Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-30 / 151. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. JÚNIUS 30.. CSÜTÖRTÖK 13 Biztonságot a hívőknek! Csak három eseményt idézek a közelmúltból: a körmenet megtámadá- a hívők revolverrel való fenyegetése, a dabasi református templom ablakainak betörése és a katolikus kollégium meggyalázá- sa. Az bizonyos, hogy nem véletlenről van szó, amikor egyszerre három esemény is a magyar kereszténység elleni támadásról szól. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy emögött a régi, pártállami kemény mag legsötétebb alakjai állhatnak, akik azt hitték: most ismét eljött az ő idejük, törleszthetnek. Még a választások előtt mondta Horn Gyula: „ez a párt (mármint az MSZMP) nem az a párt (mármint, nem egyenlő az MSZP- vel). Ostobaság olyat állítani, hogy mi az a párt lennénk, hisz éppen mi kezdtük lebontani a régi pártot” (vagyis az MSZMP-t). Valahogy így hangzottak a pártelnök szavai. Jó, higgyünk neki, de akkor — ha erről van szó — nem ártana néhány megnyugtató szó, azt se bánnánk, ha az MSZP vallásos tagozatától jönne, hisz nekik ilyen is van. Vagy erre a tagozatra csak a választások előtt volt szükség? Szóval a sok tárgyalás és rengeteg elfoglaltság mellett egyetlen mondat, gesztus is jól jönne a keresztény hívőknek. (Mondhatná ezt Horn Gyula, talán Szűrös Mátyás.) — A magyar hívők nyugodjanak meg, az MSZP nem azonosítja magát a re- vansistákkal. Az MSZP védelmébe veszi a hívőket. De a leköszönő Boross- kormány is felemelhette volna a szavát. Vagy a jövőben! (Ha egyáltalán meghagyják az interpellálás lehetőségét, mert azt rebesgetik: ez a nyilvánosság előtt megszűnik.) Szóval, a nagy interpellálok — pl. Torgyán József és Maczó Ágnes — ne mulasszák el, akár az első gyűlések egyikén szóvá tenni (a választások előtt ők is sokat hivatkoztak a Bibliára), mondják ki: a magyar keresztény hívők nyugtalanok, biztosítékokat várnak a hatalomtól. Micsoda skandallum lett volna ország-világ előtt, ha például azon az ominózus gyűlésen, ahol öt árpádsávos fiatal megjelent, revolvert rántott volna. A földgolyó másik felén is hónapokig mutogatták volna ezt a revolvert. Mi nem akarjuk ezt a mohó önmutogatást, csak biztonságot a keresztény hívőknek, de ezt követeljük! Fazekas János Budapest 108 éve született (Egy képviseld emlékére) Bajcsy-Zsilinszky Endrét az utókor úgy ismerte meg, mint a hazáját, népét szerető, a német fasizmust izzón gyűlölő kisgazdapárti politikust. Mivel jogállamban élünk, és mindenkinek szíve-joga úgy értékelni a történéseket, ahogyan szellemi kapacitása engedi, így én is ezt teszem. Teszem azért, mert némely huszadik századi politikusról oly kevés szó esik, hogy inkább immár a feledésbe visz, mintsem, hogy megemlékezzünk róla. Úgy gondolom, hogy Bajcsy-Zsilinszky sem érdemelné meg a feledés fátylát. A Horthy-időszak, Gömbös Gyula miniszterelnökségén:' idejéh volt tagja a magyar parlamentnek, ahol síkra szállt a zsidók deportálása ellen, ellenezte a II. hadsereg frontra küldését, és németellenes érzelmeit sehol, semmilyen körülmények között nem tagadta. Álljon itt az egyik parlamenti hozzászólásának egy részlete, melyet Gömbös miniszterelnökhöz intézett: „Vegye tudomásul miniszterelnök úr, hogy itt német világ ezer év óta nem volt, és itt német világ nem lesz! Hogy ezt megakadályozzuk, elmegyünk a golyóig és az akasztófáig!!!” Ez a kijeHISTÓRIA Újvárosi Ernő' szomorú története (VIII.) Ez volt az utolsó találkozás Megkínáltuk palacsintával, főztünk egy kávét, elbeszélgettünk, de nem politikáról, hanem úgy szakmódra, hogy a templomban mit hogy csinálunk. Ez volt az utolsó találkozásunk, mert másnap meghalt... Panaszkodott, hogy van neki egy alsó vérzése, belepusztul. Mondom: Miért nem operáltatod meg magad? Ilyen másnak is van, lehet rajta segíteni. Te, azt mondja, nincs ennek semmi értelme már, én nem megyek sehova. Szomorú vagyok. Már nem is tudom, mit mondjak, mit csináljak.” Másnap, szeptember 12-én, nyolcra kellett munkába mennie. A fiának hétre. „Elkísért egészen ide a sarokig, a trafikig, ahogy mentem a munkahelyemre, megveregette a vállamat, és nem csókolt meg egyáltalában, úgy váltunk el.” Nem sok idővel később Sepsi Béláné találkozott vele. „Utoljára én láttam azon a kedd reggelen. A villamosmegállóban leszálltam, s ahogy megyek a ka- tedrális felé, ő jön át a zebrán, s jön, és meg sem áll velem. Máskor mindig megálltunk, szervusz, szervusz, hogy vagy, váltottunk egypár szót, én mindig figyelmeztettem, hogy ne szívjon már annyi cigarettát, mért nagy a vérnyomása és minek az a sok nikotin. Akkor elment mellettem, és nem szólt semmit. Hát én is elmentem mellette. Gondoltam, már idáig jutottunk, ismerősök nem merünk megállni, hogy két szót váltsunk. S átmegyek a zebra túloldalára, megfordulok és visszanézek, ő is meg van fordulva, és visszanéz. Soha azt a fájdalmas tekintetet, azt a kétségbeesést, amivel nézett... Azon is csodálkoztam, miért nem a másik megálló felé tart, mert ő a Solventulhoz kell hogy elérjen, de arról a megállóról szállt fel, amelyikről a Vadászerdőbe visznek a villamosok. Akkor indult ki a Vadászerdőbe... Hogy rendelésre tette-e, mert odahívták, vagy a rendőrségre ment, mert az is abban az irányban van, nem tudjuk, mindenesetre nem a megszokott villamosra szállt fel. Aztán többet nem jelentkezett. Reggel fél nyolc volt, amikor ez történt. A bartáok közül én voltam az utolsó, aki láttam.” Balaton Zoltán a következő nap reggelén érkezett haza — hamis orvosi papírokkal — cernavodai száműzetéséből. Miután rendbe tette magát, az első útja Tőkés Lászlóhoz vezetett. „Kinyitja az ajtót, s ahogy meglát, most is emlékszem a szavaira, mintha vallomás lett volna: te Zoltán, te olyan vagy, mint a levegő. Akkor érzi az ember, hogy hiányzik, ha nincs. Miért nem voltál te itt? Mondom, mi történt velem. Mire ő: Újvárosi Ernő meghalt. Hogyhogy meghalt? Nagy baj történt vele. Mi? Azt mondja: az este nálam volt Tibi, hogy az édesapja nem jött haza. Egy ötvennégy éves emberrel, nőtlen négy éve, megtörténhetik, próbáltam érvelni. A bort szereti, iszik egy pohárral, s nem jön haza. Nem látok olyan eget verő bajt. Nem úgy van, mondja László. S elmagyarázta, hogy egy héttel ezelőtt volt nála, hogy most már nem vállalhat semmit a templom körül, annyira szorítják és fenyegetik. Ne haragudj, László, nem tudom csinálni, a te fejedre is bajt hozok vele, nem vagyok elég erős hozzá, nem tudom tovább csinálni. Ez volt az utolsó beszélgetése Lászlóval, azzal eltűnt, egészen addig, amíg az előző nap reggel elment otthonról. Mikor elment otthonról, kipakolt minden fontos iratot az asztalra, készpénzt, családi iratokat, valami ékszereket is, hogy Tibi találja meg. Sepsiné említette, hogy aznap reggel találkozott vele, nagyon zavart volt, sietett, és este nem érkezett haza. Ezt mind László mondta el, és megismételte: meghalt. Én próbáltam győzködni, hogy nem kell ilyen sötéten látni. Megkért, menjek vissza délután vagy estefelé, nézzük, mik a fejlemények. Közben még volt ott Tibi, még mindig nem tudtak róla semmit. Lászlóval közben munkához láttunk: megírtunk a püspöknek egy tiltakozó levelet, amit felolvasott a következő vasárnap a templomban, amiben felelőssé teszi a püspököt a kialakult helyzetért, az Újvárosi körül kialakult feszültségekért, s mindazért, ami történt vagy történni fog vele.” Két napot tartott a bizonytalanság, hogy mi van Újvárosi Ernővel. Aztán a harmadik napon egy fiatalember, aki gombászni ment az erdőbe, s magával vitte a kutyáját is, telefonon értesítette a rendőrséget, hogy a kutyája egy halottra bukkant. Ázt a választ kapta, hogy maradjon ott, amíg a rendőrök kimennek. Egyesek szerint hat, mások szerint nyolc órát várta őket étlen-szom- jan, ekkor megunta, és elment haza. Csak ezután szálltak ki az illetékesek; s megállapították, hogy Újvárosi Ernő a halott. És hogy öngyilkos lett. Állítólag még egészben maradt pirulákat is találtak a szájában, tehát gyógyszerrel mérgezte meg magát. „Csütörtökön talált rá az a gyerek, pénteken hozták be. Valami fiatal fiú volt, nem lehet tudni, hogy ki, csak annyit, hogy egyszer később, már kilencvenben, megjelent a templomnál egy nő, s azt mondta, ő az anyja annak a fiatalembernek, aki ott volt, és hogy a fia eltűnt, tegyünk valamit. Na most, hogy ez reális valami volt-e, nem lehet tudni, mert a nő többet aztán nem jelentkezett. Nem tudjuk, ki lehetett.” „Elmentem a halottaskamrába, bekéredzkedtem, adtam száz lejt a felügyelőnek... Édesapámnak az egész szemöldöke hiányzott, nem tudom, megütötték és meghalt, vagy megmérgezte magát és leesett, ezt nem tudhatom most sem pontosan. Mindenesetre az egész arcán nagy seb lentése - meghatározta egész ars poeticáját, annak ellenére, hogy egész életpályája ellentmondásos volt. Égyben azonban szilárd maradt, a magyarság szere- tetében, a parasztság iránti mély alázatában, de tisztelte Horthy Miklóst, akinek katonája is volt, de megvetette a gyilkolást, a mészárlást, deportálást. Volt ’19-es huszártiszt, a MOVE tiszti szövetség egyik szervezője, ’ 18-ban még Gömbös barátja, az 1919 kora tavaszán megszökik, majd újból elfogják, bízik szerencséjében, és a kormányzóban, akire haláláig felnézett, majd lemond a kiváltságokat jelentő vitézi címről, megrendült a hatalomba vetett hite. De később, 1939-ben, amikor már a Független Kisgazda- párt színeiben újra képviselő, újra a kormányzó híve, és az is marad. Németellenessége vitán felüli, olyannyira, hogy 1944. március 19-én, a német megszállás napján pisztolylövésekkel fogadja a letartóztatására érkező nácikat, letartóztatják, börtönbe vetik, október 15-én szabadul, a németek elleni ellenállás vezére lesz. 1944. novemberében a nyilasok újból letartóztatják, és december 6-án tárgyalják az ügyét, majd Sopronkőhidára szállítják december 12-én éjszaka. December 24-én reggel ítélethirdetés. Nincs kegyelem, az ítélet végrehajtható, kötél által... Amikor a hadbíró megkérdezte tőle, hogy megér- tette-e a vádat, azt felelte: „Igen, mindazt, ami a vádiratban áll, azt megértettem. Kötelességem volt! Magyar vagyok, meg kell menteni a hazát. Magyarországot csak az mentheti meg, ha beszüntetjük a harcot, végzünk a németekkel, és megteremtjük a demokratikus Magyarországot. Amit mi tettünk, az az igaz hazafiság. Bármennyire is nem tetszik ez önöknek, igenis ki kell űzni hazánk földjéről a német hordákat!” Ezek voltak utolsó szavai. 59 éves volt. Emlékezzünk rá kegyelettel. Pusztai József Tápiószecső volt. Ezt esküvel bizonyíthatom. A törvényszéki orvos szerint öngyilkos lett. Ezt a választ kaptuk hivatalosan...” „Emlékszem arra a nyárra, amikor beütött a hír, hogy Újvárosi Ernőt halva találták Temesvár határában egy erdőben. Az akkor már eléggé feszült, ugyanakkor szinte vidám hangulatban már-már ünnepeltünk titokban, titkolva a legközelebbiek előtt is; örültünk annak, hogy László hónapokkal a Panoráma-interjú után még mindig szabadlábon, még mindig találkozhatunk, elbeszélgethetünk. Tehát igenis: ebben a diktatúrában is lehet tenni valamit. Az ő nagy érdeme az, hogy bebizonyította itt egy maréknyi hívének: lehet tenni, nem lövik le az embert. Ebbe az eufóriába mint a villám ütött be, hogy Újvárosit megölték. Mert számunkra világos volt, hogy nem lehetett öngyilkos, hiszen a munkáját szakította meg, senkitől el nem búcsúzott, nem volt semmi, ami ön- gyilkosságra utalt volna. Tehát meggyilkolták, s azt is tudni lehet, hogy miért. (Folytatjuk) Gazda József Bállá Antal zeneelmélete A magyar zeneelméleti szakirodalom a 18. században meglehetősen szegényes volt, a nagy hírű debreceni professzor, Maróthi György mellett egy-két szerző próbálta írásban rendszerezni gondolatait a zenéről. Ezek egyike volt Balta Antal, Pest vármegye táblabírája és mérnöke, a Tiszát a Dunával ösz- szekötő, Pest és Szolnok közötti csatorna tervezője. Bállá Antal a híres nagykőrösi krónikaíró. Bállá Gergely fia volt. A nagy tudású szerző munkáját nem a nyilvánosságnak szánta — legalábbis ezt írta az előszóban —, hanem a „maga elméjének gyakorlására”. 1774-ben fejezte be nyáregyházi birtokán A hangról és annak természetéről... című tanulmányát, mely az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában maradt fenn, nyomtatásban csupán részletei láttak napvilágot Mint Legány Dezső zene- történész megállapította, Bállá Antal — bár bevallása szerint magának írta — valójában a nagyközönségnek, pontosabban a zenét tanulóknak szánta írását Az volt a törekvése, hogy ezek legyenek az első ismeretek, amelyeket a kántorok megszereznek. Könyvében a hang és a hallás természeti okait kutatta, hangköztanra, kottaírásra oktatott, sőt, táblázatokkal még a zeneszerzéssel próbálkozók' nak is segítséget kívánt nyújtani. Bállá Antal komoly zeneelméleti olvasottsággal rendelkezett, német, holland, francia és olasz szerzők könyveit használta fel — bizonyítva, hogy egy érdeklődő, művelt személy a 18. századi Magyarországon milyen alapos ismereteket szerezhetett. Pogány György
