Pest Megyei Hírlap, 1994. május (38. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-02 / 101. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP. DOKUMENTUM 1994. MÁJUS 2., HÉTFŐ 13 Jobbágyi Gábor* Földes Gáborék pere 1957-ben nA védők közül dr. Hessky Árpád, Földes Gábor vé. dője felmentést kér, mert a cselekményt nem bizonyították. Ugyanezt javasolja dr. Hessky Árpád Weintráger László esetében is, nála súlyos testi sértésben való bűnösséget vél megállapíthatónak. Minden ügyvéd vitatja a minősítéseket, az emberölések tényleges végrehajtóinál általában erős felindulásban elkövetett cselekményre, súlyos testi sértésre, meghalt ember meggyalázását látják megállapíthatónak. Tihanyi Árpád és Gulyás Lajos védője „gyilkosság” alóli felmentést javasol. Valamennyi védő — ahol megállapíthatónak látja a cselekményt — irgalmas, enyhe ítéletet kér. A vádlottak általában összetörtek, mire elmondhatták utolsó szavaikat. A tárgyalás menetéből, az ügyészi indítványból már sejtették sorsukat. Néhány fordulat a vádlottak utolsó szavaiból. Földes Gábor Védelmemre elmondani nem kívánok semmit... Én most egyáltalán nem vagyok úgy összetörve, mint a tárgyalás első napjaiban. Egyáltalán nem érzek halálfélelmet. Visszatértem önmagamhoz. ...Tudom, hogy az ügyész úr kötelességét teljesítette, amikor azt mondta rám, hogy anarchista vagyok, demagóg vagyok... Sok bol(* A szerző a Pest megyei 15. számú választókerület KDNP-s képviselőjelöltje dogságot és szerencsét kívánok a szocializmust építő magyar népnek. Tihanyi Árpád Élő hazafiság volt a hazafiságom. Elmehettem volna, azonban maradtam, mert mindig azt tanítottam, itt élned, s halnod kell. ...Kérem, hogy adjanak rá módot, hogy szakmát tanulhassak a börtönben, és a családomat is így támogathassam, feleségem beteg, én is beteg, rokkant ember vagyok. Igazságos ítéletet kérek. Gulyás Lajos Három gyermekem van, feleségem. Órájuk gondoljanak az ítélet meghozatalánál. Nagyon szeretem őket és ők is szeretnek. Ha súlyos börtönbüntetést kapok is, de legalább életben maradhassak és így megnyílik előttem a megtisztulás útja és gondolhatok a családomra. Szolgálni fogom a népet hűséggel. A bíróságnak mindössze hat napra volt szüksége a 49 oldalas ítélet meghozatalához, melyet 1957. június 10-én nyilvánosan hirdetett ki. Az ítéletben Földes Gábort, Tihanyi Árpádot, Gulyás Lajost, Weintráger Lászlót, Cziffrik Lajost, Zsigmond Imrét halálra ítélte, dr. Varga Ernő 7 évi, Kiss Antal, Szalai Ferenc életfogytig tartó, Molnár Ferenc 5 évi, Kóródi Károly, Fekete István 2 évi, Sipos Dezső 6 hónapi szabadságvesztést kapott. Valamennyi vádlottnál mellékbüntetéseket is kiszabtak, a halálraítélteknél vagyonelkobzást. Néhány gondolat az indokolásból „A vezérek itt is, mint Nagy Imre — Losonczi csoportja — magukat kommunistáknak vagy legalábbis szocialistáknak valló elemekből álltak és napról napra egyre több kispolgári, sőt fasiszta elem vette körül őket. A jobbratolódás rohamosabb volt, mint Pesten. Szigethyék még a Földes Gábor-féle látszatkommunistákat is kiszórták maguk közül, hogy a „tömeg”, fasiszta csőcselék bizalmát el ne veszítsék... Adat van arra is a perben, hogy a határőrlaktanyában gyűltek össze a deklasszáltak, volt tőkések, földbirtokosok, és ott készültek a „szabad, független Magyarország építésére” (2. oldal). Ilyen színvonalú és minőségű ítélet részletes ismertetésére nem szabad vállalkozni. Az ítélet szerint egyébként valamennyi vádlott beismerte tettét (27—32. oldal). Néhány gondolat a bűnösség kérdései című IV. fejezetből. „Tihanyi Árpád és Gulyás Lajos vádlottak szándéka a szocialista rend iránti gyűlöletből, a kapitalista rend viszszaállításának lehetőségeiből táplálkozott.” Földes Gábor... szándéka karrierizmusból, a Szovjetunió iránti gyűlöletéből, nacionalista beállítottságából táplálkozott.” (33. oldal) A történtek — a halálos ítélet ellenére — nem elégítették ki a tárgyalás, s az ítélet feltételezett rendezőit. A vádlottak, védők, s néhány tanú is bátran kitartott az eljárás iszonyú súlya alatt, a bátorságukkal, becsületes ügyvédi szakszerűségükkel nyilván kitűnően érzékeltetni tudták a hallgatósággal, a rokonokkal azt, hogy milyen eljárás folyik. (Folytatjuk) HISTÓRIA Kiáltás a mélyből XIV. Isten küldött abba a cellába Aztán eljött a nem szeretem napok utolsója is. Egy mosókonyha-féleségbe mentünk Gyurival. Lehet, hogy a kastély gazdájának tényleg itt volt, vagy ez a mosókonyhája. Langyos vízzel megmosakodtunk tetőtől talpig. 42 nap után! Hajunk azonban még ragacsosabb lett, mert a szappan is csak egy pici darabka volt, a víz langyos volt, a haj, a fejbőr nagyon mocskos volt. Mégis jólesett, jóllehet, a megmosott testre a 42 napos alsóneműt vehettük csak fel. A borotvát hajnyíró gép pótolta, amely nem nyírta, hanem tépte az időközben megnőtt szakállunkat. El is neveztük vallatómasinának. Mindezek a dolgok sejtették velünk, hogy „mozgás” lesz, valami készül. Aztán a hajnali derengéskor elhangzott a parancs: „Tovább!” Bádeni karácsony. Kiejtés szerint írtam le a neveket. Akik földrajzból legalább elégséges osztályzatot kaptak, azoknak tudniok kell, hogy Baden Ausztriában van. Üdülőhely. Ádvent utolsó napjaiban lehetett odavitelünk. Fülkékre osztott, zárt kocsi erre a célra átalakítva. Elöl-hátul fegyveresekkel biztosított menet. Páncéltörő, oldalkocsis motorkerékpár, benne farkaskutya is. Ézeket csak felvillanásszerűen láthattuk a zárt kocsiból. Megérkezésünkkor egyenként szólítottak bennünket. A kocsiban is teljesen egyedül voltam elkülönített fülkében. Borzasztó nagy vadnak tarthattak. Most is én maradtam utoljára. Nem láthattam senkit, engemet sem látott senki. Az egyenkénti hangos szólítás ellenben bizonyította, hogy együtt van a katpolos és Vilma királynői csoport. 12 férfi, két leány. Egy félig nyitott pincelejáratnál álltam. Vetkőzés mezítelenre. A magyaroknál Budapesben beadott alsóneműt dobták elém a földre, mint kutyának a csontot. Minden darabot külön. Jólesett, mert tiszta volt. Elvenni mindent, aztán kicsinyenként visszaadni, ez a fejlődés a 20. században, villant át agyamon. Csak a kislábas nem jött elő. Aztán egy ötször négy méter körüli szobában találtam magamat. Parkettás szoba volt. Emlékezzünk! Az üdülőt alakították át börtönné. Öszszes bútorzata egy nagy, szép cserépkályha mindjárt az ajtó felőli sarokban. Az ablak hátulról fölfelé háromnegyed résznyire bedeszkázva, hogy csak az eget láthassuk. De milyen jó volt azt látni a félhomály után. Jobbra elöl egy húszliteres „mátkatál” cserépből. Fekvőhely a puszta parkettás padló. Lakótársaim: Rózsás Imre római katolikus tanító Körmendről. Csak arra emlékeztem előtte, hogy 1947-ben tűnt el. Apja postás volt, hatan-heten voltak testvérek. Szüleit jól ismertük. Sághy Béla bácskai magyar fiú, népdalköltő, húsz év körüli villanyszerelő a Magyar Rádiónál. Szkotovics István volt pedellus egyik soproni leányiskolában. Bal karja könyökén alul hiányzott. Háborús hadirokkant. Dr. Witscheli svájci ügyvéd, pilóta, osztrák származású. Klausz nevű osztrák rendőr, Jaske, ukrán katona, Ionidész Száva húszéves akrobata. Görög apától és orosz anyától származott. Nyolcunknak bőséges hely, jó levegő, világosság és tisztaság. Mindennap mosakodhattunk. Reggel beadtak egy húszliteres fazék vizet és félliteres poharat. Derékszögben meghajoltunk és egyik társunk öntötte tarkónkra a vizet. Derékig megmosakodtunk minden reggel, ami nagyon jólesett. A rólunk lecsurgó víz folyt a parkettán. Mire mind végeztünk, a víz szétfolyt az egész szobában. Akkor a soros a fazékban megmaradó vizet kiöntötte a szobában, és közösen felmostuk a padlót. Törülközőnket kifacsartuk és a szobában sétálva lebegtettük, amíg meg nem száradt. A börtönnek is, meg a raboknak is megvan a maguk kialakított rendje. Mivel én voltam az érkezők között a legújabb, nekem jutott a fal mellett az utolsó hely. Az új cellatársak Rózsás Imre kivételével mind ismeretlenek voltak. Imre is csak névleg és hallásból volt ismerős. Egyszer csak megjelent Gyuri. Mivel rögtön megismertem, csak pár órát töltött nálunk. Valószínűleg nem megfelelő vadászterületnek bizonyult ez a csoport, kihallgatása után más területet kapott. A többiek is tudták, hogy mi lehetett Gyuri beosztása. De ott is volt köztünk besúgó: Jaske, az ukrán katona. Nagy termetű, erős ember volt, nem csoda, ha Ézsua tál lencséje megkísértette és nem tudott neki ellenállni. Kihallgatásról jövet elkottyantotta magát, vagy tálán eldicsekedte, hogy fehér kenyeret, vajat, gyümölcsöt és teát kapott fönt. Mindjárt kapcsolt mindegyikünk. Kéthetente, szombaton megfürödtünk és kimostuk alsóneműnket a fürdőben. Hogy ismételjem magamat, ez a hajlék üdülőhely volt, és akkor szintén a Beszpeká, vagy Emhebe orosz titkos rendőrség birtokában volt. (Jelentésüket nem tudom, kiejtés szerint írtam.) Reggeli legtöbbször káposztaleves, nagy ritkán bab, előfordult, hogy borsóleves. Az arány ez volt: tíz reggeliből nyolc káposztaleves. Itt aztán megszűntek a gyomorpanaszok, ha valakinek esetleg voltak. Az erő persze naponta fogyott, csak ebbeli állapotunkat tartotta. Ebéd emlékezetem szerint mindennap káposzta, vacsora fél liter finom orosz tea. Cukrot egyben kaptunk. Leöntötték egyikünk törülközőjére és valaki elosztotta. Pár nap után engem tüntettek ki a társak az osztó szerepével, és ezt a tisztségemet mindvégig megtartottam. Hogyan, vagy honnét került elő egy darabka keményebb papír, abból nyitott kockát csináltam, és ez lett a merőkanalam a cukorosztásnál. Magamnak mindig utoljára vettem, így kívánta a becsület, jóllehet, ez mindig valamivel kevesebb cukrot jelentett. Mivel itt is azt gondoltuk, hogy tovább maradunk, ősember módján kezdtünk berendezkedni télire. Persze csak szavakban. De ősemberi módon megkíséreltük elviselhetőbbé tenni életünket. Ekkora szobában már lehet sétálni, tornázni. Kettesével, hármasával csináltuk. Ott tanítottam meg Rózsás Imrét: Az Úr érkezése című Ady-versre. Amikor teljesen megtanulta, akkor vitték el közülünk. Búcsúzóul megköszönte a verset, és amikor hét hét múlva találkoztunk egy táborban, azt mondta, hogy ez a vers volt vigasztalása a hosszúra nyúlt úton. Téged az Isten küldött akkor abba a cellába, hogy útravalóul elhozd nekem azt a verset. Megismétlem az első versszakot, hogy lásd, mennyire átélt, igaz dolog, amit mondtam: „Mikor elhagytak, mikor a lelkem roskadozva vittem, csöndesen és váratlanul átölelt az Isten...” Milyen jó volt visszahallanom a sorokat, amelyek elsők voltak a szombathelyi létránálláskor, amiket gondolatban elmondtam... Hű kísérőm volt, folytatta Imre, vele együtt emlékeztem reád, tudva azt, hogy imádkozó sorstársam lélekben velem van... (Vége) Böröcz Sándor * A nyolcvanegy éves szerző egy borgátai (Vas megye) földművescsalád kilencedik gyermeke, 1938-tól letartóztatásáig evangélikus lelkész. 1948. augusztus 19-én vitték el, majd koncepciós perbe fogták és 25 évre ítélték. Ebből hat és fél évet töltött a szibériai Vorkután, ahol szénbányában dolgozott. Jelenleg a Győr-Sopron megyei Vadosfán él. Az ottani faluközösség és gyülekezet aktív tagja ma is. Három leánya és egy unokája van. Egyháza 1992-ben rehabilitálta. Élelemhiány Vácon Az első világháború kirobbanása után már viszonylag korán, 1914 őszén ellátási gondok mutatkoztak az országban. Az árak — elsősorban az élelmiszereké — meredeken emelkedtek, de más alapvető cikkekből is hiány mutatkozott. A kormány 1914 őszén még óvakodott az árak mximálásától, Tisza István álláspontja az volt, hogy a hatósági árakból rövid idő alatt minimum lesz és inkább gerjesztené az inflációt az intézkedés mint csökkentené. 1915 februárjában a miniszterelök figyelmeztette a vármegyéket a készletek takarékos felhasználására, mert „további tartalékkészletek nem állnak rendelkezésre”. Ezek az intézkedések azonban nem hozták meg a várt eredményt, ezért 1915 tavaszán az országban bevezették a lisztjegyet. Vác városában is sokasodtak a nehézségek. Á kenyér ára 65 %-kal, a fehér süteményé 150 %-kal emelkedett. A Váczi Hírlap joggal panaszolta: „...hallatlan állapot, hogy egy termelő ország kellős közepén drága pénzen csak I kg lisztet kapjon az ember, a hús méregdrága, a zsírnak dupla patika ára van, a piacon még a tejjel is zsarolják a fogyasztót”. A nehézségek 1915. május 2-án a városházán robbantak ki. Á lisztutalványért összegyűlt asszonyok rátörték az ajtót a jegyet osztó hivatalnokra, feldúlták a berendezést, miközben haragosan kiáltozták: Három nap óta nem ettek a gyerekeim kenyeret, most is éheznek.” Pogány György
