Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-03 / 128. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. JUNIUS 3., PENTEK Zsákutcában a hókölés népe A lig vagyunk túl a választások második fordulóján, és máris feltűnik az a zsákutca, amelybe ez a szegény hőkölő nép befarolt négy évvel ezelőtti nem ennyire meggyőző nekibuzdulása után. Most már világos: visszaszavazta Kádárt (igaz, hogy Aczél nélkül). Kár szépíteni: ott akarja folytatni, ahol — mondjuk — 1984-ben abbahagyta. Már a múlt év elején mondta e sorok írójának X. Nándi, a hajdani jóbarát az egykori Egri (akkor még nem lausan- ne-i) Dohánygyárból: „Tudod, mit mondanak az emberek? A bankár jöjjön vissza.” „A bankár?” „Igen. Németh Miklós.” Mivel akkor már Budapesten dolgozott, embereken a pestiek voltak értendők. Ez a nép nem tudott és nem vett tudomást más bankárokról, sokkal veszélyesebbekről, de azért érzett valamit. S mert a nemzeti oldal magyarság-monopolizá- ló pártja csak megalkuvóan tudott nemzeti lenni, magára kellett vennie a mindegyre gyűlő haragot. S olyannyira el volt telve saját nagyságával, hogy ezt észre sem vette. Május 8-án éjfélig el sem tudta képzelni. Május 9-én a világbíró bankárok rezidenspártja még büszkén feszített. Május 30-án már megdöb- benten ült saját romjain. Szuper- intelligenciahányadosú elnöke nem kellett választókerületének: messze megelőzte a Kádár-évtizedek népszerű színésznője. A magyar nép nem szociálliberális koalícióra szavazott. Semmiféle koalícióra nem szavazott. Egyértelműen és világosan elénekelte a Köztársaság téri ablakok alatt a dalt: „Gyere haza, minden meg van bocsátva.” * 1990-ben óriási félreértés történt. Rossz volt a feltételezés, rossz volt a kiindulópont. A magyar nép nem a rendszert kívánta megváltoztatni, hanem a rendszer elakadt működését akarta újraindítani. Mivel elhallgatták előle, minek köszönhető a rendszer, a sajátos „közlegelő”-rendszer, amely varázslatosan lehetővé teszi a legelő határainak folytonos kiterjesztését, egészen addig, amíg a valóságos tulajdonosok nem kergetik visz- sza a csordákat az eredeti határok mögé (ahol már csak sokkal kevesebb jószág számára nő fű), úgy gondolta, csak új ugrómókusra van szükség, s megint csorogni fog, ami már alig csepeg. (Beszélgetés a telekszomszéddal 1992-ben: „Menjen a pokolba ez a kormány.” „Más se tudná jobban...” „Dehogynem. Nézze, ha rossz vízvezeték-szerelő jön hozzám, ajánlanak egy jobbat, elküldöm a pancsert, megfogadom, akit ajánlottak, aztán kiderül, hogy ez még annál is rosszabb, visszahívom a régit, mert az a kisebbik rossz. Nem így van?” „Nézze: udvarolok egy özvegyasszonynak, aztán kiderül, hogy van két gyereke. Ha elveszem, el kell tartanom a két gyereket. Esküvő után nem tehetek szemrehányást és nem mondhatom: miért van gyereked? Azt feleli: tudtad. Mért vettél el?”) A valóság az, hogy az emberek úgy gondolkoznak, ahogyan évtizedekig tanították őket. Most visz-. szaszavazták a menetrendszerű dollárkölcsönöket és a mindent felvevő KGST-piacot. Mint Békefi László halhatatlan tréfája a háború alatt a Pódium-kabaréban, amikor Ferenc József-maszkban végigment a színpadon, maga után összeránttatta a függönyt, s a folytatást sürgető tapsra visszajővén, kidugta császárszakállú fejét a függönyön: „Visszajöjjek?” Hát igen, közönsége visszakívánta a történelem sírjában örökre eltűnt kort. Ahelyett azonban gázkamra és krematórium jött. Isten óvja ezt a botor népet a rettenettől, mely reá vár, most, hogy visszakívánta a történelem sírjában örökre eltűnt tegnapot. Nincs vissza, csak előre. Jaj a hőkölőnek. A történelemnek nincs szíve. A történelem nem bocsát meg. Magyarország árfolyama mostantól esik a multik kisországtőzs- déjén. Vajon Mr. Soros ezután is ragaszkodni fog „Közép-európai Egyetem”-ének budapesti székhelyéhez? Érdemes lesz sanda szándékokkal gyűlöletet hinteni, megbontani a társadalmi békét és a rosszemlékű „zsidókérdés” elfelej- tetése helyett egy pornográfnál is pornográfabb zsidó fasizmust felfújni rádiósterrorral és hazugságtűzijátékkal megvesztegetett külföldi sajtóorgánumokban? A hazugságok lelepleződtek; a magyar nép nem csak az MDF-nek adott pofont, hanem a Demokratikus Chartának és az egész hazug sajtónak is. Nem csak saját nemzeti önérzetét, hanem Soros úrékat és egész Európát kidobta az ablakon. Bezzeg lehetett volna másképpen is csinálni; s bármennyire nem illik is: ki tudná megállni, hogy ne hivatkozzék saját intő szavaira, melyeket a maga idején nem csak nem hallgattak meg, hanem Cavinton szedését ajánlották a figyelmeztetőnek? A kis kötetnek*, melynek „Karácsonyi cikk” című fejezetében megjelent az elképzelés a nemzeti erőknek a valóságos reformkommunistákkal való kézfogásáról egy szerves, fokozatos átmenet, egy „vegyes” kormány, egy alkotmányozó gyűlés érdekében, még országos terjesztését is megtagadták. Vajon mi jobb: a meredek úton fölfelé visszakapcsolni a sebességet és lassan fölkapaszkodni, vagy eltörni a fogaskerekeket és a lejtő közepéről visszacsúszva összezúzni a kocsit? Csakhogy akkor Soros úr éppen úgy nem volt hajlandó letenni karnyújtásnyira látszó „közép-európai királyságának” álmáról, amiképpen dr. Antall József, kilépve a múzeumi szoba steril csöndjéből, nem akarta magasztos teóriáit a nyers valósággal összehasonlítani. * Azt lehetne erre mondani: nos hát, itt van, amit akartál. A nép a „re- formkommunistákat” választotta. Ám aki ezt mondja, csak arról nem vesz tudomást, hogy más indulás előtt épen állni a lejtő alján, mint visszagurulás után ugyanott tengelytöréssel heverni. Csak arról nem vesz tudomást, hogy kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni. Csak arról nem vesz tudomást, hogy a „reformkommunisták” motivációja akkor az volt, hogy „előre”, most pedig az, hogy „vissza”. Csak arról nem vesz tudomást, hogy az akkori MDF maga volt a tiszta nemzeti remény, a mostani MDF pedig saját és mások bűneinek szurkában meghempergetve, a periférián dar- vadozik. Csak arról nem vesz tudomást, hogy ami akkor Pozsgay Imre volt, az most Hóm Gyula — s bár e sorok írója nem áll be a Hóm Gyulát becsmérlők sorába, a különbség tagadhatatlan. Nem Pozsgay javára: a nemzeti jövő javára, illetve, ezúttal, kárára. Tudomásul kell venni, hogy egy abszolút többségben, egyértelmű közakarattal „királlyá kikiáltott” párt a maga szavazóbázisától függ. Ha szavazóbázisa ellen tesz, szörnyű népharagot vív ki maga ellen. 1990-ben az a szavazóbázis tudatában volt saját csődjének. 1994-ben a restaurációt követelik. Vagyis négy évvel ezelőtt az a szavazóbázis képes lett volna szellemileg-po- litikailag változni; most ugyanez a szavazóbázis régi lényegében éledt újjá, és a visszafordulást követeli ahhoz, amitől négy évvel ezelőtt, ha bizonytalanul is, de hajlandó volt elszakadni. Ez a szavazóbázis most szembe került a fejlett világgal, s ez veszélyes. Nem mintha a .„fejlett világ” nagyon rokonszenves volna. Nem mintha maga is nem volna részes a legújabb magyar tragédiában. Ám a világban mégis meghatározó, és a nemzet túlélése sokkal jobban függ tőle, mint akár a balkáni vagy félbalkáni környezettől, akár a harmadik világtól. A magyar népnek ebben a pillanatban nincs kitörési pontja. Nemzeti politikai ' erőit megtagadta. Amit a Kádár-reinkarnációnak látni akart (holott nem az) Horn Gyulától vár, azt ez nem tudja megvalósítani. Ha elfordul tőle, beleesik a lesben álló „liberális” csapdába, mely valóban az egykori állampárt bilincseit jelenti. S közben a születések száma makacsul apad, a halálozások száma makacsul nő. Az ezredfordulóra lehet, hogy kölcsönt kell felvenni a nyugdíjak kifizetésére vagy az utcákon fognak meghalni az öregek. * Magyarország lakossága, a hajdani magyar nép, megadta magát. Millió és millió anyaméh bezárult. A nép maradéka a világ tudomására hozta, hogy nincsenek többé nemzeti céljai, hogy addig is, míg végleg kihal, a kommersz-konzum biztonságát akarja. De megkapja-e? R égi szép magyar nép: mi volt ehhez képest „a sasnak körme”? Ellenségednek kezére estél, s ez az ellenség azért vészterhes, mert tenmagadban van. Mintha az Isten is elhagyott volna. Kicsoda legyen irgalmas nekünk? Sándor András * S. A.: „Kicsoda legyen irgalmas nekünk?” Miskolc, 199«. Magyarok a világvégeken Beszélgetés Csapó Endrével, az Ausztráliai Magyar Élet fó'szerkesztójével Ausztráliai magyar újság fő- szerkesztője Csapó Endre. Negyvenhat évvel ezelőtt távozott az országból, negyvenhárom év után először látogatott haza. Amikor elment, tudta-e, hány évre távozik? — Nem tudtam, sőt ha valaki azt kérdezte volna tőlem hat hónappal azelőtt, hogy Ausztráliába mész-e, vagy egyáltalán hol éled le az életed, azt mondtam volna, hogy marhaság... hát itt vagyunk Magyarországon, itt akarom leélni az életemet. Azonban a körülmények úgy hozták, hogy el kellett menni. — Ilyen hosszú távoliét után hogy látja, az elmenés- nek, vagy inkább most, a ha- zajövésnek voltak nyomosabbak az indokai, az okai? — Eléggé nyomós indok volt az elmenéshez. A haza- jövés az inkább a sors által adott ajándék volt, akként éltem meg, mert elrendeztem magamban az évtizedek során, hogy én már soha nem kerülök haza, de ez a fordulat, ami négy-öt évvel ezelőtt bekövetkezett: ez megadta ezt a szerencsét részemre, hogy hazajöhettem. — Az Ausztráliában élő magyarok, az az érzésem, nem csupán határainkon túl élő magyarokat jelentenek a mi számunkra, hanem egy kicsit a világ végén élő magyarokat is. Hogyan élnek a magyarok a világ végén? Másabbak-e az ausztráliai magyarok, mint mondjuk a Nyugat-Európában élő magyarok? — A távolság sokat jelent, mert hiszen onnan nem lehetett csak úgy hazajárkálni, különösen az első időkben, amikor még a kereseti lehetőségek nem engedték meg, hogy mindenki csak olyan könnyen hazakerüljön. A másik dolog, ami miatt az ausztráliai magyarság nagymértékben különbözik az európaitól, vagy akár az amerikaitól az, hogy az ausztráliai magyar emigrációnak nem voltak előzményei. Tehát ’49—’50-ben, ezekben az években mi voltunk az első emigráció magyar részről és egy valóban mérhető mennyiség, 20 ezer magyar került oda ezalatt a két, két és fél év alatt. Utána az ’56-os magyarországi események következtében újabb, közel 20 ezer ember került ki Asztráliába. — Akkor tehát 40-50 ezerre tehető az ausztráliai magyarok száma? — Én azt hiszem, hogy több. 55-60 ezer, mert közben azért történt bevándorlás szórványosan, ami megemeli a létszámot. Hát természetesen ugye mindig le kell számítani az elhaltakat, mert hiszen ennyi idő alatt eléggé sokat kivittünk a temetőbe. — Az Ausztráliában temetkező magyaroknak milyen a sírkövük? Vannak-e ott az itthonihoz hasonló, itt megszokott fejfák? Vagy egészen más, valami „ausztráliai kultúra” szerint temetkeznek? — Miután visszük a szokásainkat magunkkal mindenfelé, ebben a szokások is pontosan olyanok, mint az itteniek, a neveket úgy írjuk fel magyarosan, elöl a vezetéknév, keresztnév, tehát a sírkövestől is, ha lehet, megrendelik azt, amit itt megszoktak. Magyar temetők is vannak a magyar városokban, akik abba temetkeznek, akiket ide temetnek, azok már mindig úgy gondolják, hogy holtukban is legyenek együtt a többiekkel. — A megmaradás nehezebb Ausztráliában a magyarok számára — már úgy értem, hogy magyarnak megmaradjanak —, vagy pedig az a legnehezebb, hogy ausztráliaivá váljanak? A magyar intézményrendszerek melyiket segíthetik inkább? — A magyar egyesületeknek, szervezeteknek nem az a törekvése, hogy minél jobb ausztrálokká segítse a tagjait, hanem az a törekvése, hogy minél inkább, minél többen megmaradjanak magyarnak a magyar kultúrkörben, a magyar érdeklődés körében. — Az intézményrendszerhez tartozik az iskola- hálózat. Milyen értelemben van az ausztráliai magyar fiataloknak lehetőségük arra például, hogy magyarul érettségizzenek? — Van ilyen lehetőség. Ezt azért egy kicsit meg kell magyarázni. Az ausztrál iskolarendszernek különleges sajátossága, hogy a magyart, mint érettségi tárgyat ugyancsak lehet választani a második idegen nyelvként. Tehát az nagyon előnyös olyan családoknál, ahol a gyerekek otthon jól beszélnek magyarul. Sydneyben évenként körülbelül ötven magyar diák érettségizik magyar nyelvből is. — Idén januárban volt az ausztráliai magyarok kilencedik találkozója. Ilyen alkalommal hányán találkoznak? Mennyien élik azt a közösségi életet, amelynek a találkozó kifejeződése lehet? — Ezek a találkozók a környék összmagyarságá- nak a találkozói. A sydneyiek, melboume-iek, de távolabbi vidékekről is, még Uj-Zélandról is eljönnek. 900 ülőhelyes nézőterű színházat béreltünk ki, ami az alatt a tíz nap alatt megtartott öt előadás mindegyikén megtelt közönséggel. — Vajon meddig lesz magyarság Ausztráliában? Az újság,' amelyet kiadnak, az Ausztráliai Magyar Elet annak idején indulásakor, ha jól tudom, csak néhány évre terveződön... — Amikor tizenöt évvel ezelőtt bekapcsolódtam ebbe a hetilapba, amely nem akkor, hanem sokkal korábban, 1957-ben alakult Melbourne-ben, azt gondoltuk, hogy na még van öt év, ha jól megy, talán tíz év és akkor lassan majd sorvadunk. Hát ennek pont az ellenkezője következett be. Annak idején tizennégy oldalas volt a hetilap, most huszonnégy a minimum, és van úgy, hogy a karácsonyi szám például negyveny- nyolc oldalas volt. Az olvasóink számát jó erősen felemeltük, 5 ezer körül van, ami nagyon jó átlag, és nagyon nagy segítséget adunk az egyesületeknek. A Krónika rovatban például, amelyik minden héten 4-5 oldalon jelenik meg, az egyesületek elmondhatják, hogy a hét folyamán mit tettek, mit csináltak, fényképet küldenek be és ez nagymértékben elősegítette az egyesületi élet fellendülését is. Mint egyetlen hetilap, egy olyan szolgálatot nyújtunk a magyar társadalom kiépítésének és fennmaradásának, amit itthon talán nem is lehet elképzelni... Kenéz Ferenc
