Pest Megyei Hírlap, 1994. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1994-06-18 / 141. szám
IRODALOM PEST MEGYEI HÍRLAP 1994. JUNIUS 18., SZOMBAT Kaarlo Sarkia (Finnország) SS Őszi tüzes georgina A kihunyó nap parázsa itt van még ablakainkban. A hajadnak lobogása, mint a tüzes georgina. Elvitt mindent, szekfűt, mákot a tavasz s a nyár magával. Itt maradtam egyedül a szép tüzes georginával. Szép tüzes georgina, te büszke virág, arany virág, a kancsóban piros bor van, hadd köszöntsem mostan reád. Önmagamat hadd köszöntsem, a georgina én vagyok, szép szirmaim tündökölnek, s lehet, hogy éjjel megfagyok. Jön a fagy és szerelem, csók, mindennek el kell múlnia, ragyogj a halál küszöbén őszi tüzes georgina. Gellért Sándor fordítása Egyed Emese Sirató Nyugodjatok békében, testetek öleljék fehér fenyőgyökerek, hajoljon felébetek rózsaág! Tisztességgel hagy békén a világ: lángot gyújt néha emléketekért. Anyafölddé lesz kéz, tekintet, térd; s ha elsirattunk rendre, napjaink fodros vizén már tervek'kompja ring: nyugodjatok. Kinek eszébe jut, utcát nevez el rólatok, falut, s hálákat ad. Hisz életben maradt: üldögélhet lámpák, lombok alatt, kézen foghatja társát, gyermekét, s van idő jóvá tenni, hogyha vét, örülhet ennek-annak, bosszúság is redőzheti lelkét, homlokát, mert él! Túlélte áldozatotok, szívetek benne dobban, eltiport sorsotok benne könnyé, tetté válik. Általatok szólhatunk mindhalálig... Nyugodjatok. Léleknyílás idején N yelvi leleményekbe öltözik a kisgyermek esze. Jánoska két és fél éves, s csodálkozva ámu- lunk nyiladozó szellemének hajtásain. A lélek frissessége naiv bátorsággal merész kalandokba vág nemegyszer. Nyelvi ötletesség töri át szülői értetlenségünket, sokszor elképedünk képes hasonlatainak játékos fölényén. A kifejezés erősségén, a megértés magabiztosságán. Ezt nemegyszer ő kéri számon. Mert nem fogad persze többször szót, a konnektort szeretné lopva kihúzni a foglalatból. Olyan érdekes ugyanis, ha a magnós rádióban megszakad a muzsika! Árválkodhat a csönd... — Nem szabad a konnektorhoz hozzányúlni! — mondjuk ilyenkor rosz- szallón. — Nem halljuk a szép zenét. — Szepdrey-Karper bácsi gitározik — tetőzi be a mondatot fontoskodva, s kacagást duzzaszt szájára. Meg Ágay Karola néni énekel. — S hangjában már a bánat fészkel. — Most nem halljuk... Ám a fortélyos logika szárnyat bont rögtön szavaiban. — Pedig nem szabad ezt csinálni! — Két kis kezét ilyenkor kitárja, szigort békítve ránk: — Hát akkor miért teszed?... A napok forgása tapintatosan érleli az értelem változásait. Tanúja izmosodásának, merész gondolatszökkenéseinek. Moso- lyogtató néha, ahogy a logika hídján bukfencet vet. Felütöttük a fejünket, ha emlékezetének megőrzött képeit a jelen új kockáihoz rakta. A sor így lett teljes. Más értelemben állt. Kisöccse sokat sírt egy időben, idegesen nyúlkált be járókájába hozzá. Simogatni akarta. Nem tudta megvigasztalni, hogy is sikerülhetett volna. Tőlünk hallhatta, nyilván s ezért megnyugvó bölcsességgel ütött pecsétet a sikertelenségre. — Nagyon sír a Balázs! Azért sír, mert nem tudja a dolgokat... A kellő szellemi erő derengő hajnal... Szókapcsolatok fényesedő tüze. Milyen gyöngéd a „gólya- fészek a hajam” metaforája, s milyen humoros volt, mikor vidáman rikkantotta: „Nyílik az orgona, de nem lesz éles a hangja!”... Édesanyja a kertben dolgozgatott egy napon, Jánoska a fűszálakat haj- lítgatta. Kisfiúnk nem ment a szomszédba önbizalomért. Az idilli csoportkép közepén büszkén rázta meg fürtös fejét: ■— Megy át itt a munka! — Billegette hozzá ujjacská- it nyomatékosan. — Jánoska ügyes, Andi anyunak van segítsége... Életkedvünknek meg ő a gyámolítója, szellemének élesedése fényesíti napjainkat. Zenélnek bennünk a szavak, harmóniájuk belénk költözik. Egy- zser ámulva nézte a mosógép ugrabugrálását, s a látványra telitalálat lett szava: — Olyan érdekes, amikor táncol... Ruhájára nagyon kényes, büszke szép holmijára. Vigyáz is rá óvó féltéssel. Mikor a homokozóba készült alagutat fúrni, hidat építeni, önmagát figyelmeztette intve: — Kímélni kell a nadrágot. Levetem ... — Akadozó mozdulatai a szorgoskodás elszántságát bizonyították... * M i csak tűnődünk ilyenkor: léleknyílás idején. Honnan ered, mi a forrása a szónak? A benső öntudat járja át az agy labirintusait? Életre kelti a szellem igézetével: sejtjük egyre inkább ... Titkot fejtegetünk, ehhez nem igazodnak a tanult szabályok. Jánoska gondolatainak irama csapongásában egyszeri. Közvetítői a szavak: megfogalmazásukban már többek önmaguknál. Mélyről jövő, emberi határokat áttörő. Ezért megküzdött. Hordozza a másságot is: a kifejezés találékonyságát s, megküzdött izgalmát... Szembesülve ezzel, naponta kapjuk ajándékba a csodát... A gyermeki beszédbe feledkezve hallásunk is élesebb lesz. Meghalljuk tisztábban a magunkban feltörő hangot. Isten eligazító szavát..,:• Füldes-Bangha Károly (Biatorbágy) Zsögödi Nagy Imre: Valakire várva (linómetszet) A veled beszélgető Vannak dolgok, amiről nem beszél az ember, nem tagadja, csupán elhallgatja. S ezek mögött az elhallgatások mögött fátyolos, nagy titkok rejtőznek, óvatos szádra vigyázzban. Már a rebbenésüket okozó vigyázatlan szavak sem mondatnak ki, nehogy a hét pecsét viasza megolvadjon. Pedig de jó volna néha egy kis időre megfeledkezni róluk és őrizetlenül sorsukra hagyni e zsigereinkbe ivódott, tetteinket, utunkat szabályozó lelki csimbókokat! Van úgy, hogy egy merész szóáradat már-már kisodorja medréből a rejteményt, de mint sebes patak útjába, ha csiszolatlan kavics kerül, mely néhány vízszálat meggörbítve kitérésre kényszeríti azt — a következését előkészítő gondolat egyszer csak más irányt vesz, s nem hozza felszínre. Micsoda megnyugvást jelent ez a helytállás! Ugye te is voltál már így? Hiszen számtalan titok birtokosa lehetsz magad is. Mert annyi titka van az embernek! Kezdve a megszületéssel, ami az összes titok közül a legnagyobb, ami bevezető ebbe az egész nagy talányba, melyet rózsaszín szóval így illetünk: élet, de aminél nagyobb rejtély mégsem lehet más, csak egy fekete szó: halál. Titkok. Forgatom számban a szót, s rájövök; ez az előretolt, felső nyelvállású, széles ajakréssel képzett „i” és a hátrahúzott, középső nyelvállású, ajakkerekítéssel képzett „o” magánhangzók egymásutánja olyan rikácsolóvá teszi, s nem igazítja a mögöttes tartalomhoz, legfeljebb csak így: ti-tok. Kazinczy, ha élne, már biztosan talált volna alkalmasabbat erre is. Titkaink sokfélék, mint ahogy magunk is sokfélék vagyunk; tartásunk és gyávaságunk ötvözetei, önként vállalt, másra át nem ruházható vonzolványok, nagy lelki raktáraink mélyén kifeszített pókhálócsipkék, vagy újra és újra átélésre való édes mézcseppcsók-titkok. Titkok. Fontosak nekem, s másét is legalább ennyire tisztelem. Ugye, te sem unszolod a titkát feltárni készülőt egy sürgető „namondmárki”-vel? Maradjon titok, ami titokra való! Te kit szoktál elhallgatni, amikor elhallgatsz valakit? Talán szegény apádat, ki nem volt több egyszerű munkásnál, de akit szívesebben tudtál volna mérnöknek vagy gyárigazgatónak — akként talán szóba hoztad volna néha — kinek esti hazajöttét hátára tapadt ingének szaga kísérte, és senki sem kérdezte meg tőle — még te sem —, hogy voltak-e álmai? Mert álmai lehetnek a nehéz testi munkából hazatérőnek is, a reggel beígért üres paprikás krumplin kívül. Vagy testvéredről nem beszélsz, aki ha lány volt megesett, és egyedül vállalta szégyentáblás anyaságát, a másoknak kijáró tiszteletteljessel szemben? (Micsoda mérhetetlen igazságtalanság!) Ha fiú volt, kocsmázó, számon tartott alkoholista, a család szégyene? Siratod-e még szerelmedet? Nappal keresed-e őt az utca tömegében, várva, hogy egyszer csak befordul egy sarkon, s te beleütközve, bocsánatkérően (hogy élsz) megszólítod, s ez jó alkalom lenne az újrakezdésre, mert az biztos — csak biztos lehet —, megbánta már, hogy elment. Vagy éjszaka hagy foltot párnádon hiánya? Az ismerősöknek ugye azt mondtad, te hagytad el? Pedig nem így volt, és ez már egy másik besorolás. Te, aki a sok közül egy vagy, de nem egy a sok közül, ha felismered a csak neked szegezett kérdést, válaszold meg magadnak; megzavar-e majd, ha függetlenségem veszni látod? Karácsony közeledvén készíted-e lelked? Fényszikráit befogadni hajlamos vagy-e? Anyádat, (apádat,) ki özvegy, s messze él, készülsz-e meglátogatni ott, ahol a gyerekkort magába szippantó ház szobájának falán szentkép lóg, melyet megsárgult fényképed — s testvéreidé is — vesz körül, mintha benneteket vigyázna őhelyette. Hol az egykor mindig plafonig érő karácsonyfa helyett, csorba vázába állított fenyőgally áll, melyet már csak a vidéki boltokban kapható régi (rózsaszín, barna, sárga) szaloncukor görbít, amit úgy szerettél, amit sokáig nem tudott pótolni semmilyen „úri" szaloncukor. Lehet, azóta már a vajkáramellásra esküszöl té is. (?!) A szaloncukortól görbült fenyőgally alatt megtalálod — ha elmész — a csak neked vett, s kis dobozkába igazított csecsebecsét. Kedveseim! Osztozzatok e veletek beszélgető kérdéseken, mint ahogy a fenyőfa alá rejtett ajándékokon szokás. Nincs ráírva, melyik kié. Azé, aki azt magáénak érzi, mert maradjon titok, ami titoknak való! Zákányi Zsuzsa Monor
