Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-02 / 127. szám
J PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. JÚNIUS 2., CSÜTÖRTÖK J3 Az eredmény: május 8-a @ Csak az döbbenhetett meg túlságosan, hallva a május 8-i nonstop választási műsor eredményhirdetéseit, aki süketen vagy némán élte végig az elmúlt négy évet. A győzelmi végkifejletet előkészítő aknamunka valamikor 1990 nyarán kezdődött el. „Jó csapatmunka” volt, ezt el kell ismerni! (...) S a magyar nép, a szerencsétlen, ismét csak besétált a csapdába, mint már annyiszor a történelem során. Most aztán bezárult az ajtó mögötte. Négy évig újra csend, némaság és talpnyalás. Újra figyelhetjük az ég alját, hogy mikor virrad. De nézzük, kik is győztek, vagy helyesebben, kiknek is lett számszakilag hitelesítve a négy évig töretlenül megőrzött hatalma? A győztes MSZP buzgón hirdette a — valami rejtélyes ok miatt — kételkedőknek: ez a párt már nem az a párt! Nem ám! A botcsinálta, birkalegelőről szalasztott bár- sonyszék-akamokokat felváltották a jól fésült, jól öltözött, nyugati kocsival furikázó technokraták. De mitől keltenek akkor félelmet — kérdezheti a dolgok mélyébe kevésbé látó, nem politológus lélek? Attól, hogy ezek az emberek ugyanazok, mint húsz éve, csak az idők szavára hallgatva ezt az álarcot öltötték fel. Mi a helyzet az SZDSZ- szel? Bonyolultabb és veszélyesebb képződmény. De lényegileg semmiben nem különbözik az első helyezett leendő partnerétől. Mindig megdöbbentenek azok a naiv lelkek, akik az SZDSZ-ben valami ellensúlyt látnak az MSZP-vel szemben. Ugyan már! A Duna vizét lehet úgy ellensúlyozni, hogy még egy akóval beleöntök? Ellensúlya lehet-e egy bolsevik gyökerű, de közben reformkommunista zubbonyból szociáldemokrata uniformisba vedlett pártnak egy olyan, amely szinte minden reflexében a „leg- aczélosabb” időket idézi? Tipikus kádárista párt, amelynek legfőbb varázsszava a szakértelem. Na igen! Lehet is annak szakértelme, aki a múltban minden gazdasági előnyt megszerzett, végig a tűznél volt, és a rendszerváltozás évében olyan magyaros (inkább amerikaias?) huszárvágással játszotta át magát, hogy Rodolfó mester egy utolsó pancser hozzá képest. Szakértelmet emlegetni!- Minő cinizmus! Mintha a csontig lesoványodott, letetvesedett afrikai négereknek azt vágnák a képéhez az elegáns, jó vágású angol gyarmatosítók, hogy ti buták vagytok, barbárok vagytok, mi diktálunk. Hát ez az, uraim! Ezért félnek annyira egy nemzeti középosztály színrelépésétől, mert akkor egyből összeomlik a szakértelem mítosza. Ugyanis az egész MSZP—SZDSZ szavazóbázis ezen a vékony cérnaszálon függ. Ha egy picit is határozottabbak és el- szántabbak lettünk volna, ezt a szálat már rég el tudtuk volna vágni. Most érett be a Kádárkorszak gyümölcse. Ezt a népet elvtelenné, megvesz- tegethetővé tették. Akit erkölcsileg összeroppantot- tak, azzal mindent lehet tenni, akár paprikajancsiként lehet rángatni ide-oda. Ha egy népből kiölnek mindent, ami örök érték: haza- szeretetet, családszeretetet, istenhitet, akkor törvényszerűen cinikus lesz és kiszolgáltatott. Egy világnézeti vákuumban fog élni, s ebbe az űrbe furakszik majd be az egykori vörös gárda a maga szakértelem- és elitmítoszával. E lelki gyarmatosítás nyomában mi más teremhet, mint a mindent elöntő, gyö- kértelen kozmopolitizmus, nihilizmus, idegenmajmo- lás és a fogyasztás istenítő - se. E hadjárat persze nagyon békésen zajlott. Stratégiája is roppant egyszerű: a kilencven százalékban liberális kézen lévő sajtó, megtámogatva a hetenkénti, merőben egyoldalú közvélemény-kutatással, plusz a rádió és a tévé régi emberek által gyakorolt agymosása. Az eredmény: május nyolca- dika, valamint baloldali diktatúra újabb négy évig. Földes György Nagykőrös Kedélyes vitaműsor-3ÉÉ£ Akinek szerencséje S Äs - van a kártyában, nincs szerencséje a szerelemben — tartja a közmondás. Bár eddig a „kártyaadósság” mint pejoratív felhangú jelző volt használatos a politikai zsargonban, annak a huszonkét- milliárdnak a keletkezésére vonatkozóan, amely az úgynevezett pártállami kormányzásból maradt ránk, mint kifizetendő tehertétel. Egyik reggel a Napkelte Kin(n)-padján Szabó Iván pénzügyminiszter volt Mélykúti Ilona „úrhölgy” vendége. A kedélyes felvezetésből megtudhattuk, hogy a 168 Óra nevű lapban Kun- cze Gábor kedélyesen nyilatkozott Szabó Ivánról, úgy is, mint egykori kollégáHISTÓRIA Tófalvi Zoltán Az órája még jár (Bálint Ferenc) m Mindent ők intézetek a temetésen. Engem agyongyógyszereztek, csak szédelegtem. Egy hétre rá eljöttek hozzám. Nagyon kellemetlenül érzik magukat, mondták, mert ugye, az ő jelenlétükben történt az egész. C. M. komisz ember volt, de alatta fegyelem volt a gyárban, nem mint most. Hatvanhét esztendős volt, amikor nyugdíjba ment, g ha nem jön közbe a decemberi akármi, még most is igazgató volna. Az uramat nagyon szerette, legalábbis nekem ezt mondta. M. P.-t pedig mind a ketten csak Murinak szólították, jó barátságban voltak. Hát ők próbáltak meggyőzni, hogy nem tudnak semmit. Amikor leszálltak a vonatról, taxival mentek a Bu- levard szállodába, hogy másnap pontosan ott lehessenek az iparközpont gyűlésén. Közös lakosztályban szállásolták el őket, a kétágyas szobában az igazgató s az uram, a benyílóban Muri pakolt le. Akkoriban olyan hidegek voltak a szállodák, hogy mindenki irtózott a kiszállástól. Az uram többször is mesélte, hogy a hátukra vették egymást, úgy ugráltak a szobában, hogy kimelegedjenek. A víz sokszor befagyott a vezetékbe. Akkor este hárman megittak összesen két deci pálinkát s egy fél liter bort, még én készítettem be a táskájába. Valami meccs volt a televízióban, Muri úgy mondta, a Steaua játszott a minszki Dinamóval. Nekem mondhatta, mert nem értek hozzá, nem is érdekel. De hát a Steaua győzött, s ennek örömére az igazgató megivott egy üveg sört is. Utána lefeküdtek. Az uram még odaadta Murinak a pokrócát, mert azt mondta, hogy ő a bundájával takarózik. Valamikor ezután kellett megtörténnie a gyilkosságnak. Hogy ne feljtsem: nemcsak az uramnak, nekem is valahogy rossz előérzetem volt. Máskor soha nem mentem haza, amikor útra indult. Akkor elkéreztem a varrodából. Ő már fel volt öltözve, komótosan ült a kanapén, amit máskor soha nem csinált. Mint aki bú- csúzkodik, úgy nézett körül a lakásban. ,JEn most elmegyek, s lehet, nem találkozunk” — ismételte meg az előző esti szavait. „Ha úgy érzed, ne menj!” — válaszoltam. „Nem lehetne, hogy ne menj?” — kérdeztem. „Nem lehet. Tudod, hogy C. rögtön utánam jönne. Na, itt is vannak, ülj be te is, legalább a hídig elviszünk, hamarább visszaérsz a varrodába.” Ezek voltak az utolsó szavai. Már csak a koporsóban láttam viszont. Még az autó után néztem, kerestem a tekintetét, de nem nézett vissza. Soha nem felejtem el: a koporsóban állandóan ütött át a vér a ráadott fehér ingen. Amikor megjött az uram halálhíre, a varroda akkori aligazgatója keresett a munkahelyemen: hívnak a telefonhoz. Nagyon megijedtem. Engem soha senki nem hívott a telefonhoz. Előbb köntörfalaztak, hogy a férjem beteg, nagy baj van vele. Nem tudnak segíteni rajta? Vigyék kórházba! — kiáltottam a telefonba. Rohanni akartam, hogy hozzam haza, de nem engedték; győzködtek, hogy ne menjek, mert már úgysincs értelme. Mert már nem él. Azt hiszik, berúgott, úgy esett ki a negyedik emeletről. Végül a ve- jem ment el, aki három nap, három éjjel nem mozdult el halott apósa mellől. Áldja meg érte a Fennvaló! Ő aztán elvitte a boncolási papírt egy szekus ismerősének, s az amikor meglátta, csak annyit mondott: „Aici ceva nu-i curat. ” („Itt valami nem tiszta.”) A szekust nemsokára elhelyezték, Viorel még most sem tudja, hogy hol van. A kórbonctanon valami olyasmit hallott a vejem, hogy ha valakit ösz- szevemek, akkor a testében megalvadt vér erősen bűzlik. Ezért vágták fel az uramat másodszor is. Kiszedték a belső szerveit. Az ügyész abban a rettenetes lelkiállapotban is mind azzal gyötörte a vejemet: „Nem akart az apósa öngyilkos lenni?” Hát miért akart volna? Harminckét évig éltünk együtt, házat építettünk, a két lányunkat felneveltük, férjhez adtuk, lakást vettünk nekik. Dolgoztunk, tisztességben éltünk, nem ártottunk senkinek. Hát miért? Igaz, nem volt könnyű élete; tizenhárom éves korában került el otthonról, azóta egyedül tartotta fenn magát, de hát éppen ezért megérezte, ha valaki bajban volt, és segített rajta. Becsületes munkásember volt, hitt a szocialista eszmében, aminek jobb világot kellett volna teremtenie. Annyira azért nem volt vak, hogy ne lássa, hogy ez a jobb világ egyre messzebb van tőlünk, s hogy mennyi szenny és mocsok ragad a szép eszméhez. Például tudta, hogy lehallgatják a telefonunkat. „Törődjetek a magatok dolgával! A nagyfőnökről ne beszéljetek, vicceket se mondjatok róla” — hagyatkozott. Csak a temetése után kezdtünk el gondolkodni, hogy valami nagy bajnak kellett történnie vele. Lehet, hogy behívták a pártközpontba, s ott kiadták parancsba, hogy szólaljon fel az Erdély története ellen. Ő pedig nem járói, de mint korábbi kártyapartneréről is. Kiemelve, hogy ezekben a kártyapartikban rendszeresen „levették” a derék pénzügyminisztert! Szabó Iván ezt beismerte, de hozzáfűzte: egy ízben a repülőgépen Juszt Lászlóval is kártyázott, és ott, akkor, ő volt a „nyerő”. Ezután Mélykúti Ilona annak rendje-módja szerint lefolytatta a vallatási tortúrát, amelyből a miniszter váltakozó szerencsével keveredett ki. Ugyanaznap este egy választási tv-vitaműsort is láthattunk, ott Békési László és Soós Károly Attila voltak Szabó Iván ellenfelei. Némiképpen lehangolva tapasztaltam, hogy pénzügy- miniszterünk ezekkel az urakkal érdemi vitát szinte nem is folytatott. Nagyobb ellenérzése csupán Maczó Ágnes adósságkezelési elképzelése iránt támadt. A szocialista és a liberális gazdasági szakértő sajnálkozó leereszkedéssel nyugtázta mindezt, talán ők maguk sem hitték, hogy egy válaszr- tási „vitaműsor” vendégei. Én ugyanis arra számítottam, hogy „élesben” folyik majd a szópárbaj. Hiszen Szabó úr akár emlékeztethette volna korábbi kollégáját a pártállami idők végére, amikor Békési sem volt ilyen bölcs, és a legkisebb gyógyírt sem tudta az akkori bajokra! Amikor Békési elvtárs/úr a legutolsó költségvetésénél bibliai idézettel fűszerezett könyörgéssel esedezett az akkori parlamenthez az elfogadtatás reményében... Ezt már az amnézia jótékony fátyla fedi, miként azt a kétségbeesést is, amellyel a gyeplőt és az ostort a „lovak közé” dobták — mondván —, vezesse az a szekeret, aki akarja. Az 1990-es választások óta és ma is ezt a kétségbeesésüket nevezik szakértelemnek a reformkommunisták, akik büszkén vallják, hogy ők „készítették elő” a „vértelen forradalmat”. Minimum ezeknek a kimondását, a szociálliberális új uraknak a fejére olvasását vártam volna el pénzügyminiszterünktől ebben a választási vitában. Udvariaskodni ugyanis a tánciskolában illik, nem egy ilyen vitaműsorban... (...) Ha viszont e „púderezés” által a majdani kíméletre számított, úgy súlyosan téved, mert a szocialistáktól (de különösen a liberálisoktól) mi sem áll ennél távolabb. Ezért bennem még Noszty Feri optimizmusa sincs meg az elkövetkező négy évre, mely szerint: ... „Sebaj, csak egészség legyen, meg egy kis tűrhető kártyajárás!” Brezovich Károly Vác vállalta. Mindenesetre a lányaimat, a vejemet állandóan hívatták a káderosztályra. Azzal vádolták őket, hogy levelet küldtek a Szabad Európa Rádióhoz. A nagyobbik lányom, Sarolta, akkor is a sportszergyárban dolgozott, mint ma. Egy ismerőse megállította, ha valamit meg akar tudni az apja haláláról, akkor őket keresse, mert ők segítenek az eset kiderítésében. A lányom provokációnak tartotta, és nem mert elmenni. A vejem csak utólag vallotta be, hogy akárhol álltak meg a kiskocsival, a sze- ku máris körülöttük sündör- gött. Egy C. nevű szekus állandóan a sörgyárban szaglászott, azt firtatta: milyen ember volt Bálint Ferenc? (Folytatjuk) Intézkedés a katonai egyenruhákról A 17—18. század sokféle adótípust ismert, így külön kellett fizetni a parasztoknak a katonai egyenruhákra is. Ez az adónem volt a munderung. A Rá- kóczi-felkelés alatt határozat mondta ki: „Akik a Munderungot fizetik, egyéb természetbeni adó alól mentesek.”Ennek ellenére a vármegyéket, így Pest megyét is több alkalommal kötelezték egyenruhák készítésére, illetve pénz adására. 1706. június 2-án a vármegye Kákán tartotta közgyűlését, az egyik napirendi pont éppen az egyenruhák ügye volt. A vármegye határozata kimondta: „200 katona számára készítsenek egyenruhát, nem számítva a tiszteket, kiknek kék posztó jár. Felét a gyöngyösiek, felét a kecskemétiek készítsék el.’’Mivel az egyenruhára való posztóból hiány volt, azt lányai Ferenc mun- dérmestcrtől kellett kérni. A vármegye a varratás- sal Menszáros Jánost és Krakovics Mártont bízta meg, az 6 feladatuk volt a 200 egyenruhára elegendő' posztó átvétele a mundérmestertői. Utasításuk részletesen előírta azt is, hogy „Vegyenek hozzávaló gombot, kapcsot, zsinórt, vásznat és cérnát, s ha lehet, köpönyegnek való abát Seres György, szolnoki harmincados számára. (...) Hozzanak listát arról, hány darab és milyen posztót, gombot, zsinórt, hány vég vásznat adtak a szabóknak.”A. következő évben, 1707-ben Pest megyére 500 egyenruha varrását rótták, illetve megváltásként egy-egy tallér, vagyis 500 tallér pótadóval sújtották. Pogány György
