Pest Megyei Hírlap, 1994. május (38. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-21 / 118. szám
Válogatás Pilinszky János írásaiból Pünkösd egy új templom falai között Szép ünnep volt pünkösdvasárnap a Vecsés-Andrássy-telep híveinek. A templom építkezése 1949-56 között szünetelt s csak a hívek rendkívüli áldozata tette lehetővé, hogy a falak fölépüljenek, s a templom tető alá kerüljön. Végeérhetetlenül lehetne sorolnunk e nagyszerű áldozatosság példáit, de elég talán csak egyet említenünk. Az egyik hívő felajánlásának hiányzó összegét a Vöröskeresztnek nyújtott véradás díjából pótolta. Tette jelképes erővel világítja meg a telep valamennyi adományozójának templomépítő hitét. Az ünnepélyes szentmisét Várkonyi Imre prépost, az Actio Catholica országos igazgatója mutatta be nagy papi segédlettel. Mise közben ő mondotta a szentbeszédet is. Az ünnepélyes szentmisén a segédkezük között jelen volt dr. Radó Polikárp akadémiai tanár is. A fényes asszisztencia kíséretében érkező főpapot a templom kapujában virágcsokros kislányok és a vecsési egyházközség világi elnöke köszöntötte. Az üdvözlések elhangzása után a celebráns a hatalmas templomhajót zsúfolásig megtöltő hívek sorfala közt vonult az oltárhoz és kezdetét vette az ünnepélyes szentmise. Az országos igazgató szentbeszédében azt emelte ki, hogy a Szentlélek Úristen eljövetele vihar és tűz. Vihar, amely elseper minden értéktelent, minden kétséget, minden sötétséget az emberből, s amely világosságot gyújt az emberi lélekben. Felnyitja az emberi szemet, hogy ne csak alkotni tudjon, hanem valóban boldog legyen és az Isten útján tudjon járni. Szent Pál a galatabeliekhez írt levelében leírja, hogy az emberi lélek a Szentlélek vihara és tüze nélkül csak mire képes. Azt mondja az apostol: "Lélek szerint éljetek, akkor nem fogjátok teljesíteni a test kívánságait. A test a lélek ellen tusakodik, a lélek pedig a test ellen ..." Tűz a Szentlélek Isten eljövetele. Az isteni szeretet az ember lelkét feltüzesíti, hogy ne csak szájjal, de tettekkel is szeresse az Istent. Erre kell a Szentlélek tüze és ezt kapták az apostolok pünkösd ünnepén. Azóta jár körül és tüzesíti a mi lelkünket is a nagy parancsban: a felebaráti szeretetben. A vecsési templom valóban a vecsésieké, s minden téglája valóságosan őrzi az építők keze nyomát. Falai még csupaszon állnak, de már ezeket a csupasz falakat is a szeretet, az odaadás láthatatlan, megható freskói népesítik be. És nem zavaró a sarokban álló hatalmas vaskályha, sem a burkolat nélküli mennyezet. Aki itt térdepelhet, nem azt látja, hogy félig kész templomban van, hanem valamiképp az alkotó szeretet műhelyében érzi magát. Az új vecsési templomot a hit és a szeretet emelte, s ennek a hitnek és szeretetnek a jelenléte a templomlátogató legszebb és legmaradandóbb élménye. (Új Ember, 1959. május 24.) Elsőáldozók Flaubert egyik gyönyörű elbeszélésében Félicité, az öreg szolgáló elkíséri kis úrnőjét a templomba. A plébános úr délutáni oktatásokon szentáldozásra készíti elő a gyerekeket. Majd eljön a nagy nap, mikor a kis Virginie először térdel az áldoztatórács elé. A padban ott ül Félicité is, s Falubert az ő szemén keresztül számol be a nagy eseményről. „... Szemközt a szüzek nyája a fehér koszorújukkal a leeresztett fátyoluk felett úgy festett, mint egy hómező, és messziről megismerte az édes csöppséget vékonyka nyakáról és komoly tartásáról. Megszólalt a csengettyű. A fejek lekonyultak; csend lett. Az orgona hangjára énekkar és sokaság rázendített az Agnus Deire; majd felvonultak a fiúk; és utánuk megindultak a leányok. Lassan, lépésben, összetett kezekkel mentek a fényben úszó oltár elé, letérdepeltek az első lépcsőfokon, sorban egymás után magukhoz vették a szent ostyát, és ugyanabban a sorrendben visszatértek az imazsámolyokhoz. Mikor Virginie-re került a sor, Félicité előrehajolt, hogy láthassa, és az igaz szeretet ihletettségében úgy tetszett neki, mintha ő volna az a gyermek, ő viselné ruháját; az ő szíve dobogna a mellében; mikor Virginie kinyitotta száját és lehunyta szempilláit, Félicitét az ájulás környékezte... " Örök és gyönyörű kép. Az elmúlt vasárnapon a budapesti templomok hajója hasonlóképp telt meg elsőáldozókkal. Három templomot kerestem fel, s mindegyikben mintha gyerekkorom halhatatlan emlékei közé érkeztem volna vissza. A kisfiúk komolysága, s a kislányok fehér fátyla és virágkoszorúja, a gyertyák fénye és az ünnepélyes orgonaszóló, a csendes vonulás az oltár lépcsőjéhez, ugyanaz az emlék, amiről Flaubert ír, s amit magam is kitörölhetetlenül őrzök szívemben. S örökre ismerős a plébánia udvarán megterített hosszú asztal, s a fényképezésre felálló csoportkép — legfeljebb a fényképezőmasinák lettek modernebbek. Pedig mindez inkább csak külsőség. A gyerekek talán még nem is tudják — ahogy mi se tudtuk akkoriban —, hogy ez a napjuk, az első áldozás emléke valóban egy életre szól. Az Oltáriszentség a legtitokzatosabb, mégis a legforróbb és a legközvetlenebb, s talán valamennyi szentség közül leginkább a szeretet szentsége. Ezt értheti meg legközvetlenebbül, legmélyebben a gyerekszív. Az ember társas lény. Bensőséges fogalmazásban: az ember szeretetre született. Mégis, szeretni is nehéz, s a szeretetet elfogadni is nehéz. A szeretetre született ember állandó élménye, hogy egyrészt nem szeretik "eléggé", másrészt hogy nem engedik szeretni, vagy nem engedik "igazán" szeretni. Ennek a tapasztalatnak, a felebaráti, emberi szeretet tragikumának felsorolhatjuk okait, enyhíthetjük fájdalmát, az alapvető ellentmondás akkor is megmarad: szeretetre születtünk, de tökéletes megvalósítását hiába keressük a földön. Az igazi szeretet — ahogy azt a középkori himnuszköltők elmondották — gyűjteménye minden földi erénynek: alázatos, türelmes, szelíd, áldozatos, hűséges és igazságos. De az igazi szeretet igazi próbája mégis, hogy nem fél a másik ember szeretetétől, hogy elegendő benne a szelídség, a türelem és az alázat ahhoz, hogy elfogadja azt. Hányszor hallunk terhes, idegesítő, elvisélhetetlen szeretetről. S hányszor látjuk, kivált a szerelemben, két egymást „szerető” lény párbaját, üldözött és üldözője harcát, a szeretet valóságos kannibalizmusát. Ezért, az emberi szeretet tragikuma felől nézve is nagy könyv a „könyvek könyve”, az Evangélium. Igéiben az az Isten él, aki engedi szeretni Akit szeretünk, azt meg kívánjuk ajándékozni: ajándékot adunk neki „magunk helyett”. Az Oltáriszentségben Jézus az isteni szeretet határtalanságában közvetlenül önmagát adja. Legemberibb éhségünkét szenteli meg: a legantropomorfabb szentség — s a legistenibb! "Engedjétek hozzám a kisdedeket" — az Úrnak ez a mondata jut mindig eszembe, ha elsőáldozókat látok a feldíszített oltárhoz járulni, mintha az Úr ezt a szentséget egyenesen a gyerekek, s bennünk élő örök gyermek számára alapította volna. Titokzatos szentség, mely egyedül a szeretet nyelvét beszéli, s egyedül a szeretet számára fedi fel magát. Az elmúlt vasárnapon gyermekek százait és ezreit jegyezte el magának ismét az Ur. (1960. június 5.) magát! Ez a szeretet legnagyszerűbb ismérve. S aki egyszer is eljutott oda, hogy az Evangélium szavait egészen magához eressze, annak a számára örökre a legmélyebb istenérv marad az Evangélium szeretetérve. Isten az, akit szeretni lehet. Nincs az a szomjúság, ami elriassza. Francois Mauriac jellemzi így egyik hősét, ki papnak megy: „Ha valakit szeretett, mindig ő volt az, aki jobban szeret, s az ilyen szívek könnyű prédái Istennek”. Merész fogalmazás, mely lényegében épp a fordítottját jelenti: az ilyen szíveknek egyedül Isten tudja odaadni magát. Sőt, őket hívja csak igazán keblére. Kiknek szeretete elől mindenki megfutott, azokra várakozik legodaadóbban Isten — rejtezkedve, mégis közelien, láthatatlanul, mégis csodálatos intimitással. Ezért oly vigasztaló egy hosszú nap zaja, zűrzavara után az éjszaka csendjében bele-belelapozni az Evangéliumba. S ez a fölülmúlhatatlan is benne: a szeretet, az isteni szeretet zsenialitása. Sokszor jut eszembe, vajon milyen megrendülést jelenthetett egy görög, vagy egy latin olvasó számára a Jézussal való első ismerkedés? Hiszen ismerjük a mitológiák kegyetlen istentörvényét, melyben az új isten detronizálta a régit, Zeusz ledöntötte Kronoszt, ahogy az új lomb kitolja a tavalyit, ahogy a barbár törzsekben a fiú megölte az apát. A fejlődés áldozatot követelt, s e nyers természeti törvényt tükrözte még az istenek születése és halála is. E görög és latin mitológián nevelkedett olvasót bizonyára megdöbbentette, amit az Atya és Fiú kapcsolatáról az Evangéliumban olvasott, mit csodálkozó szívvel és elmével valahogy így fogalmazhatott meg magában: „íme, egy új Isten, aki tiszta áldozatként önmagát mutatja be Atyjának. A Szentháromság a szeretet győzelme, mely megállította a hosszú sort, a gyilkos evolúció rettenetes folyamatát. A Szentháromságban valóban az örök Isten jött el végre hozzánk.” „Ne féljetek, én meggyőztem a világot” — mondja Jézus, s mikor ezt mondja, tudjuk, véghetetlen szeretetére gondol. Szeretete az, amit nem lehet fölülmúlni, amit nem lehet megkerülni és elfelejteni többé. A szeretet a valóságról alkotott legmélyebb fogalmunk. Jézus szava ettől oly halk, győzelme ettől oly szelíd és türelmes. S ahogy szeretet nélkül nincs öröklét, a szeretet is egyedül az örökben és a tökéletesben nyugodhat meg. Az Evangélium egyetlen hatalmas szeretetérv Isten léte mellett, ahogy a Szentháromság titka is legjobban a szeretet logikájával közelíthető meg. Innét az Evangélium örök modernsége. (1962. június 3.) Napkelte eló'tt A jótettek javarészt titokban születnek. Semmiféle műszer.nem jelzi őket, semmiféle statisztikai apparátus nem készít róluk táblázatot. De jelenlétük csak annál valóságosabb. A jótetteknek elenyésző az írott történelme. Ha azonban megszűnnének egyszer cselekvőén részt venni a földi életben, ez éppoly súlyos és elviselhetetlen csapás lenne, mintha glóbusunk egyik pillanatról a másikra elveszítené légkörét. Igaz, a szépség jelenléte is néma. De legalább látható. A jóság jelenléte azonban még a szépségnél is titokzatosabb, mivel nemcsak néma, de láthatatlan is. Vagyis tökéletesen alázatos és isteni. Pedig a történelmet nem lehet nélküle megérteni, ami azt jelenti, hogy minden elemzésünkből a legfontosabb szükségszerűen hiányzik: a tiszta jó szerepe az egyesek és valamennyiünk életében. A végítélet várását nem utolsósorban táplálja a belénk oltott mélységes valóságvágy. Hogy színről színre lássuk végre: mi is volt történetünk igazi sorsa, természete. A végítélet ilyen értelemben nem egyéb, mint a tiszta jónak, vagyis a főszereplőnek, Isten Bárányának „színeváltozása”: a dolgok és történések láthatatlan tengelyének boldog felismerése. Addig is a jóság titokban van velünk, ami azonban nem jelenti azt, hogy hatása és működése ne lenne nagyon is reális, mi több, egyedül reális. Mivel minden, ami nem jó, legyen az a legkézzelfoghatóbb tény, valójában irreális, s bármely pillanatban nyomasztóan képtelenné, abszurddá és idegenné válhat. Egyedül a jó nem. Hatása olyan, mint a csendes esőé, de még szelídebb, még vigasztalóbb, még zajtalanabb annál. Mérhetetlen, és mégis olyan legfőbb valóság, amit a semminek és a megsemmisülésnek egyetlen érintése nem szennyez. Tökéletesen mentes a nihilnek attól a rejtélyes beszivárgásától, ami pedig „a való világ” minden egyes tárgyát és eseményét elöbb-utóbb alámossa, átjárja és megfagyasztja. Nem így a jóság. Jelenléte leginkább a hajnalok csodájára emlékeztet, a láthatatlan napra, amit még sötétség fed ugyan, de ami máris hasonlíthatatlan erővel itt van. (1974. június 2.) A szentekről Az életszentséget még a zsenialitásnál is nehezebb fölismerni. A szent földelt antenna, s szinte tökéletes észrevétlenséggel hat környezetére. Hasonló a csillagokhoz, miknek hálója fönntartja földünket, de ugyanakkor ők maguk szerényen és szinte erőtlenül pislákolnak égboltunkon, a távolság jóvoltából. A szenteknél egyedül a rejtezkedő Isten tűnik szelídebbnek látszólagos névtelenségében és véghetetlen gyöngédségében. A tehetséges emberek sokszor megzavarják környezetüket, jelenlétük kihívást jelent, erejük lebilincselő. Tehetségüket nem „földelik”. Egyedül a szentek képesek megszelídíteni erejüket, sugárzásukat. Ezért oly nehéz fölismerni őket, ami különben nem is fontos, s amire ők maguk nem is tartanak igényt. Sose „személyes súlyukkal” kívánnak hatni, hanem az igazság és a szeretet jótékony és személyüktől lényegében független közvetítésével. És mégis: a szentek jelenlétének észrevétlensége a legfőbb erő és legáldásosabb realitás közöttünk egy olyan korban, ami a publikálás, a fölülkerekedés, az erőtöbblet és önmutogatás meddő káprázatában él. Igen, ebben morzsolódunk fel, miközben szívünk mélyén magunk is tudjuk, hogy a megváltást egyedül a szentek publikálatlan életétől, észrevétlen erejétől, elnémíthatatlan csendjétől és igazságtól csendes jelenlététől, példájától és kifogyhatatlan — mert egyedül valódi — ajándékától várhatjuk. (1977. június l2 ) A Szentírás margójára Balázs Gusztáv felvételei
