egy olyan szellemiségű lap, mint a Pest Megyei Hírlap, előbb- utóbb csak rátalált volna a kötet rendkívül értékes és izgalmas írásaira, de azért vagyunk a tájékoztatás és igazmondás elkötelezettjei, hogy minél előbb reagáljunk a jelenségekre. Márpedig e kiadvány az! Tudnod kell, hogy nem csupán a Temesvárott meggyilkolt Újvárosi Ernő tragédiájába pillanthatott be lapunk olvasója. Ezt megelőzően tettük közzé a Ditróból elhurcolt és meghurcolt Páll Béla históriáját; ezt követte annak a Bálint Ferencnek a tragédiája, aki az Erdély története című kiadványért fizetett életével; később aztán a csángóknak templomot emelő Dani Gergely kálváriája jelent meg lapunk História-rovatában... Tudom, érzem, hogy „női a szíved” ezeket hallván — ahogy szegény Lő- rincze Lajos mondaná —, hiszen tenmagad is megjártad Ceausescu börtöneinek a poklát, családostul, írófeleségeddel, Telegdy Magdival együtt. Nem hiába vettétek nyakatokba a világot. Mi meg azt tudjuk, hogy ezért hiteles az a törekvés, az az odaadás, amivel Ti a stockholmi székhelyű EKE munkáját végzitek. Legyen hozzá erőtök! Szülessenek a könyvek, hogy erőnk legyen... A kért lappéldányokat rövidesen postázzuk. Üdvözlettel, barátsággal: Bágyoni Szabó István U.i.: A mai postabontáskor került kezembe Gazda József Kovásznáról írott levele. Hadd idézzek belőle egy passzust, nem csupán azért, mert szerzője az Újvárosi Ernőről szóló írásnak, hanem azért is, mert új adatokkal színezi a mai „sajtótisztesség” fogalmát, s azt a „nemzetközivé váló hangulatot”, amely lapjaink zömét uralja, amelynek tulajdoníthatóan kutyának sem kell a kommunista diktatúrák magyar áldozatairól szóló riport. Szóltak az ismerőseim, leközöltétek az Újvárosiírásomat. Igen érdekes, elHISTÓRIA A honfoglaló .magyarok (XXIV.) Találkozás Európával Amikor a magyarok a IX. század utolsó éveiben birtokba vették a Kárpát-medencét, Nyugat-Európa már egy évszázada (786—796-tól) nyögte a normannok kalandozásainak, s még ennél is régebben (711 óta) a szaracé- nok támadásainak csapásait. A magyarok első, Német Lajos király országát sújtó betörésekor (862) Hincmar, Reims érseke már sejtette, hogy keleten új, félelmetes ellenség tűnt fel. A magyarok már ekkor, még a régi szállásterületről kiinduló vállalkozásaik során felismerték, hogy Európa akkori feudális széttagoltságában nem képes szervezett ellenállásra, sőt a hatalmi villongások szinte kínálják száfnukra a hadivállalkozások lehetőségét. Minden alkalmat felhasználtak, hogy ne idegen por- tyázókként, hanem egyik vagy másik fejedelem oldalán, szövetséges seregként vegyenek részt a kor küzdelmeiben. A közvéleményt tolmácsolják az egykorú krónikások: a szász Widukind és a lombardiai Liutprand, amikor azzal vádolják a frank Arnulf császárt, hogy ő szabadította rá a magyarokat Európára, mert Morávia fejedelmével való ellenségeskedésében rájuk támaszkodott. A pogányok- kal kötött szövetségért széliében kárhoztatják ugyan Arnulfot, de a vitéz és sokáig legyőzhetetlen- nek tartott magyar csapatokat hercegek és püspökök mégis újra és újra segítségül hívják egymással folytatott viszályaikban. Itáliában Berengár király köt velük békét brentai veresége után (899), majd lép velük két évtizeden át tartó szövetségre, s az ő példája ugyanúgy gyakorlattá válik Itáliában, mint Arnulfé Németországban, maga X. János pápa is igénybe veszi a magyarok szolgálatait. Vajay Szabolcs a magyarok kalandozásainak első korszakát elemző könyvében számos bizonyságot szolgáltat a kalandozók meglepő politikai tájékozottságáról: csapataik mindig ott és akkor tűnnek fel, ahol és amikor a körülmények számukra a legkedvezőbbek. Győzelmeiket mindenekelőtt nagy mozgékonyságot, gyakorlottságot és fegyelmet követelő könnyűlovas harcmodoruknak köszönhették. Az ellenségre rontó kis csapatuk színlelt megfutamodás- sal maga után csalta ellenfelét, s annak az üldözésben megbomló hadrendjére a magyarok lesben álló főserege váratlanul, több irányból csapott le, miközben a cselt vető had is megtorpanva visszafordult, bezárva a gyűrűt a kelepcébe csalt üldözők körül. Közelharcba csak kényszerűségből bocsátkoztak, az ellenséget inkább nyílzáporral bénították meg. A korabeli misekönyvek tanúsága szerint Európa népei Istenhez könyörögtek védelemért, hogy a vétkeikért rájuk küldött pogányoktól szabadítsa meg őket. Könyörgésük azonban sokáig nem talált meghallgatásra. A 30-as évekig Európa tehetetlen volt a magyarok betöréseivel szemben, s legfeljebb ajándékokkal, majd rendszeres békemegváltó adókkal vásárolhatott nyugalmat egy-egy időszakra. Épp egy hosszabb időre kötött béke alatt készítette fel seregét ellenük I. Henrik, aki először aratott felettük győzelmet 933-ban Merseburgnál. E vereség után a kalandozások jellege megváltozik, az addig készségesen adózó nyugati szomszédok tehetetlenségükből feleszmélve együttesen igyekeznek védekezni. Az erősödő ellenállásra összpontosított erejű, hatalmas, de épp a résztvevők tömege miatt egyre lazuló szervezettségű hadjáratokkal válaszolnak, mindaddig, míg 955-ben az Augsburg melletti Lech-mezőn a németek egyesített erőit felvonultató I. Ottótól megsemmisítő vereséget szenvednek. Ezután csak a Balkán felé vezetnek egyre gyérülő hadjáratokat 970 tájáig Mind e vállalkozásokat a nagyhatalmú törzs- és nemzétségfők s á körülöttük élő katonai kíséret előkelői, illetve a nagyfejedelem utódlásra kiszemelt, a katonai segédnépek élén álló fiai szervezték. Céljuk az volt, hogy a béke idején is fegyverben álló haderő harckészségét ébren tartsák, s alkalmat nyújtsanak a zsákmányszerzésre. A fejedelmek a kalandozó hadjáratok szervezését — akárcsak a normannoknál — inkább elősegítették, mint akadályozták, hiszen számukra is az volt a kedvező, hogy az országrésznyi területek felett rendelkező nagyurak vállalkozó kedvét az országon kívüli csatamezőkre irányítsák, biztosítva ezzel hatalmuk állandóságát és a belső békét. A kalandozásoknak a magyar államiság megszilárdulásában igen fontos szerepe volt, jó időre megelőzték azt, hogy a magyar törzsszövetséget nyugatról támadás érje, ami a beköltözés időszakában végzetes lehetett volna. A magyarság IX—X. századi története szorosan összefonódik az európai egyetemes történet alakulásával is. Miként már Etelközben a kazárok és bizánciak, a ruszok és bolgárok között, ugyanúgy hozzájárult , a Kárpát-medencébe nyomuláskor e térség politikai-hatalmi egyensúlyának kialakulásához is. Előbb a morvákat támogatva a frankok keleti terjeszkedését hiúsította meg, majd betelepedve nem csupán a szlávok északi és déli településtömbje közt küldtem a decemberi évfordulóra való tekintettel a Magyar Nemzetnek, rá sem fújtak. Se meg nem jelent, se nem értesítettek róla. Ti bizonyára a könyvből vettétek ki, örülök neki. Érdekes: tudomásomra jutott, hogy az én gondolkozásomhoz közelálló lap vagytok, így mindenképpen jelentkeztem volna, még akkor is, ha nem jön ez az apropó.(...) De ettől függetlenül: örülök, hogy vagytok, jó munkát, megmaradást kívánok az „ostromgyűrűben” is. Szeretettel üdvözöl: Jóska. I Gazda József Kovászna, 1994. július 30. Kétféle mércével Tisztelt Honfitársaim! Biztos vagyok benne, hogy sokan látták vasárnap este — július 31-én — a Tv 1-en az adást: Boross Péter volt miniszterelnök úr „kihallgatását”. Ebben Frey Tamás, mint egy vizsgálóbíró, kérdéseket intézett Boross Péterhez, aki, mint egy úrhoz illik, elkezdte szépen a válaszát. Igen ám, de alig egy-két mondat után Horn Gyula miniszterelnök úr belefojtotta a szót, s két-három perces beszédben válaszolt Boross úr helyett. Ez majdnem végig így ment. Boross Péter már rágta a szája szélét, de úriemberhez méltóin állta a megalázást. Én már vártam, hogy odafordul Horn Gyulához, hogy ne beszéljen már bele mondókájába, hiszen azért hívták őket ide, hogy nézeteiket a televízió nyilvánossága előtt elmondják. De Boross úr tűrte ezt, nem szólt. Persze Frey úr megtehette volna, hogy tisztelettel megkérje a miniszterelnök urat, hogy engedje befejezni Boross úr mondanivalóját, hiszen ő őt kérdezte. De nem tette. Frey Tamás persze még fiatal, neki még sok tanulnivalója van. Egyet azonban véssen lángeszű fejébe, hogy a megkérdezett alanyai mindig egyformák, és ennek megfelelően is vezesse a beszélgetést. Okuljon tehát az ilyen helyzetekből. A. J. Budapest (Pontos név és cím a szerkesztőségben) képezett gátat, de a német és bizánci hatalom e területre való terjeszkedésének is megakadályozója lett, előkészítve a későbbi Kö- zép-Európa politikai arculatát. Noha megelőző, megfélemlítő, az önállóságra törekvőket segítő vállalkozásaikkal hat évtizedre elodázták a német birodalom megszervezését, ugyanakkor a 926-ban kötött 9 éves békével hozzá is járultak a német egység megteremtéséhez. Francia- országban a Karoling-utó- dokat, Itáliában pedig előbb Berengárt, majd Hugó királyt támogatták, vagyis a törvényes uralkodókat vetélytársaikkal szemben, sőt Hugót a bizánciak és arabok ellen is' megsegítették. A magyarokkal szembeni fél évszázados küzdelem és az önvédelem kényszere siettette az erők összpontosítását, a központi hatalom megteremtését, és az ellenük és a normannokkal szemben védtelennek bizonyult városok fallal való körülkerítése, a váralja települések biztonságosabbá tétele egész Európa városfejlődésének új irányt szabott. (Vége) Dienes István Csővár vára Ma már csak romjai láthatók Csővár várának, mely a 13. század végén, a 14. elején épülhetett 394 méter magasságban. Komoly erődítmény lehetett a maga korában közel kétméteres vastagságú falaival, négyzetes alakú belső' tornyaival. A csővári vár első említése okleveles emlékeinkben 1319-ből származik. Károly Róbert király a hűtlen Istvánnak és fiainak, valamint Chunta László fiainak, továbbá Ördög Andrásnak és Botos Miklósnak összes birtokát elvette, és Csővár várát — melyet „Elefanti Dezső, Sebesvár várnagya foglalt el”— jutalmul „nevezett Dezsőnek adja”. Zsigmond király 1423-ban Garai Jánosnak akarta adományozni, a budai káptalan azonban nem tudta a beiktatást végrehajtani, mert „Chapy András és felesége, Katalin tiltakozik”. A vár nem sokkal ezután elpusztult: a betörő husziták 1444-ben elfoglalták, és a vár rom lett. Néhány év múlva az új birtokos, a Ráskay család állíttatta helyre. 1482-ben még Ráskáy Ferenc királyi főlovászmester volt birtokosa, de 1490-ben már arról értesülhetünk, hogy Mátyás király természetes fia, Corvin János herceg a tulajdonosa: 1490 júniusában állították ki az ország- nagyok azt az oklevelet, melyben megerősítették a herceg birtokait. A vár a következő században, a török háborúk időszakában pusztulhatott el, az utolsó híradás 1562-es, ekkor /. Ferdinánd tulajdonosainak birtokjogát megújította. Pogány György
