Pest Megyei Hírlap, 1994. május (38. évfolyam, 101-125. szám)

1994-05-02 / 101. szám

14 PEST MEGYEI HÍRLAP SPORT 1994. MÁJUS 2.. HÉTFŐ Ellentmondásban a sportkoncepció és a gyakorlat Túrák, ügyességi versenyek, jó hangulat Vác városa sportcsarnokot épít Sportéletünk mindenféle gondok-problémák ellenére tele van eseményekkel. Ezekről kisebb-nagyobb terje­delemben beszámol a sajtó, de az is gyakran előfor­dul, hogy szó sem esik olyasmiről, amire pedig helyet kellene szakítani a sportoldalak hasábjain. Rohanó életünkben ritkán kerül olyasféle rendezvényre (össze­jövetelre?) sor, mint amilyen alig egy hete Vácott is létrejött, s amelynek nem titkoltan (a teljesség igénye nélkül) egyfajta összegzés volt a célja. Olyan, meglehe­tősen kötetlen beszélgetés zajlott a helyi Művelődési Házban, a váci tévé kameráinak jelenlétében, amely­től előzetesen sem várt senki csodát, de ahol sokan mégis legalább részben megnyugodtak, hiszen kultu­rált keretek között vethették fel a Pest megye sportját befolyásoló hiányosságokat, adhattak hangot észrevé­teleiknek. A bevezető előadást Gal­­lov Rezső államtitkár, az Országos Testnevelési és Sporthivatal elnöke tartot­ta. Az elnök a teljességre ugyan nem törekedhetett, mégis sok tényt szóba ho­zott, amelyek többé-kevés­­bé ismertek voltak a Me­gyei Sport Fórum részve­vői előtt, de összegzésük ennek ellenére nem volt hi­ábavaló. Jó volt újra és is­mét hallani, hogy a kor­mányzat immár egyértel­műen elismeri és deklarál­ja is a sport fontosságát, s ennek az elvi álláspontnak — az anyagi lehetőségek függvényében — igyek­szik is nyómatékot adni. A leglátványosabb jel kétség­kívül az országos tornacsar­nok-, illetve -teremépítő akció, amelynek kibonta­koztatásához a helyi önkor­mányzatok aktív és pénzbe­li részvétele elengedhetetle­nül szükséges. Az 1996-ig megépíteni szándékozott sporthelyszí­nek számát egyébként már 1994 tavaszára túlteljesítet­ték, hiszen ezek száma már most 722-re nőtt. A számok felemlítése előtt és után elsősorban azt kell itt pozitívumként hangsúlyoz­ni, hogy az ugyancsak ko­moly anyagi terheket (az építkezés 60 százalékát a helyieknek kell finanszíroz­niuk) nem ritkán kemény áldozatok árán is vállaló önkormányzatok partner­ségre törekvése milyen fon­tos tényező. Az elkészülő csarnokok ugyanis nem­csak a sportot szolgálják, hanem a helyi közösségi élet legkülönfélébb meg­nyilvánulásainak is színte­rei. Alapkőletétel Örvendetes, hogy ebben az akcióban Pest megye is elő­kelő helyet foglal el: 1992/93-ban 44 létesít­mény készült el, amelyek közül 16 nemzetközi mére­tű. Érdekes volt az az ön­kritikus hangvétel, amelyet Vác város polgármestere, Bartos Ferenc ütött meg, aki bevallotta: az önkor­mányzatnak nem volt me­részsége belevágni egy ilyen vállalkozásba, pedig kristálytisztán tudják, hogy Vácnak égetően szüksége lenne egy méretes sport­­csarnokra. „Hitetlenek vol­tunk” mondta Bartos Fe­renc, aki azt is hozzátette: ma már jóváhagyott enge­délyezési terveik vannak, ráadásul 20 millió forintot nyertek is a csarnoképítési pályázaton. így a közeljö­vőben sorra kerülő alapkő­­letétellel teljesíthető kötele­zettséget hagynak a követ­kező önkormányzatra. Bartos Ferenc részlete­sen elemezte a váci „sport­helyzetet”. Újdonság, hogy a piarista gimnázium még ebben az évben tornaterem építéséhez akar kezdeni. Az örömteli hírrel szem­ben allergikus pont a lovar­da kérdése, amelyet be kel­lett zárni. A műemlék jelle­gű építményhez csak akkor érdemes hozzányúlni, ha megfelelő mennyiségű pénzt sikerül biztosítani a generálfelújításhoz. Ideális esetben a lovarda területén igényes szabadidőközpont alakulhat ki. Babella László, a Váci Hajó SE kajakedzője Kényes kérdésekben sem volt hiány, s ezek fel­vetése mindenképpen jót tett. Pénzes Adrienn testne­velő tanár például felemlí­tette a tornaórák számának háromról kettőre csökkenté­sét, a diáksportprogram megvalósításának anyagi korlátáit pedig számokkal támasztotta alá. Különösen nehezményezte azt a disz­kriminációt, amellyel a te­hetségfejlesztéssel foglal­koztató tanárok órabéreinél szembesülünk. Amíg ugyanis az elméleti tárgyak előadói kétszeres órabért kapnak, addig a testneve­lőknél az elméleti órabérek negyedével számolnak. A versenybírói díjaknál még nagyobb a szórás, hiszen egy országos minősítésű at­léta-versenybíró éppen az egy nyolcadát kapja a me­gyei kosárlabda-mérkőzése­ken közreműködő játékve­zetők tiszteletdíjának. Kis kanyarral ismét or­szágos dolgokról esett szó. Arról például, hogy a köz­ponti pénzek szétosztása nem szolgálja az esély­­egyenlőséget, ám ezt a je­lenleg alkalmazott rend­szert — hibáinak ismerete ellenére — nem lehel kate­gorikusan felrúgni, éppen ellenkezőleg! Örülni kell az olyan „értékmentő szige­teknek", mint a Ferencvá­ros, az UTE, a BHSE vagy éppen az MTK, mert ezek a nagyegyesületek szigete­ket biztosítanak a magyar minőségi sport legjavának ahhoz, hogy a gazdasági helyzet javulásáig is na­gyobb törés nélkül, világ­­színvonalon sportolhassa­nak. Csak ígérték Ismét elhangzott, hogy a tb-adósságok ügye nem megoldott, mint ahogy abba sem lehet belenyugod­ni, hogy a sportegyesülete­ket adózás szempontjából termelőüzemekkel veszik egy kalap alá. A sportkö­rök adózott pénzt kapnak, amely összegeket azután újra jól megadóztatják... Egyébként pedig a befolyó összegek csak nem nőnek. Ebben a reménykedő idő­szakban visszatérően szó esik a totó-lottó bevételek­ről, amelyekből viszont csak a szerencsejáték-tör­vény módosítását követően remélhet pluszt a sportélet — Gallov Rezső szerint el­sősorban a labdarúgás fej­lesztése. Nem lett volna megyei ez a sportfórum, ha nem esik szó egy nagyon kényes — és jogosan vissza-vissza­­térő — kérdésről, mégpe­dig a Pest Megyei Önkor­mányzatnak a sportélethez, annak támogatásához való viszonyáról. A helyzet azért különösen ellentmon­dásos, mert 1993 őszén ép­pen Pest megyében fogad­ták el elsőként az ország­ban a megyei sportkoncep­ciót, amelyben a sportra for­dítható összegként a me­gyei összköltségvetés maxi­mum egy százalékát jelöl­ték meg. Erre mi történt? A közgyűlés sportalbizottsága eleve „biztonsági kűrt” mu­tatott be, azaz nem az elvi­leg elfogadott maximumra, hanem annak csak a felére, azaz 0,5 százalékra tett ja­vaslatot. A döntést hozó „honatyák” azután a koráb­bi elvi elkötelezettségüket mintegy sutba dobva, mind­össze 8,9 millió forintot hagyva jóvá sportcélokra. Ez az elvileg lehetségesnek deklarált 1 százalék (kb. 50 millió forint) nem egész egyötöde, de még a két 25 milliónak (0,5 százalék) is csak alig 40 százaléka. Mi­csoda fordulat! Ez a 8,9 mil­lió szétparcellázva azt jelen­ti, hogy a megye diáksport-Bartos Ferenc, Vác város polgármestere jára — írd és mondd! — mindössze 1,5 millió forint jut, a 24, kizárólag a megye sportjáért dolgozó szakszö­vetségnek pedig 3,5 millió­ból kell átvegetálnia az 1994-es esztendőt. Marad 3,9 millió, ezen a megye ösz­­szes kisegyesülete, az úgy­nevezett „mezítlábasok” osztoznak... Ugyancsak nem volt irigylésre méltó helyzetben Inczédi János, a Pest Me­gyei Önkormányzat megje­lent elnöke, akinek például olyan tényeket kellett „le­nyelnie”, mint azt, hogy a megyei 8,9 milliós sport­költségvetéssel szemben egyedül Vác városa közvet­len formában 30 milliót ál­doz a sportra. Bartos Fe­renc ezzel kapcsolatban nem is állta meg szóvá ten­ni, hogy „ez a takarékosko­dás, a 8,9 milliós sportkölt­ségvetés annál is inkább fur­csa, mert szinte egyidejűleg a közgyűlés egyetlen cset­­tintésre 400 millió forintot odadobott egy fantazmagó­riáért”. Babella bánata Teljes ugyan sosem lehet egy ilyen összefoglaló, azt viszont semmiképp nem le­het elhallgatni, amit Babel­la László, a négy olimpiai bajnok, több világbajnok és még több világversenyen helyezett kajakozó nevelőe­dzője mondott felszólalásá­ban. Babella szomorú han­gon számolt be arról, hogy immár hónapok óta munka­nélküli-segélyen él, s amit még sajnálatosabbnak mon­dott: a váci és a hozzá ha­sonló nevelőegyesületek puszta léte is veszélyben fo­rog. Elképzelhetetlen — mondta —, hogy az évtize­deken át kiemelkedően eredményes nevelőmunkát végző sportkörök számára nem lehetne kidolgozni egy olyasfajta ösztönző rend­szert, amelynek életbelépte­tésével a tőlük elszármazott későbbi világnagyságok eredményei után bizonyos nevelési jutalmak visszacsö­pögnének ezekbe a műhe­lyekbe, amelyek a magyar minőségi sport konkrét hát­országát, utánpótlását folya­matosan biztosították, s biz­tosíthatnák a jövőben is. Jocha Károly Kerekesek a Börzsönyben Kemence volt a helyszíne az elmúlt hét végén a Magyar Ke­rékpáros Túrázók Szövetsége és a Pest Megyei Testnevelési és Sporthivatal rendezésében létrejött börzsönyi kerékpáros találkozónak. Kemence völgye csodálatos környezetében szombaton és vasárnap közel száz kerekes nagyszerű hangu­latú túrákon és különböző' ügyességi versenyeken vett részt. Az első nap a Kemence—Ber­nre ebarát i—Parassapuszta— Ipolyság—Honti-szakadék— Kemence útvonalon haladtak végig a résztvevők. Az ese­mény díszvendégeként Je­szenszky Géza külügyminisz­ter indította a túrát, s egy rö­vid szakaszon személyesen is elkísérte a résztvevőket. Ter­mészetesen ki-ki kedve sze­rint választhatott az útvonalak és a távok között, ám a lényeg ezen a hét végén egy kötetlen együttlét volt a kerékpárosok számára. A találkozó fővédnö­ke, Bogárdi Zoltán országgyű­lési képviselő is inkább a kö­zösségi szellemet emelte ki: — Ebben a gyönyörű kör­nyezetben egy olyan évadnyi­tót szerettünk volna megren­dezni, amellyel felhívhatjuk a figyelmet a sportágra és erre a helyszínre. Pompás pályák, forgalomtól elzárt szabad ke­rékpározási lehetőség, talán az ország egyik legszebb környe­zete, így nem is csoda, hogy kitűnően érezték magukat, akik eljöttek — mondta a kép­viselő. Mivel hagyományt sze­retnénk teremteni — folytatta -—, ezért jövőre kétszer ekko­ra energiával kell hozzákezde­nünk a szervezéshez. Egy első­ként megrendezett esemény még nem lehet olyan tökéle­tes, mint amelyik már évek óta sorra kerül. Pontosan emi­att 1995-ben már sokkal több résztvevőre számítunk majd. Ha pedig a börzsönyi kerékpá­ros találkozó lényegét akar­nám meghatározni, akkor ta­lán a legkifejezőbb a követke­ző lenne: élet a természetben. Tegnap a nagybörzsönyi túra mellett több ügyességi versenyt is rendeztek. A moun­tain bike-krosszosok közül a fiataloknál Bürgermeister Ba­lázs és Menyhárt Orsolya telje­sítettek a legjobban. Mint Or­solya elmondta, tulajdonkép­pen nem volt túl nehéz a pá­lya, a két nap hangulatát pedig sokáig nem fogják elfelejteni. A második helyezett ifjú hölgy, Tölgyesi Andrea vi­szont már a jövő évi találko­zót sürgetné, hogy minél előbb részt vehessen egy ha­sonlóan „klassz” összejövete­len. A felnőtteknél ebben a számban csak a férfiak „me­részkedtek” indulni, a győztes Csajtai Lászlóval az élen. A kerékpáros ügyességi versenyt két korcsoportban rendezték meg, itt az 1980—84-ben szü­letetteknél Balogh Györgyi és Rácz János, az 1976— 80-asoknál Rácz Csilla és Bes­­tényi Balázs végzett az élen. A felnőtteknél ugyanebben a számban Ferenczy Andrea, va­lamint Balits Tamás diadal­maskodott. A Bogárdi Kupa vándorserleget a nagymarosi csapat nyerte, miután ők gyűj­tötték a legtöbb érmet. A Hom­­mer László vezette kemencei­­ek csak annyival szorultak a második helyre, hogy keve­sebb egyéni versenyzőjük in­dult. A börzsönyi kerékpáros találkozóra Gyurcsik Mihály gyepsízői „tették fel a koro­nát”, hiszen az ő bemutatójuk­kal zárult a kerekes túrázók idénynyitója. Oláh György BEK után Szuper Kupa ✓ Csodálatos Újpest „Ez volt a legnehezebb, a leg­drámaibb mérkőzés az egész sorozatban” — jelentette ki Kovács István, az Újpest-Pri­­mavera vezető edzője közvetle­nül azután, hogy szombaton késő este a magyar csapat Pes­­carában elhódította a helyi együttestől a legrangosabb vízi­labda-trófeát, a Szuper Kupát. A magyar bajnok a BEK megnyerése után valóban drá­mai mérkőzésen, a hosszabbí­tást követő rájátszásban, a „hirtelen halállal" diadalmas­kodott az idei KEK-győztes olasz Miglioli Pescara ellen. Pedig az előjelek az Újpest számára kedvezőbbek nem is lehettek volna: a Szuper Kupá­ért vívott két erőpróba első mérkőzését Budapesten meg­nyugtató, négygólos előnnyel „abszolválta”. „Most majdnem kevés lett a négy gól. Tudtuk, nagyon ne­héz mérkőzés vár ránk, s való­ban a mostani Pescara volt a legjobb csapat, amellyel eddig szembekerültünk” — mondta Kovács István. „Nem játszot­tunk jól, de fantasztikusan küz­dött a csapat. A negyedik ne­gyedben két-három, majdnem végzetessé vált játékvezetői ítélet is sújtott bennünket, de fel tudtunk kelni a padlóról. A játékosok nagyon jól bírták erővel. Végül ez döntött: az utolsó, mindent eldöntő csodá­latos Vincze-gól is úgy szüle­tett, hogy le tudott fordulni a csapat az olaszokról.” A magyar edző az egész csapatot dicsérte, s csak több­szöri unszolásra említette kü­lön is a kapus Mátéfalvy és az olaszok által rettegve tisztelt Benedek nevét. Kovács a játé­kosok egyéni teljesítményé­nek elemzése helyett inkább a csapatot elkísérő maréknyi ma­gyar szurkoló csodálatos buz­dításáról kívánt beszélni. Való­ban, az aprócska magyar tábor még a mérkőzés után, a szállo­dában is sokáig ünnepelte az újpestieket. Az olaszok mestere, Paolo Maiara a legutolsó pillanatig hitt a csodában, ami nem kö­vetkezett be. A várt csoda el­maradását Maiara filozofikus nyugalommal fogadta. Ő is di­csérte játékosait, s elsősorban arról beszélt, hogy egy na­gyon nehéz sorozat után ma­radt alul csapata. „A kupamér­kőzések és a bajnokik rendkí­vüli megterhelést jelentettek. Egy minden szempontból erőt próbáló akadályverseny végén vagyunk. Az edzések, az uta­zások és a mérkőzések között egyszerűen nem volt lehető­ség arra, hogy akár egy szusz­­szanásnyi időre kikapcsolja­nak pólósaim” — mondta.

Next

/
Oldalképek
Tartalom