Pest Megyei Hírlap, 1994. május (38. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-21 / 118. szám
M M akacs tévedéseink nagyon sokáig élnek. A szövetséges hatalmak, amikor a második világháborúban győzelmet arattak Németország, Olaszország és Japán fölött, kihirdették, hogy egyszer s mindenkorra végeztek a nácizmussal, a fasizmussal, a totalitarizmussal és a militarizmussal, amelyek a civilizáció múló betegségei voltak. Eközben szántszándékkal nem vettek tudomást a szovjet totalitarizmusról és militarizmusról, amelynek, mint prédát, odadobták Európa egy részét; később, a hidegháborús korszakban is óvakodtak ezt a totalitarizmust és militarizmust a „fasizmus” fogalommal jelölni, kínosan ügyeltek, hogy ez „kommunizmus”-ként megkülönböztethető legyen a német és olasz változattól. Ez a játék az „izmus” kategóriájú fogalmakkal a különböző hatalmi és érdekcsoportok tömegbefolyásolási manővereit szolgálta. Az olyan spontán magántermészetű megjegyzések, mint Horthyé 1938-ban Hitlerről, hogy ti. „barna bolsevista”, sohasem kerültek a nyilvánosság elé. Elhallgatták a közvélemény előtt, hogy a fasizmus a szociáldemokrácia törzsökéből sarjadzott, ebben a tekintetben elég végigkövetni Mussolini ideológiai nappályáját az Avanti !-ban megjelent első írásoktól a fasiszta párt programjáig. Amikor a társadalmi mozgások és jelenségek az aktuális politikával éppen szerves öszszefüggésben voltak, nem ütötték dobra a sűrű átjárást szélsőbal és szélsőjobb között; csak hozzávetőleges becslések állnak rendelkezésre a nácipártba átlépett német kommunisták számáról, akárcsak 1945 után a Magyar Kommunista Párt tagságának a „kisnyilasok” tömegével való felduzzadásáról. Végül amit a mai globális politikai érdekszövedékben kínosan kerülnek: a nácizmus és a cionizmus közös gyökerei. Adolf Hitler és Herzl Tivadar egy időben éltek a bécsi kávéháziideológiatenyészetben, kialakuló koncepciók hasonlsága kísérteties, sőt, Herzl „nemzeti szociális”-nak nevezte mozgalmát, Hitler köztudomásúlag „nemzeti szocialistá”nak (ekkor Mussolini még szocialista, az orosz szociáldemokrácia radikális szárnya pedig már kommunistának nevezi magát). Az első világháború négy lövészárokévének hatására megjelenik a vezér- és hőskultusz, mint az új irány szerves tartozéka: Lenin, Kemál, Mussolini, majd Hitler, Sztálin, Primo de Rivera, s az ócska, törpe utánzatok Közép-Európában, Dollfusstól Szálasin át Codreanuig és Antonescuig. A jelenségben benne foglaltatik a „roham”, az erőszak és a terror, az eltömegesedés, az egyenlőség a tömegben, viszont a csekély számú vezérelit magasra kiemelkedettsége és kivételezettsége, központi vezérlésű manipulációs mechanizmus, az egyéni gondolkodás és a kritikai magatartás tilalma. Lehetetlen nem észrevenni, hogy itt a XX. századra jellemző jelenséggel van dolgunk; különböző talajokból, de ugyanazon klímában kibontakozó politikai flórával. A klíma a magasszintű technikai civilizáció a tömegtermeléssel és a tudománnyá vált szervezéssel együtt, az ebből eredő gazdasági integrációs hajlam, a vallás visszaszorulása és a szekularizáció előretörése, az iparszerű, nagyüzemi háború, az általános elidegenedés és eldologiasodás, ami ellen az ember a nemzeti eszme demonstratív felfűtésével védekezik, egészen a robbanásig. Meg merjük kockáztatni, hogy amiképpen a világgazdaság centrumának XIX. századi politikai karaktere a demokrácia volt, a XX. századi a fasizmus (nevezzük így, minden fenntartás ellenére, az objektivitás érdekében). Tisztában vagyunk vele, hogy ez heves tiltakozást vált ki. A XX. század végén a világgazdaság centrumában alig van fogalom, melynek hangoztatása gyakoriságban utolérné a demokráciát. Ez azonban nem jelent semmit: miután a tájékoztatás iparrá vált, szervezett és „menedzselt”, egy-egy fogalom sűrűsége a politikai sajtószótárban csak a management manipulációs műveleteit vezérlő célszerűséget tükrözi. A második világháborúban nem a fasizmust győzték le, hanem az európai nacionalizmust szorították vissza a gazdasági integrációnak (éspedig nem európai vezérlésű gazdasági integrációnak) jobban megfelelő kozmopolitizmus javára. Ezzel azonban a fasizmusnak csak egyetlen elemét helyettesítették egy másik elemmel. Itt ugyanis nem történt más, csak Európa struktúrájának közelítése az Egyesült Államokéhoz, és a nemzeti léptékű egyenirányítás felcserélése egy kontinentális léptékű egyenirányítással. Mindamellett a nacionalizmus szerepe nem szűnt meg, csak egy különös és sajátos metamorfózison ment át. Ä második világháborúban zsidók hatalmas tömegei estek áldozatul áz ellenük, mint „egyéb módon legyőzhetetlen” versenytársak ellen irányuló megsemmisítő akaratnak, s ezek a zsidó tömegek nem valamiféle zsidó nemzet részei voltak (ami nem létezett), hanem különböző államok zsidó vallású állampolgárai. Mindamellett az üldözés nem a vallás, hanem a tévesen értelmezett és alkalmazott „faj” ellen irányult (a nemzetiszocialisták a Homo sapiens fajon belüli etnikai változatokat fajnak tekintették). Ennek a háború után nagy horderejű következményei lettek. Az üldözés eggyé kovácsolta a különböző nemzetiségű zsidókat, és egyik pillanatról a másikra létrehozta a zsidó nemzetet. Az újonnan született nemzet összefűző ideológiája a cionizmus lett, s mivel a roppant emberáldozatok alapján erre jogosultnak érezte magát, a /cionizmus a zsidó nemzetet a győztes hatalmak kategóriájába sorolta. Sőt: a nemzeti egységen túl, a cionizmus átvette a hitleristáktól a zsidóságnak „faj”-ként való meghatározását. A nemzetközi pénzügyi világban jelentős súlyt képviselő zsidó bankárok és tőzsdeügynökök zsidó nemzeti funkciót kezdtek betölteni; hatalmas tőkékkel létrehozták a zsidó nemzetállamot, Izraelt, s évtizedek alatt a világ egyik legfélelmetesebben felfegyverzett hatalmává tették, nukleáris ütőerővel. Mivel a Jordán völgyének és a klasszikus Szentföldnek arab („palesztin”) lakói hevesen ellenálltak, az új zsidó állam szüntelen veszélyeztetettségi pszichózisban, harcban, állig felfegyverzettségben és kölcsönös terrorizmusban élt. Ezzel létrejött a zsidó fasizmus, amely ideológiai túlfűtöttségében és gyűlöletpszichózisában kevéssé különbözött a német nácizmustól. A zsidó fasizmus megszületésével új jelenség állt elő: a globális fasizmus. Ez a jelenség olyan volt, mint a lézer: a pénzvilág globális totalitarizmusa kisugárzott a zsidó államra, majd onnan visszasugárzott a finánctőke látható és láthatatlan szövedékére. Az Egyesült Államok nemzeti érdekei összefonódtak ezzel a finánctőkés nemzetközi érdekstruktúrával, s így a zsidó nemzetállam érdekeivel, a specifikus USA nemzeti érdekek addig játszottak szerepet, amíg fennállt a szovjet fenyegetés. Amikor 1988—89-ben ez megszűnt, és az amerikai nacionalizmus elvesztette „tápláló ellenfelét”, megkezdődött az USA nemzeti érdekszövet szétesése, s helyét a pénzcsoportok érdekstruktúrái foglalták el, amelyek a helyére nyomultak. A nemzetközi pénzcsoportok egymáshoz viszonyított mozgása egy szüntelen világfelosztási folyamatban megy végbe. Az egyes érdekterületek gazdát cserélhetnek, ám ez sem változtat a régiók alávetett helyzetén. A struktúra marad, csak a managementek, a felső vezetések változnak. A struktúra pedig totalitárius, és csak akkor lehet fasiszta minősítésétől eltekinteni, ha pusztán azt tekintjük meghatározónak, hogy nem nacionalista, ellenkezőleg, kozmopolita, nem állammonopolista, hanem ellenkezőleg, magántulajdonos-monopolista, nem antiszemita, hanem ellenkezőleg: zsidó privilégiumok hordozója. Ezek azonban nem változtatnak az eltömegesedésen, mint lényegen, a tömegek manipulálhatóságának megszervezésén, a vezérelit kiemelkedettségén és „olimposziságán”, a tájékoztatás monopolitzáltságán és központi irányításán, a gondolatszabadság megsemmisítésén, a nemkívánatos egyedi nemzeti érdekek érvényesülésének megakadályozásán. A „klasszikus”, tehát német, olasz és orosz (szovjet, bizantinus) fasizmustól abban különbözik, hogy fenntartja a demokrácia látszatát, ragaszkodik a demokratikus intézmények formális ortodoxiájához, mellőzi a militarista és közvetlen parancsuralmiforma-szerkezetet. Ellenkezőleg: manipulációs stratégiájának fő iránya, hogy az egyenirányított tömegek egyénenként meg legyenek győződve szabadságukról, s az utasításokat abban a hamis tudatban teljesítsék, mintha saját akaratukból cselekednének. Az elsőrendű hatalmi eszköz nem a fegyver, hanem az információ, a totális hatalmat a tudatokon pedig a televízió biztosítja a műholdas adásokkal. Az emberek milliói úgy laknak komfortos lakásaikban, mint viszonylag kényelmes börtöncellákban, melyekben szüntelenül jelen van a börtönőr, mint televíziós képernyő. Az embertömegek életének irányítása úgy történik, hogy az a pénzérdekcsoportok totális hatalmát biztosítsa, illetve növelje. A fasizmus új dimenziója azt jelenti, hogy a kontinensekként egységbe szervezett embermilliárdok manipulált fogyasztásra orientált, ebből következőleg az elégedettség illúziójában tartott rabszolgatömegekként szolgálják azt a totális hatalmat birtokló világelitet, amely az összes információt birtokolja, és saját érdekében tervszerűen és célszerűen adagolja. Az egyes régiók, a rajtuk levő embaranyaggal együtt gazdát cserélhetnek, mint zsetonok a rulettasztalon, de helyzetük lényege nem változik. A XX. század végi világfasizmus abban különbözik a megelőző nemzeti fasizmusoktól, hogy nem militarista alapú, hanem a világpénz és az információ totális birtoklásán épül fel. Éppen ezért a világgazdaság centrumában szigorúan kiküszöböl minden fegyveres konfliktust, a félperiférián csak kivételes esetben engedélyezi, a periférián ezzel szemben a függő helyzet fenntartásának és a népességszabályozás eszközeként rendszeresen és tervszerűen alkalmazza. Auschwitz és Nankiny helyett a tömeges emberirtásokat a periférián gerjesztett nemzeti és szociális konfliktusokban magukkal a kiirtásra ítélt etnikumokkal végezteti el. Más esetekben, mint a félperifériára szorult Magyarországon, a magyar népesség kívánatos csökkentését tudati befolyásolással, a születésszám drasztikus korlátozásával éri el, úgy, hogy azt a magyar társadalom maga hajtsa végre önmagán. A nemzetiszocialista fajelmélet változott formában továbbra is a cselekvésrendszer egyik koordinátája. A pénzt és információt birtokló világelit az emberi etnikumokat „intelligenciahányados” alapján osztályozza és sorolja be értékkategóriákba. A szisztematikusan (nem hivatalosan, pusztán a matematikai statisztikára támaszkodva, tehát sajtó és tömegkommunikáció útján) sugallt és terjesztett értéksorrend szerint a legmagasabb intelligenciahányadosa a zsidó etnikumnak van, ezt követi a germán etnikum (kitüntetetten az angolszász), a germánnal ötvözött kelta és latin (francia), s a „helyezés” legvégén, a Távol-Keleten, a japán. Ez egyszersmind a világelit körvonalait is jelenti; ezért egyetlen zsidónak vagy amerikainak az élete összehasonlíthatatlanul értékesebb, mint a csak tömegegységekben számolt arabé, szlávé, kínaié vagy — például — magyaré. Mindamellett, az olyan egyén, aki az értéktelen kategóriákból való, de intelligenciahányadosa egyedileg eléri az arisztokrataetnikumokét, teljesítmény alapján fölvehető és integrálható ebbe a világelitbe (tőkefelhalmozási vagy tudományos teljesítményről van szó); ez az integrálódás az Egyesült Államokban történik. A nemzeti fasizmusok túlélő maradványai zavaiják a világfasizmusnak ezt a replikálódó (szervesen kiépülő) organizmusát: a „skinhead”-mozgalom keresztezi a „vezetésre eleve elrendelt” globális világarisztokrácia és a kiszolgálószerepre eleve elrendelt globális embertömeg földgömb méretű szervezetét, melynek hormonja a pénz, oxigénje pedig az információ. A migráció elősegítése és szorgalmazása a nemzetek szétoldódását (ezzel a nemzeti célok eltüntetését) és egységes, műhold-hipnotizálta kiszolgáló tömeg létrehozását célozza az öszszes kontinensen. A „skinhead”mozgalom megragadt a fasizmusnak egy korábbi állapotában, s így a világfasizmus számára lehetővé válik, hogy a demokrácia nevében lépjen föl ellene. A valóság tehát az, hogy a tudomány és a technika új szintje — a hozzáférés a nukleáris energiához, az elektronika, a tudatbefolyásolás ipari méretűvé válása, az űrtechnika, a génsebészet — megsemmisítette a nemzeti létműhelyeket és életvilágokat, valamint a demokráciát, mint társadalmi működési rendszert. Miután az előkészítő fázisok a XX. század első felében a nemzeti társadalmakon belül végbementek, a XX. század végére a pénzfolyamatoknak, mint az emberi energiákat globális méretekben összegyűjtő és szétosztó csatornáknak kizárólagossá válásával, globálissá tette a fasizmust, mintegy megvalósítva Hilferding „generálkartell”-látomását. Ez a válasz a következő kérdésekre, melyek újra meg újra megfogalmazódnak milliárdnyi emberben: a puszta vázzá vált demokratikus intézményrendszer keretein belül miért nincs demokrácia? Miért válik a demokratikus intézményrendszer az erőszakot érvényesítő mechanizmussá? Miért nem érzi magát otthon az ember a saját hazájában? Miért semmisíti meg a szabadságot éppen a liberalizmus? Miért tűrnek el hosszú évekig (valójában táplálnak) olyan véres háborúkat, mint a közel-keleti, a vietnami és a délszláv? A kor a világfasizmus kora. Sajtója és tömegtájékoztatása függetlenséget és demokráciát hazudik, amíg hazugságai el nem kopnak. Teljhatalmú tőzsdearisztokráciája (a magas intelligenciahányadosú világelit) ellenőrzés nélkül azt tesz az emberiséggel, amit akar. A nemzeteknek, mint kulturális lényegeknek, kilátása a halál. A Föld az Antikrisztus kezébe adatott, s ez az ökológiai katasztrófa felé kormányozza. A politikát, mint pelyvát, fújja szerteszét a szél. Nincs más lehetőség, mint lárvaarcunk alatt őrizve átmenteni a rejtett, mélyben melengetett Krisztus-arcot (az emberét az embertelenség pokolbugyraiban), és Isten-eresz alá húzódva várni be az idők teljességét. Sándor András A fasizmus új dimenziói
