Pest Megyei Hírlap, 1994. július (38. évfolyam, 152-177. szám)
1994-07-09 / 159. szám
i PEST MEGYE1 HÍRLAP IRODALOM 1994. JÚLIUS 9., SZOMBAT 7 A tévedés Az angol királynő születésnapján borús volt az'ég. Ugyanazon a napon egyik vidéki városunkban héthatárra szóló ünnepséget tartottak. A jelentősebb események közé tartozik két szóvétés is. Jelzik, mire áll a szánk mostanában. A tudósítók szerint ugyanis London fölött háborús volt az ég (de a kellő pillanatban kiderült). Táncosaink pedig nép- képviseletbe öltözve jelentek meg a honi ünnepen. A tudósítók helyében én nem helyesbítettem volna. Az ég körben nem kék vagy bárányfelhős, nem nyárias, télbe se fordul, hanem háborús valóban. Nem azon gondolkodunk, amit látunk, hanem azon, amitől rettegünk. Szemlélődés helyett ijedten bámulunk. Nyelvi ösztönünket is megtámadta az erőszak, nemcsak Boszniát vagy Szomáliát. Azokat is belülről. A földrajzból hadijelentésenként ismerjük meg, amit az iskolában elmulasztottunk. Emberöltőn át nem tudtuk a Malvin- szigetek vagy Karabah nevét sem, most már a halottaikat számláljuk. Ha lőnek valahol a világon, tudjuk: új köztársaság született. Csecsenföldnek hívják vagy Tohova-Bohu- nak. Kamaszok regénybeli álomhajóit elsüllyeszti a parti őrség néhány tengeri mérföldre a forradalmat látott Kubától, gyerekeink nem is mernek már odavágyni. Szép szóvá vált az egész. Afrika Szarván a kiéheztetett vadászoknak annyi erejük nem maradt, hogy elejtsék az utolsó varacs- kos disznót, melyet egyébként a civilizált világ összes zöldje véd légkondicionált konferencia-termekben. Pedig a „va- racskos disznó” jól hangzik, szebb nála a neve. Mi is arrafelé vágytunk szafarira, s most rendőrt vagy gyógyszert küldünk magunk helyett. Lehet, hogy egy vidéket valahol Andaxinnak fognak elnevezni, tiszteletünkre. Elborzasztóan gyakori az alkalom a nyelvbotlásra. A természetben szokatlanul, a történelemben természetszerűen: a tél nem szikrázó havat s karácsonyt hoz, hanem az egyik határ mentén harcosokat jégbe balzsamozó fagyot, a másikon túl mumifi- káló aszályt, vagy cölöpkunyhókat döntő áradást, éhséget többnyire. A tavaszt jelszóban használják izzadt fegyveresektől kísért vezérek (hajdani néptanítók vagy papok) — hogy majd eljön. És nyilván elsöpör másokat, puskástól, nya- rastól. Emitt forró őszt (majd telet, tavaszt) jósolnak nekünk, függetlenül a Föld pályájától a Nap körül. A délibáb sem természeti, hanem közéleti jelenség mára. Ha igaz, hogy fejjel lefelé mutatta a messzi valóságot: mostanra az kihullt belőle, akár a mindenség kifordított nadrágzsebéből, maradt a szó s a pára. A jelvényekre került rózsának nincs illata, csak jelentése és hivatása. „Ki van téve” a gyökér fehér űrlapokra, nem is szívhat fel mást, csak elvi nedveket, s nem is fű-fa-virág gyökere az, hanem valami rajzolt-képzelt emberé, akit nem ér a neve. bölcseleté Úgy hogy a népviselet idejétmúlt természetessége helyén is a népképviselet helyileg felforrósodott, mégis hideg kategóriája áll. A jó szagú asszonyok kezén forgó virágos minta eszerint nem a természetet képezi le és álmodja vissza, hanem közéleti képtelenség. Már annak is harcias jelentése támad, hogy a mesehős a griff- madár jobb vagy bal szárnyára hágva szárnyal-e át az Ope- rencián. De még annak is, hogy szakállt visel-e, vagy pödrött bajuszt. A nyakravaló kötési módja, a göb is pártállást jelez, nem a párizsi divatot. Megítéljük egymást nemcsak a szemünk, hanem a szemüvegünk formája szerint is. Be vagyunk öltözve . népképviseletbe, valóban. Jelképpé lett a szó is, nem önmaga már. Másról szól, vagy másra használják inkább, mint amire kitaláltuk, szántuk. E szélsőséges logika szerint egyszer kenyeret sem eszünk majd, mert a fasiszták, kommunisták is azt faltak. Magyarul a kenyér pedig többet jelent holmi kovászolt pépnél. Bőrkabátot sem veszünk fel, nem amiért drága, hanem mert keretlegényes vagy ávós. (Tengerésztisztek pedig ne járjanak lovasiskolába, nehogy beverjék az ablakukat rádikali- zálódott zsokék, akiket bakancsos kopaszok szorítanak a hideg falnak.) Megfontolandó, nevezhetjük-e „antantszíjnak” a katonák csíkra szabott marhabőreit úgy, hogy ne kezdjük nyomban, reflex-szerűen szidni világháborús szomszédainkat. Jobb tehát görhének, dödöllének mondani a puliszkát, nehogy a rákövetkező félmondatban (nem robban!) románellenesnek mutatkozzunk orosz barátaink előtt, miközben lejárt karóránkat követeljük vissza tőlük, amelynek ilyenkor „dávájcsász” a neve. Jobb ugyanakkor, ha megnézzük a térképen, mely országbeli Visegrádról; Kanizsáról; Fehérvárról; Bárkányról hadar a haditudósító, és csak azután emlegetjük az idegen anyját. Sokfelé vannak. Jobb, ha előbb elgondolkodunk őshonos hangzású családnevünkön, s megidézzük valcoló dédapánkat, amint mástáji szépanyánkkal karöltve, rálép a vékony jégre az Ohridi tónál. Nyelvi dolog itt minden, mert minden ismert és megfoghatatlan. Mi egyébért mondanánk, egyik részletéről elnevezve farkasnak az ordast, ha nem azért, mert félünk tőle, s inkább elhallgatjuk a félelmes egészet, noha itt sündörög a kert alatt, Szvatopluk fehér lovát ugatva. Igaz, nem esik baj az álmunkon, ha a fenevad lomposabbik végéhez odaképzeljük Toldi Miklóst, amint az attól fogva szétveri a hordát. De ez már költészet, avagy mitológia. Avagy mi magunk vagyunk. A nyelv maga, a tündöklő és nem felejtő anyanyelv bölcsessége. A pontos tévesztések története. Ma még háborús a királyi ég, és szorít a népképviselet. De a drága anyanyelv még bennünket is elvisel. Csíki László Demeter József Kinde Annamária Láthatár partján Láthatár partján Lovakat cserél Apám Egy út sem él Az ösvényeket is Felgöngyölítették Valaki mégis Vágtat vissza már Kezembe nyom Egy lehangolt Cirok-citerát Csöndre csönd Csöng Mesék visszhangját hallani És Fönn fönn A Nap fényesésén innen És túl • • Összekeveredett képek Érkezésed akkor kezdett valószínűvé válni, amikor apád belépett a Vaddisznónak nevezett kocsmába azon a bizonyos délutánon. Anyád mellett talált helyet, aki éppen azon fáradozott, hogy sörrel öblítse le konyakban oldott egzisztenciális szorongását. Apád megjelenése anyád tudatalattijára hatott leginkább, erre utal az a mozdulat, amellyel minden szándék és habozás nélkül feldöntötte azt a pohár konyakot, amelytől végképp berúghatott volna. Beszélgetni, sőt. barátkozni kezdett hát apáddal, s ettől a pillanattól megérkezésed valószínűsége kitartó növekedésbe kezdett. Anyád ekkor még teljesen gyanútlan volt. Akkor sem sejtette még, hogy mi következik, amikor az egész délutáni oldódástól fáradtan aludni tért, miután eltávozott, aki nem maradt ott, s aki maradt, az is lefeküdt már nagy- anyádék különféle ágyaiba. Szokás szerint elal- vás előtt elolvasott egy címszót az „Orvos a családban” című kézikönyvből. Akkor éppen a „pszichopata” került sorra. A sarkalatos helyzet akkor állt elő, amikor anyád első álmából arra riadt fel, hogy apád ott áll az ágya előtt, és ezt mondja: „Azt álmodtam, hogy a képeink összekeveredtek.” lei, az ezzel járó érzelmi és hangulati változások anyádat halálos biztonsággal irányították az első családi összejövetel megszervezésére. Az elhagyott katonai gyakorlótér, ahol a szétszórt betonlapokon zavartalanul napoztatok, bizonyosan megjelenik majd álmaidban. (Nem is beszélve a konnotációról.) Családotok ekkor együtt töltött szinte másfél napot. „De hát apára is szüksége van, nem?” „De igen, persze.” Beszélgettek még a bizonytalan jövőről, és barátaikról, akik egyre fogytak, az asztal körül állandó téma lett, hogy kinek mi módon sikerült, és ki hogyan, mikor tervezi. Anyád ekkor kezdett az apa szükséges voltán komolyabban töprengeni, amikor egy hét múltán apád a megbeszélt időben nem hívta fel telefonon. Ott ült egy idegen lakásban, egy idegen város idegen lakónegyedében. Próbálta legyűrni a hányingerét és a szorongását. Bámulta az ablakon túl zuhogó esőt, meg a telefont. Azon tűnődött, vajon az eső miatt néma a telefon vagy apád is disszidált időközben, esetleg éppen a régi szeretőjével békül. Hajnal felé szen- derült álomba, szerencsésen elkerülve így a reggeli rosszullétet. Valahol mégis Egészen alant Gyermekkorom énekesmadarai Szívembe ficánkoló Aranyhalak (Ecser) Anyád, aki fáradt volt ugyan, ám fölöttébb gyakorlatias, meginvitálta apádat: feküdne mellé az ágyba, úgy kényelmesebben megmagyarázhatja, hogy is van ez. Képeik annak rendje és módja szerint össze is keveredtek, s ezzel érkezésed elengedhetetlen feltétele biztosítva volt. Családi életetek kevés felhőtlen pillanata neked köszönhető. Érkezésed első, bizonytalan jeApád valójában csak a következő hét végén úszott le a Maroson. Azóta senki ismerős nem találkozott vele. Anyád akkor döntött véglegesen a találkozás mellett. így. Most már aludj. Csukd be a szemed. Jó éjszakát. Lászlóffy Csaba Egy citoyen Aradon (Nagyheti zsánerkép) Kora reggel egy rudassal a városba hajtanak, kisded kocsijukon egy láda, telve kisebb köcsögökkel, meszelyes, fél me- szelyes csuprokkal, több széles fenekű kantával, kupával, gyönyörűen fehérre kőporozva; — mindegyiknek megvan a maga állomása, utcaszöglete vagy kapualja, hol kirakodik, s elkezdődik a tejmanipuláció, az örökös habarás, hogy a tejnek habja verődjék, mi oly könnyen úszkál a tej fölületén, mint szappanhab a vízen, s neve tejföl... Erdélyi János, mire a tejesasszonyokról — termetűk vaskos, nevök Milimadl — szóló híradását befejezte, elunta magát. Férfiember torkát nem árt időnként borral leöblíteni; vagy valami még erősebbel. Úgy igazi. Mert ez a hagyomány. Magyaros-e vagy sem, de hagyományos. „El ne ko- morulj! — mondá oláh kísérőjének. — Cujka is jut estére.” Noha a nap lehanyatlott, tehetős még a világosság. Igyál, gondolja az ifjú vándor, s meglásd, kiújul a hold vagy a gyomorfekély. Beutazta volt Európát, Münchent, Stuttgartot, Nümber- get, Salzburgot, Párizst, utóbb Hollandiát, Angliát, Nápolyt, Rómát, Velencét is, magyar mesterlegényekkel osztotta meg uzsonnáját és találkozott Liszt tanítványával, a kis Sára Jóskával, kiből állítólag híres hegedűs lesz. (A nép hite poe- sis.) S most itt ücsörög Aradon. Oly sűrű a köd, mint a puliszka, mikor — alföldi szólás szerint — a kanál is megáll benne. A fehér vakság setét lesz nemsokára, ha kialszik az utolsó gyertyacsonk. Nyilván ez nem ugyanaz, mint Berlioz párizsi hangversenyén a Champs Elysées-n, ahol a zsúfolt nézőtéren leszakadt a csillár. Hol minden tárgy s alakzat kivehetetlen képpé foly össze benned, ott nemcsak sötétség van, barátom, hanem meg is részegedett az ember. Mint az az obsitos katona. Fennhangon packázik a kocsmárossal, kerekszemű leánya miatt, kit ezóta már puha vánkos takar az emeleten. A borivó két felálló, borzas szemöldöke, mint bokros lovak, ha készülnek elragadni már a rozoga szekeret. Jaj, a bennülőknek! „Jó lesz innét arréb...” — esedezik a szurtos vén oláh. Erdélyi János hangulata, úgy néz ki, még kackiás: „Mi is benn- ülők vagyunk itt, tán azt akarod mondani? — rikkant, persze csak a pohár fenekére. — Hátra bezzeg nem jó ugrani, ugye, mert könnyen eltörik a lábad. Elöl pedig ez az egyen- gatyás trotty ölőszerszámmal hadonász.” „A bor nem jó portéka.” — A pór szemfehérje miskolcikocsonya. „Nem-é, mert magyar?!” — szökik fel ültéből Erdélyi megsegíteni a szorongatott kocsmárost. A három testes férfiú a vaksötétségben végül az éléskamrában kötött ki bakaló- dás után. Lomhán tápászkodnék közülük a legurabb; szekeres-társa ott ólálkodik már, fel is segítené, csakhogy a Jánosnak most már nem sürgős; ha látni nem is lát, legalább érez. Ölelgetve lötyögted a korsó maradékát, magára csorgatván a bort mohón, mint a keresztvizet, jut a homlokára, fültövére is. A megvadult katona keresztben fekszik s már horkol. „A bor jó portéka — duruzsolja megmentője fülébe a hájas kocsmáros, ki nem annyira saját borától, inkább a horogütésektől kótyagos. — Kivéve, hogyha a szekeres ember rája veti szemét s lyukat fúr a hordón, félretolván abroncsát, és -szalmaszálon át kiszívogatja a valódi nedűt, hogy aztán vízzel pótolja a hiányzó tíz-húsz icce bort.” „Émiatt pattogott úgy ez a lelketlen katona? — kap észbe Erdélyi János. — Hogy megromlott, híg bora volna kendnek!” „Átkozott fuvarozók! — rántja el felpaprikázva a kocsmáros a korsó száját Erdélyi orra elől. — Az ünep két nap múlva lesz csak. Addig...!” „Addig jöhet a feltámadás — vágja rá huncut replikáját az utazó poétafajzat. — Az én emberem csak ezt a hordócskát szekerezteti — csap a hasára —, boroshordót soha.” S közben eszébe jut, hogy ez a pór éppen füvet hozott szekerén; s mikor ő felfogadta, a vezetéknevét sem tudta megmondani, csak szeme elé tartotta kezét s megnézte a napot. Kurticshoz közeledve egy zsíros hajú legény vágtatott el mellettük deres kancán az út sáncán kívül a gyepen. „Lótolvaj — mondá a szekeres, levéve előtte fövegét —, az egész Kurtics ilyen.” És Arad? Bornak és gabonának dús -székvárosa, rác, román, német, magyar keverék lakja. Széles utcáin s a szorosabb zegzug rácrészeken is csak sárba ragadt, dülöngélő árnyak. Néhány buzgó szellemmel karöltve magyar színészetet akarnának meghonosítani itt, de előre látja, semmi sem lesz belőle. Casino hamarabb volt itt, mint Pesten, de nem bírt életre vergődni az sem. A sár, mert járda nincsen, felszárad és újra por lesz, mint mindenütt a provincián megrekedt világban. A kocsmáros már talpon; borban tapicskol, ócska limlom között botorkálva. „Nincs bennök bizalmam — készteti meghátrálásra a nedves térdén forgolódó oláht, ki ujjait nyalogatja alázatosan. A pulton gyér fény villan. A hivatlan társaság elhagyja az éléskamrát. „Még a cuppogtatása is ravasz — toldja meg ítéletét a kocsmáros. — Már Báthori fejedelem megjárta velők.” „Melyik?” — kérdezi Erdélyi. „Mindegy, hogy melyik — válik idegessé a kocsmáros hangja. — A haza bálvány volt valamikor, jó uram. Egy hős vitte, igaz, a vállán mindig a történetet, attól függött minden. Ma többen csipegetnek a nagyságból.” „Vagy a kisszerűből.” A fény végleg kialszik. Élszabadul a fantázia. S minthogy a gondolatban is sok a fojtott erő s a szívben ravaszság, sötétségben nincs vége, határa semminek. 1994. III. 27.
