Pest Megyei Hírlap, 1994. május (38. évfolyam, 101-125. szám)

1994-05-21 / 118. szám

Benedek István

Beszélgetés egy nyugati honfitárssal

Cs.: — Nálunk, Nyugaton, nagy megrökönyödést keltett a május 8-ai választás eredménye. Visszarendeződés? Kommunizmus újra abban az országban, amelyik negyven évet olyan elnyomatásban élt át, mint a magyar? Emlékezetkiesés, amnézia? Vagy csakugyan csalódtak a demokráciában, diktatúrára vágynak?

B.: — Azt hiszem, ti ugyanolyan naivak és tájékozatlanok vagytok, mint mi. Azt hiszitek, az emigráció szabad sajtója tisztán látja és közli veletek a valóságot. Igen, tényeket közöl, a saját előítéleteinek megfelelően, többnyire hitelesen, sokszor torz kommentárokkal. De a távoli vagy mély indokokat, a történések rejtett értelmét a ti sajtótok sem ismeri. A nagy összefüggéseket ha sejti is, nem mer hinni a szemének és fülének, homokba dugja a fejét.

Cs.: — Van visszarendeződés, vagy nincs?

B.: — Van is, meg nincs is. Nem történt olyan igazi átrendeződés, hogy igazi lehetne a visszarendeződés. Hisz jóformán minden vezető pozícióban megmaradt a régi gárda, most csak nagyobb lesz a hangjuk, de eddig is ők dirigáltak és ők loptak. Emlékezetkiesés is van, természetesen, amnézia. A természet gondoskodása ez, máskülönben elviselhetetlen volna az élet. A gyász, a fájdalom, a betegség, az anyagi összeroppanás éppúgy a feledés martaléka lesz, mint a nemzeti tragédia. Az élet továbbmegy, és ha „elmúlik a vész haragja”, az ember megenyhülten gondol vissza az átélt szörnyűségekre.

Cs.: — És újra át akarja élni?!

B.: — No, azt azért nem. De ettől nem is kell tartania: a jövő sohasem ugyanazokat a rémségeket produkálja, mint a múlt.

Cs.: — Esetleg rosszabbakat.

B.: — Ez meglehet. Én például az internálótáborból elviselhető élményekre emlékszem, sőt jóformán csak a humoros oldalát konzerválta a memóriám; könnyen lehet, hogy most ennél rosszabb vár ránk. De a feledéshez a reménykedést is tarsolyunkba tette a természet, ami nélkül ugyancsak nem tudnánk élni.

Cs.: — Ördög vigye a lélektani fejtegetéseidet, itt Magyarország jövőjéről van szó. A függetlenségről, a demokráciáról, sőt az is lehet, hogy a megsemmisülésről.

B.: — Örülök, hogy nem pártpolitikai szemszögből nézed a kérdést.

Cs.: — Dehogyisnem. Progresszív pártkoalíció helyett retrográd kerül uralomra. Ez nem pártszempont?

B.: — Elavultak ezek a kifejezések, Vilmos. A progresszív is, a retrográd is. Amikor fiatal gyerkőc voltam, sőt még jó ideig, a szocializmus volt progresszív, retrográd pedig a keresztény és nemzeti.’ Énnekem ma sincs bajom a szocializmussal, annál inkább a személyekkel, akik szocialista álarcban a hatalmat magukhoz ragadják, és visszaélnek vele. Antall keresztény nemzeti demokráciájával sem a neve miatt szimpatizáltam, hanem az ő személyes személye miatt. Jobb szeretek a miniszterelnöki székben becsületes magyar embert és kiváló államférfit látni, még ha nem tudja is megvalósítani mindazt, amit szeretne és ígér.

Cs.: — Mint kit?

B.: — Mint a nemzet nyílt vagy titkos ellenségét. Nem az a bajom a választással, hogy a szocialisták nyerték meg, hanem, hogy nem valódi szocialisták. Nem kívánom tőlük, hogy szeressék a szülőhazájukat, de aki nem szereti, ne is vezesse. Mert hová vezeti? Egy piacgazdálkodóvá átalakult Szovjetunióba, amelynek ismét gyarmata leszünk. Most örülök, hogy Antall nem érte meg művének összeomlását. Mert legfőbb törekvése az volt, hogy nyugati szövetség védelme alá helyezze az országot, ez pedig kommunista vezetéssel nem fog sikerülni.

Cs.: — A nyugati lapok nagy része kedvezően ítéli meg a magyarországi választás eredményét. Abban bíznak, hogy ez a szocializmus más lesz, mint a kommunista diktatúra volt: demokratikus szocializmus.

B.: — Ilyen hülyeségben csak tapasztalatlan nyugati ideológus bízhatik. Az is csak a felszínen. A mélyben a régi játék folyik tovább: Nyugatnak Magyarország nem kell, vissza akarja játszani az orosz érdekszférába — ahonnan Antall kiemelte. Ami korábban nyílt színen zajlott Trianonban, Jaltában, Potsdamban, az most a felszín alá merült: titokban egyezkednek a nagyhatalmak, rólunk, nélkülünk. Úgy tartják Nyugaton, hogy mi a szláv tenger része vagyunk — mert a művelt nyugatiak a magyarokat és a románokat is szláv népnek hiszik —, zavarná őket a jelenlétünk egy nyugati szövetségben, hiszen

ákkor védelmet kellene nyújtaniuk bármiféle megtámadásunk esetén. Nagyon imponáló volt a nyugati államférfiak díszes felvonulása Antall miniszterelnök temetésén, de ezzel teljesítették is a kötelességüket irántunk, s most örömmel könyvelik el, hogy nem tartozunk hozzájuk. Meggyőződésem, hogy ebben meg is egyeztek, előbb Gorbacsovval, később Jelcinnel. És a mostani választás eredménye az ő csöndes jóváhagyásukkal alakult így,

ahogyan alakult. Magyarország ezeregyszáz éves történetében még sohasem járult a választópolgárok nyolcvan százaléka önként az urnákhoz. Nincs az a propaganda, ami csendőrszurony vagy diktatúra nélkül létrehozná ezt a csodát.

Cs.: — Talán nem is hozta létre. Nálunk, Nyugaton egyre többen csóválják a fejüket: valami suskus lehet a háttérben. Nehéz elhinni, hogy az ország valamennyi választókerületében szinte egyformák az arányok. Akármilyen gyenge volt is a keresztény nemzeti választási kampány, s akármilyen kitűnően szervezett a kommunistáké, mégis valószínűtlen, hogy az ország lakosságának több mint a fele a bolsevizmusra szavaz. Nem is olyan régen félmillió ember zarándokolt el Antall József temetésére, ezek nem szavazhattak az ellenségeire. Mindszenty vagy Horthy hívei sem, az ’56-osok sem, a politikai foglyok és kivégzettek leszármazottai sem. A templomok zsúfolva — a hívek istentisztelet után elmennek azokra szavazni, akik majd újra bezáratják a templomokat és betiltják a hittanórákat? A parasztok nem mind hülyék, jó részük most jutott újra saját földhöz — most arra szavaznak, aki elvette és talán újból elveszi tőlük?

B.: — Bizony meglehet, arra szavaznak. Úgy megszokták, hogy mindenért a kormányt szidják... Es ki tudja, mit ígért nekik a Párt, vagy mivel fenyegette őket?

Cs.: — No de az értelmiség! A gondolkodók tömege, amelyik meg akarja a gyermekét óvni attól, amin ő átment. Vagy az egyszerű polgár, aki se nem okos, se nem buta, épp csak annyit tud, hogy szabadon és jól szeretne élni, félelem nélkül. Megértem, ha ennek érdekében nem szavaz a régi kormányra, amely — úgy érzi — folyton csak elvett tőle, no de pont a kommunisták kellenek neki? És aztán itt van egy csomó hazáját szerető ember, aki nem felejti el a himnusz, a zászló, a korona megcsúfolását, sem a taxisblokád óta szüntelen ismétlődő puccskísérleteket. Hová lettek ezek az emberek, vagy mi történt a szavazataikkal?

B.: — Látom, elég alaposan tájékozódtál a hazai viszonyok felől. De azért vedd tekintetbe, hogy olyan párttal állsz szemben, amelyik legalább hetven év óta orránál fogva vezeti az emberiség tekintélyes részét, és az időnkénti kitörési kísérleteket csellel vagy erőszakkal mindig

meg tudta akadályozni. Tulajdonképpen most is megakadályozta, jóval a választás előtt, hiszen az átalakulás nem történt meg. Átalakulást mondok, és nem rendszerváltást, mert a rendszer mégiscsak változott, ezt maguk a kommunisták szorgalmazták a leginkább, az emberek azonban nem alakultak át. Ismerjük a bűvészmutatványaikat, a bőrünkön tapasztaltuk évtizedeken át, noha a trükkjüket megfejtenünk nem sikerült. Hogy a sok pénzzel megtámogatott propagandagépezetük kiválóan működött, ehhez kétség sem fér. Amit az emberi butaság meghódításáért el lehet követni, megtették, de ez önmagában nem elég. Biztos, hogy csábítással, ígérgetéssel, pénzzel és fenyegetéssel rá is dobtak néhány lapátnyit. A kormány sorozatos ballépései, sajtójuk teljes hiánya, pénztelenségük, elbizakodottságuk, maflaságuk, a magyar nemtörődömség és hiszékenység mind a szocialisták malmára hajtotta a vizet. Hozzá az emlékezetkiesés, a nosztalgia, az önzés, az elégedetlenség, a csalódottság, a csak magáragondolás, a befolyásolhatóság, s nem utolsósorban a félelem. Gondold meg: a dolgozók többségének még ma is régi kommunista a főnöke. Hiába titkos a szavazás, élnek a gyanúpörrel: hátha valamilyen huncut módszerrel kiderítik, hogy nem az ő burkolt — vagy nyílt — utasításuk szerint szavazott, s bosszút állnak. Hiszen ezeket a bosszú élteti.

Cs.: — Elfogadom az érveidet, de mindezt együttvéve keveslem. Az az érzésem, hogy valami nagyon nagy külső erő működött itt közre, és többről van szó, mint egyszerű kormányváltozásról, ami végre is hétköznapi éset, és puszta belügy volna.

B.: — Sejtem, mire célzol. Ami engem illet, nem hiszek a Nagy Világközpontban, ami új istenségként lebeg felettünk az űrben, és szabadkőművesek jámbor vacsoráin dönt az emberiség sorsáról, természetesen a Gonosz ördögi megtestesüléseként. Riasztó gyermekmesék ezek, felnőttek ijesztgetésére és butítására. Az emberek imádják azt, a mi misztikus, rejtelmes és sejtelmes, irracionális és megmagyarázhatatlan. Ez élteti az egyházakat is. Tőlem idegen a misztikum és irracionalitás minden formája. Az ember Káin-származék és sárkányfogvetemény, mindazonáltal nem hiszek az alapvető emberi Gonoszságban, ugyanígy a Szeretet megváltó erejében sem. Érdek és önzés kormányozza a világot, harmadikként kullog utánuk a butaság.

Cs.: — Nem vagy valami jó véleménnyel a fajtánkról.

B.: — Mi okom volna rá? Körül kell nézni. Szakmámnál fogva, mint művelődéstörténész háromezer évre viszszamenően, sőt azon is túl, ismerem az emberiség történetét. A jelen eseményei semmi okot nem adnak a csodálkozásra. Belvilágunkat illetően milliókra tehető azoknak a száma, akik az utóbbi években anyagilag megszedték magukat, akár becsületes úton, akár a szabad lopás segítségével, mindenképp Antall miniszterelnök elveivel össze nem egyeztethető módon. Csoda-e, ha olyan pártra szavaznak, amelytől továbbra is szabad lopást remélnek? Aztán itt van a másik pólus: az igazi szegények. A kisfizetésesek, a kisnyugdíjasok, a munkanélküliek és a naplopók. Ezek a szociális segélyre szorulók abban reménykednek, hogy a szocialista párt majd a hónuk alá nyúl, amint nyilván ígérte is. Ami a külvilágot illeti, te jobban értesz hozzá: a müncheni Nemzetőrben közölt cikkeidből tanultam meg, mit lehet várni a nyugati áldemokráciáktól.

Cs.: — Ha újra kommunista világ lesz, még annyit se, mint amennyivel korábban kecsegtetett.

B.: — Csöppet sem bánom, hogy Antall pártja elveszíti vezető szerepét: Boross Péteren kívül egyetlen érdemleges politikust sem tud felmutatni. Most a szocialistákon a sor, hogy kritizálás és mocskolódás helyett cselekedjenek. Kívánom nekik — és magunknak —, hogy sikerüljön a kátyúból kihúzni az országot.

Cs.: — El tudod képzelni?

B.: — A lehetőség megvan rá. Minden azon múlik, hogy magyarok akamak-e lenni, vagy idegen érdeket szolgálni. Nekünk jut a könnyebbik szerep: a kritizálás.

Cs.: — Ha lesz hol.

B.: — Ne feledd, hogy az elnyomatásban és az ellenzékiségben ezeréves gyakorlatunk van. Ami engem illet, jobban érzem magam az ellenzéki szerepben, mint a kormány pártján — amely egyébként sohasem fogadott be, helyesen érezve meg ellenzéki érzületemet, amely persze semmiben sem hasonlatos a magát liberálisnak nevező ellenzékéhez. Ha jut még számomra hely és idő a közéletben, nem lehet más dolgom, mint az ellenzék progreszszivitásának szorgalmazása a gáncsoskodás helyett, és távol tartása minden irányú szélsőségtől.

Harangtorony. Zsurk, Szabolcs megye