Pest Megyei Hírlap, 1994. május (38. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-09 / 107. szám
Ü PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. MÁJUS 9., HÉTFŐ 13 Csendes szavak egy kollégához É Néhány hónappal ezelőtt egy különös japán házaspárr ról lehetett olvasni e lap hasábjain. A földrajzilag távoli emberpár életében az volt a csodálatra méltó, ahogyan belső indíttatásra, a lélek hangjára változtattak életpályát, lettek matematikusból és ikebanaművészből protestáns pappá. A cikksorozat olvastán úgy éreztem, hogy ilyen változásra európai ember szinte képtelen, talán csak irodalmi művekben lehet ilyenekről olvasni. Néhány hete azonban a közvetlen környezetemben találkoztam hasonló esettel. Dr. Fábri Mihály — Miska bácsi — kollégám s barátom, föliratkozott a független országgyűlésiképviselő-jelöltek listájára. Milyen életpályát mire és miért akarsz cserélni? Amióta tart a kampány, ezt kérdezem magamtól és tőled is. Életednek, pályafutásodnak egy szakaszáról tennék csak említést, hiszen én ezt ismerem a legjobban, mivel a gödöllői Török Ignác Gimnáziumban letöltött húsz tanévedből hat éve közvetlen munkatársak vagyunk. Ez alatt a húsz esztendő alatt tizenkilenc tanítványodat juttattad el a legnagyobb középiskolai sikert jelentő oktv döntőjébe, s így felvételi nélkül az egyetemre. A tizenkilenc diák mindig arra volt példa, hogy a szorgalmas, rendszeres munka s a jó tanári irányítás mindkét fél számára egy-egy egész életre szóló értéket teremt. De Te nemcsak a tudományok csúcsait ostromoltad kiváló tanítványaiddal, hanem valóságos földrajzi hegycsúcsokat is. Az iskolaszerte híres tö-fö (történelem-földrajz) szakkör tagjai évente kétszer-háromszor indultak felvidéki és tátrai túrákra a Te vezetéseddel. S ma, amikor már lassan közeledik az az időszak, amikor a hosszú pedagóguspálya utolsó szakaszában a régi fotókat, a kedves tanítványok leveleit kellene rendezned, s végre befejezni a több évtizede készülő, „A kirándulás lélektana” című vidám pedagógiai kézikönyvedet, akkor Te ma új, minden eddiginél távolibb és megközelíthetetlenebb csúcs felé törsz. Új életet akarsz kezdeni politikusként. Miska Bátyám! Csak úgy érdemes váltani, változtatni, ahogy a japán házaspár tette: belső indíttatásra, tiszta lélekkel. A siker — amit csak a választásokon mérnek darabra és százalékra — nem maradhat el. Fábián Bertalan Budapest Ellenzéki plakátdömping Az országgyűlési választások kampányának nyitásakor az „SZ”-betűvel bíró pártok felszólították az induló pártok vezetőit: közösen mérsékeljék a plakátháborút, a választási kiadásokat, mert szegény az ország. Most, a finisben elborzad az ember a mérsékletre intő pártok pazarlását látva. Eszembe jut, hogy amikor 1960-ban az amerikai Demokrata Párt elnökjelöltje, J. F. Kennedy megnyerte a választásokat, családja utólag bevallotta, vagyonuk jelentős részét elvitte a kampány. — Kinek a vagyonát emészti fel ez a mai választási kampány? Mint nyugdíjas ritkán hagyom el IV. kerületi portámat. Tavasz lévén, nyesegetem a kert fáit, a kipusztultakat viszont pótolni kell. Ezért nemrég facsemetékért Gödöllőre utaztam metróval és HÉV-vel. Másnap az M2-es autópályán barátaimmal Garamszentbenedekre utaztam. Majd Komáromon át az M1 -es autópályán vissza, Magyarországra. A metróállomásoknál szinte kivétel nélkül mindenhol az SZDSZ pannoméretű választási plakátjait látjuk. Rajta a triumvirátus, a párt igéivel: „szívvel, ésszel, tisztességgel”. Az egyik közülük a miniszterelnök-jelölt. A beérkezettnek látszó ember biztonságával mosolyog. A másik az „óriás Lóci”, az apostata fideszes, a harmaHISTÓRIA Egy asszony a gulag poklában A gyengélkedőbe • kerültem, s néhány nap múlva furcsának találtam, hogy lepedőkből készült rukákba kezdtek öltöztetni, sőt azt is mondták, hogy megyünk haza, de mi nem hittük. Több mint másfél éve szenvedtünk már távol hazánktól, de a hazatéréssel nem áltattuk magunkat. Most mégis a betegeket elindították a vasútállomásra és több tábor betegeivel együtt bevagoníroztak minket. A többi társaink persze tovább maradtak. Féltünk, hogy Szibéria felé visznek, hogy a betegektől valahol könnyen megszabaduljanak. Hiába mondtak akármit, nem bíztunk már senkiben, pedig az orosz beszédet már jól megértettük. Az egyik állomáson megállt a vonat és fogoly németek főztek nekünk valami ciberét. Előtte azonban a mérlegre állítottak és lemértek. Plóha, plóha — mondták, ami rosszat jelent, de hiába adtak volna most már enni, a gyomrunk nem kívánta, annyira összeszűkült. Meg nem is az evésen törtük a fejünket, inkább azon, hogy el se köszöntünk az ott maradóktól. Követelni kezdtük, hogy vigyenek vissza bennünket. Milyen érdekes is az ember, tudtuk, hogy a bányában a pusztulás vár ránk, de mégis visszavágytunk a mieinkhez. A kísérő oroszok vigasztaltak: ne félj, Maruszja — mert így hívtak —, te haza fogsz érni. A román—szovjet határnál csodálkoztak rajtunk, hogy a karunk olyan vékony mint egy sovány kisgyereké. Ott is enni adtak valami kásafélét, meg kenyeret. Feltűnt, hogy ez a kenyér már más, mint amit a gulagon kaptunk. Reménykedni kezdtünk, hogy talán mégis közelebb vagyunk a hazához. Aztán Foksányiba értünk, ott már egy kevés krumplit is adtak a kásához. Nagyon örültünk, mikor csángó viseletbe öltözött embereket is láttunk, mert ilyet a moldvai csángók Bácskába telepítésekor is láttunk már. Aztán lassan zakatolva ismét megindult a vonat Nagyvárad felé, de Erdélyben többször megállt és enni adtak. Nagyvárad után már csak Nyíregyházán álltunk meg, ahol nagyon sok délvidéki várt minket, és saját feleségeik után kérdezősködtek tőlünk. Magyarok és svábok is voltak köztük, de jugoszláv igazolványokat mutattak. Tejfeles csirkével akartak megvendégelni, de nem bíztunk bennük, mert tudtuk, hogy a mi gyenge gyomrunknak nem tenne jót az a nehéz étel. Egy dunántúli lánynak, aki velünk jött betegen hazafelé, épp ez lett a veszte, ugyanis mielőtt átlépte volna a vonat a határt, Nagyváradon enni adtak és a 30 kilóra lefogyott szerencsétlen társunk nem tudott uralkodni magán, s többet evett, mint szabad lett volna. A szeme nagyon kívánta anynyi éhezés után és igen nehéz volt ellentmondani az érzékszerveinek. Aztán vittek bennünket tovább Debrecenbe, ahol Rákosi Mátyás a közvélemény megnyugtatása céljából rezesbandával fogadott minket, de mi nem törődtünk az ő propagandaszólamaival. Mi tudtuk, hogy a „Szovjetunió és nagyvezére Sztálin” mennyi keserves szenvedést adott nekünk, olyannyira, hogy a Rákosi-beszéd közben is egymás után szédültek el a társaink a teljes legyengüléstől. Aztán orosz és magyar orvosok vizsgáltak meg bennünket, s az orosz orvos még gúnyosan meg is kérdezte: hát hol fogytak így le kedveském? Legszívesebben mondtam volna neki oroszul egy cifrát, de az ember örült, hogy egyszer hazajött a pokolból, nemhogy felelőtlen kijelentéséért oda újból viszszakerüljön. Az orosz orvos javaslatára töltött káposztával meg tejjel kínáltak, de a magyar orvos — az Isten áldja meg ahol van — nem engedett csak kenyeret enni, azt is fokozatosan. Sokan megsajnáltak ott minket, sőt volt aki ruhát, pénzt, vászoncipőt adott, s a hivatalosok meg egy papírt, igazolást, hogy hazamehetünk. El is indultam haza Kunbajára, többedmagammal. Már a vonaton érdeklődtünk'az otthoniak felől, ha valakivel összetalálkoztunk. Jött a vonaton egy katonafiú is, aki a fogságból velünk együtt vergődött haza betegen. Rudics állomásán valaki megmondta neki, hogy a szüleit kitelepítették, és ez a szerencsétlen legyengült embernek a lelkét olyannyira megviselte, hogy a vonaton pár kilométerre a szülőföldjétől belehalt a terhelésbe. Mi összevágtuk a fogunkat és minden rosszra felkészültünk. Egymás hitét igyekeztünk erősíteni, abba kapaszkodni, mert a gulagon megtapasztaluk, akinek a hite Istenben, önmagában, a menekülés, a hazajövetel reményében megingott, azt rövidesen el kellett hántolni, hiszen a gyenge szervezet a lélek legkisebb megingásait sem volt képes egyensúlyozni. Jó, hogy a legrosszabbra is felkészültem, mert engem se várt senki, meg sok társamat sem, mert az itthoniakat kitelepítették Németországba, mások pedig a félelem miatt velük tartottak. Engem az unokanővérem anyósa gondozott egy ideig, mert a halál mesgyéjén álltam, magas lázzal, a szüleim elvesztése által okozott nehéz lelki kedik pedig az SZDSZ háttérhatalmának igazi képviselője. Ahogy kijutok a HEV- ből, miniszterelnök-jelöltünk másik pannóját láthatom. Egy idős asszonnyal beszélget, Csapajev-mosollyal. Arcán mintha megismételné az 1990-es választási hazugságokat: tudjuk, merjük, tesszük... Az M2-es autópályán a pannó tematikája változik. Vidékre más kell: Borsosberényt elérve a miniszterelnök-jelölt Bálint gazdával cseveg. Hazafele utazva látom, az Ml-es autópályát megvilágító halogén lámpák törzseit a Fidesz bérelte ki az út végesteien végéig, mindkét oldalon. Budapest határához érve és a Margit körúton Horn Gyula nagypannói. Nem pufajkában feszeng persze, hanem angol kétsorosban. Természetesen más pártok plakátjai is láthatók, de ezek igen szerények. Az ellenzék által oly gyakran hangoztatott esélyegyenlőségnek nyoma sincs. A mai plakátharc hasonlatos Dávid és Góliát küzdelméhez. Góliát dárdával, Dávid parittyával küzdött a fenevad ellen. Dávid csak a Seregek Urának istenében bízhatott. Aki meg is segítette. Mi, magyar Dávidok ebben bízunk és ősi közmondásunkban: a jó bornak nem kell cégér. Milyen anyagi alapokkal rendelkezhetnek ezek az „SZ”-betűs ellenzéki pártok Magyarországon, hogy ilyen kihívóan, százmilliókat költhetnek megtévesztő választási propagandájukra? Melyik ország, vagy mely érdekcsoportok pénzelhetik őket és milyen céllal? A magyar nép élethalálharcát vívja, ezért most mindenkire szükség van. Ez a nép 1945-ben és 1947-ben (a kék cédulák ellenében is) visszautasította a bolsevizmust. Vajon most, 1944-ben, ugyanez az idegen szellemiség, immár liberális köpenybe öltözve, képes lesz-e — a nemzet közönye mellett — az országot maga alá gyűrni? Ez itt most a nagy kérdés? Petővári Gyula Budapest reszttel. Ők írtak a szüleimnek Németországba, HOCHENREITEN-be, hogy megkerültem. Anyám az őrülés határára került, mert ők nem voltak a kitelepítési listán, nem lett volna muszály elmenniük, de féltek a szerb partizánok túlkapásai miatt. így is apámat hátrahagyta anyám egy évig, hogy várjon meg engem és együtt menjünk utána, de mivel semmi hírt nem kaptak felőlünk, itthon pedig a faluban már a szegény svábok is támadásnak voltak kitéve, hát apám gyalog indult anyám után, országokon, határokon át. (Folytatjuk) Orosz Károly Vecsés Rákóczi levele a kereskedelemről 11. Rákóczi Ferenc a szabadságharc alatt az ország teljes újjászervezését tűzte ki célul. Nem kerülte el figyelmét a kereskedelem sem. Mint a kutatás megállapította, a fejedelem — bár nem folytatott alapos gazdasági tanulmányokat — ismerte kora új közgazdasági nézeteit. Johann Joachim Becher 1668-ban kiadott munkáiéban produktív társadalmi osztályoknak a parasztokat, iparosokat és kereskedőket tekintette, a fejedelmeknek azt tanácsolta, hogy az állam külkereskedelmét a kormány által irányított kereskedőtársaságokra kell bízni. Rákóczi 1705-ben e felfogás jegyében kísérelte meg átszervezni a magyar gazdaságot. 1706-ban alakult meg a külkereskedelmet ellenőrző társaság, de célját — a külföldi kalmárok kiszorítását — nem tudta maradéktalanul elérni. Később több levelében, rendeletében kénytelen volt enyhíteni a teljes állami ellenőrzés szigorán. 1710. május 9-én Radványról levelet írt Pest vármegyének, melyben tudatta a megye uraival döntését, miszerint a kereskedést az ország lakóin kívül a morváknak és az osztrákoknak is engedélyezi, azzal a megszorítással, hogy Jászberény mezővárosáig csak az ő vagy meghatalmazottja engedélyével jöhetnek külföldiek. Ha a tiltás ellenére tovább mennének, „elkobozzák tőlük összes árujukat és pénzüket, s az ország javára fordítják’! Pest vármegye elrendelte, hogy a fejedelem parancsának végrehajtását a szolgabírák tartoznak ellenőrizni járásaikban. Pogány György
