Pest Megyei Hírlap, 1994. április (38. évfolyam, 76-100. szám)
1994-04-23 / 94. szám
1 ■PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. ÁPRILIS 23., SZOMBAT 13 Segítségre várva Angyalföldön van egy gyönyörű lakótelep, amelynek tizenegy lakását speciális mozgássérültek, tolókocsisok számára alakították ki. Ezek egyikében lakik egy fiatal házaspár, Krisztina és Ede. Mindketten tolókocsisok, már három éve itt laknak, két tündéri szép kisleányukkal. Eddig viszonylag minden jól is ment, de a családapa energiáját ma már a megélhetésükért folytatott napi küzdelmek emésztik fel. Ő ugyanis erős egyéniség lévén, ma is kitart azon elhatározása mellett, hogy családját a maga erejéből tartsa fenn. Ez valahogy most nem megy, mert akadályozzák őt ebben. Amíg lehetett, két erős karjának komoly fizikai igénybevételével szorgalmasan dolgozott a lakásán, kötöttárut készített. Termékeit, a trikókat mindaddig értékesítette is, amíg ezek piaca meg nem szűnt. Az idegen eredetű áruk ugyanis elárasztották a piacot, így az ő áruja eladhatatlan lett. A gondok itt kezdődtek. Edének szomorúan bár, de Kiáltás a mélyből más munka után kellett néznie. A kerületi önkormányzat műszaki .osztályán érdeklődött, hogyan juthatna elárusítópavilonhoz, de ott olyan magas anyagi feltételeket szabtak, amelyek az ő szűkös helyzetében nem voltak teljesíthetők. Egy éve kisvállalkozói engedéllyel kereskedelmi tevékenységet folytat, vásározói jelleggel. Kis haszonnal sokat kell árulnia (piperecikkeket, csokoládékat, stb.,) ez jellemzi a tevékenységét. Az engedélyezett helyeken árusít, aluljárókban, piacokon, és vállalatoloiál (csak fizetések napján). Ezzel csak komoly nehézségek árán tudja biztosítani megélhetésüket. Dacolva az időjárás viszontagságaival szinte nap mint nap megvívja harcát a közterület fenntartóival és a rá ugyancsak görbe szemmel néző konkurens árusokkal. S ami a legszomorúbb, a rend őreivel is meg kell küzdenie, akik gyakran tanúsítanak vele szemben méltatlan magatartást. Például az egyik rendőr rendszeresen kifogásolja, hogy a tolókocsi és a 30 cm-es árusítóasztalka túllépi a megengedett-1 méteres határt. Azt ajánlja neki, hogy vm. a földről árusítson, vagy azt mondja: fölfelé is lehet terjeszkedni! Ám mivel tolókocsival ez megoldhatatlan, így Edét nemes egyszerűséggel eltanácsolja onnan, mondván, keressen magának más helyet. Ezeket a napi konfliktushelyzeteket elkerülendő jutott Ede eszébe, hogy jó lenne neki egy állandó elárusí- tásra alkalmas helyiség, ahol nem zaklatják. Idősebbektől hallott arról, hogy a hadirokkantak a háborúból hazaérkezve segítség gyanánt trafikokat vagy más helyiségeket kaptak, amiből megélhetésüket biztosíthatták. Miért ne gondolhatna ő is egy állandó üzletre, ha már az átkos paralízis tolókocsiba kényszerítette? Élni akar, dolgozni, hogy gyönyörű gyerekeit tisztességben felnevelhesse, kis feleségével együtt. A felesége egyébként tolókocsiban is bátran vállalta a gyermekeket és. az anyaságot magas fokon teljesíti. Bizonyság erre a két kislányuk! Ede érti a szakma csín- ját-bínját, a beszerzéstől az eladásig. A baj csupán az, hogy nincs nagyobb indulótőkéje. Mint a társadalom hasznos tagja, ő is dolgozni akar, s nem az önkormányzat gyámügyi osztályán sor- baállni a segélyért. Úgy érzi, igénye indokolt, éppen ezért nem adja fel könnyen, bár kérése eddig több helyen is süket fülekre talált. Remélik, hogy előbb-utóbb valakik meghallják kérésüket. B. K. (Teljes név és cím a szerkesztőségben) Egy karrier kérdőjelei Nemrég a Népszabadság egyik számában Király Zoltán tiltakozott a lap cikkírójának egy-két, vele kapcsolatos megállapítása ellen. Engem most nem érdekel, hogy az újságírónak mely megállapításai voltak helyesek vagy helytelenek. Inkább azokra a tényekre figyelmeztetnék, amelyek egyértelműen helyezik rossz megvilágításba Király Zoltánt és politikai érvényesülésének kísérleteit. Lássuk csak a tényeket: Király Zoltán az MSZMP funkcionáriusaként a pártja érdekeit sértő nyilatkozatot tett. (Ez persze akkor már nem volt túl veszélyes!) HISTÓRIA Rám rohantak, mint a kiéhezett agarak Ezt nem embér neműségre értette, hiszen a szomszéd cellában öt nő remegett naponta, köztük kettő ismerős volt: Ihász Amália körmendi banktisztviselő és Bicsák Flóra burgenlandi kisiparossegéd. Minden reggel annyiszor ütötték meg ököllel a falat, ahányan voltak és mi hasonlóan válaszoltunk. így volt némi fogalmunk a mozgásokról, mert akiket elvittek, azok bíróság elé kerültek itthon, vagy Ausztriában: Badenben, és ide már nem hozták vissza'őket. Szeptember 8-a volt 1948-ban. Fiatal, talán csak húszéves* göndör hajú, piros parolinos hadnagy lépett a cellába és megkérdezte, kinek van valami kérése. Holnap, szeptember 9-én van a feleségem 24-ik születésnapja. Kaphatnék-e levelezőlapot, hogy egy sorral köszönthessem, szólt naiv kérésem. „Kérem, semmi akadálya, mindjárt szólok előadó tisztjének és hamarosan hívatjuk.” Köszönöm szépen, válaszoltam. Aprily szemében fájdalmasan nevető sugarat vettem észre. „Hát örökké inas marad ez a szerencsétlen pap és nem veszi tudomásul, hogy hol van? Hiszen ez a halál kapuja...” — ezt sugározta szeme. Még kioktatott, hogy verés közben lehetőleg ne mozogjak, mert nemesebb belső részt érhetnek az ütések és esetleg elrákosodik a repedt belső testrész. Alig fél óra eltelte után hívattak. Még akkor nagyon meleg volt, érthető, hogy a kihallgató teremben rövid ujjú ingben volt három férfi. Kettő bokszolóiz- mú, a harmadikban B. A. őrnagyra ismertem. Még le sem vettem a kilincsről kezemet, hogy becsukjam az ajtót, szinte egy pillanatban rohantak rám, mint kiéhezett agarak a ketrecből kiengedett nyulakra. Még arra sem volt időm, erőm és lehetőségem, hogy egy jajszót ejtsek. Élvezettel vertek, ahol értek, de mentségükre legyen mondva, nemesebb részeimet megkímélték. Cipőket kézre! — hangzott a vezényszó. Cipőmbe beletettem kezemet, és kezemet előre tartva cipőstül, any- nyi térdhajlítást kellett végezni, amíg lent nem maradtam a padlón és nem volt erőm felkelni. Akkor odaugrott B. A. őrnagy és mindkét iülem tövét tenyéréllel keresztbe verte oly módon, ahogyan a nyulat ütik le falun. Ezt addig csinálta, amíg el nem ájultam. Arra ébredtem, hogy azt mondtam: „Jaj! Istenem!” „Megtiltom, hogy az Isten nevét a szájára vegye” — rivallta rám! A másik kettő pedig elölről vert. „Arcomat odaadtam verőimnek”, teljesedett be rajtam is az írás, amely egyúttal nekem is erőt adott. Az őrnagy fogorvosi műszerekhez hasonló eszközöket rakott ki asztala fiókjából az asztalra. A másik azt mondta: „Jó lesi ám ennek fertőtlenítés nélkül is a sterilizálás.” Én csak hit- belileg tudom megérteni, megmagyarázni, hogy köny- nyem nem volt, fizikai fájdalmat nem éreztem akkor kínzás idején, és csak a lelkem szenvedett. Mi ez, ha nem az Isten jósága? Egyetlen felmenetelkor nem éreztem félelmet. Az ember embertelensége járt az eszemben, vagy a túlélés rettentő vágya és ereje működött bennem? Nem tudom, még most sem találok ezekre a kérdésekre magyarázatot... Az egyik kínzó megnyomta a csengőgombot, az őr belépett. Az őrnagy ennyit mondott neki: „Vezesse el ezt a stricit, a tisztelendő urat!” Az őr nem szólt egy szót sem. Nem volt: előre, falhoz, lassabban, gyorsabban. Talán ő is utálkozott, vagy megszólalt benne valami maradék a lelkiismeretből? Az Ember kezdett megszületni benne?... Ez volt feleségem 24-ik születésnapján az üdvözlő levelezőlap. Ezt kaptam a KATPOL-on, Budapesten, a Bartók Béla úti laktanyában. Emlékül: „Ifjú, szeresd a hazát!” Katonapolitikai , Osztály. Ezt jelentette Zichy Péter mondata: „Vagy kibírod, vagy nem.” Ennek a laktanyának volt katonai parancsnoka Pálffy vezérőrnagy. Vajon mit érezhetett akkor és hogyan vérezhetett a szíve, hogy hozzá hasonló, vagy vele egyező magyar testvéreinek ezt a szenvedést el kellett tűrnie és hallgatni, hogy már akkor ne legyen gyanús? Pirosán dagadó arccal léptem be a cellámba, öt ujjammal beletúrtam zilált hajamba, hogy egy kicsit helyre igazítsam az akkor még bokros, de összekuszált hajszálaimat, mert fésűt nem lehetett használni akkor még... Valamikor ez a laktanya Hadik laktanya volt. Ekkor Zalka Máté laktanya lett. Társaimnak nem kellett magyarázat, amikor megláttak. Mire végére értem mégis az „ajándék” elmondásának, olyan pár perces csendesség volt, mint mikor koporsó mellett áll az ember... Ha valamikor napvilágot láthatnak e sorok, akkor az emberek már angyalok lesznek, vagy pedig elpusztul az emberiség az emberség kive- szésével és nem is kell akkor már ezeket elhinni. Még a többi cellákban lévők sem hisznek el mindent abból, ami más cellákban, vagy kihallgatásokkor - történik, vagy amit őrök végeznek. És ezeket csak közvetlen családom tagjai, vagy olyan emberek hiszik, hihetik el, akik ismernek, vagy hozzátartozóik ilyen körülmények között voltak. Az étkezés normálisnak volt mondható. Elég ízletes is volt. Sokszor volt káposzta, de ízlett mindnyájunknak. Első időben hozzá kellett szokni, hogy úgy ittuk Természetesen kizárták. (De hát ez idő tájt ez sem volt előnytelen!) Később rehabilitálták és visszavették volna, de ezt ő látványosan és hangosan elutasította. (Akkoriban ez számára kifejezetten hasznos volt!) Aztán nyomban volt pártja ellen indított harsány, kritikai tevékenységet. Ez is eredményesnek bizonyult: az MDF támogatását élvezve, már az első fordulóban,* harmadmagával bekerült az új parlamentbe. Hamarosan ott is külön akcióba kezdett: Horn Gyulával és másokkal együtt kierőszakoltak egy ostoba és csúfos kudarcba fulladt népszavazást, a köztársasági elnök megválasztásának módját eldöntendő. A magyar népnek sok millió forintjába került Királyéknak ez a politikai öngólja. Később cserbenhagyta az MDF-et, és átült a „függetlenek” közé. Itt is kedvelte a harsány közszereplést. Joggal érte a nyilvános bírálat: nála sokkal nagyobb formátumú és szerényebben viselkedő képviselők közvetlen környezetében hangoskodik (egyik közeli szomszédja Pozsgay volt). Ekkor egy időre elcsendesedett. Aztán a több mint százT éves múlttal rendelkező szociáldemokrata pártban bukkant fel, ahol balra húzó új elvbarátainak a segítségével a mozgalom vezetőjének választották. A magabiztos pártvezér nemrég különös dolgokat engedett meg magának a parlamentben, egyáltalán nem törődve azzal, hogy országos nyilvánosság előtt vizsgázik emberi és politikai kultúrából. Csurka István beszéde alatt teljesen kivetkőzve magából felugrált és lángvörös arccal, gesztikulálva ordítozott. Elképedve néztem a döbbenetes jelenetet. Mi volt ez, Király elvtárs? Mozgalmi beütés? A nem tetsző, kellemetlen igazságokat érvek híján hangerővel kell elnémítani? Talán ezt is az MSZMP taggyűlésein tanulta? Ilyen bugris viselkedést a proletárdiktatúra fénykorában engedhettek meg maguknak a nyeregben ülők. Ha ezt a politikust ismét képviselővé választja egy szavazókörzet lakossága, akkor megkapja azt, amit megérdemel. Csakhogy emiatt mi, a nemzeti közösség vétlen tagjai is bűnhődni fogunk! Taál Márton Budapest és kenyérhéjjal „merítettük”, mert nem kaptunk kanalat. Tíz nap után engedélyeztek levelezőlapon formaszöveget írni hozzátartozóinknak. Ebben kérhettünk: kislábast, kanalat, fogkefét, fogkrémet, tisztasági papírt, szappant és fésűt, olyan ruhaneműt, amire szükségünk volt, hiszen mindenkit úgy hoztak ide, ahogyan letartóztatásakor éppen volt. Minden szombaton adhattak be 2 kg kenyeret, egy váltás alsóneműt, törülközőt, amiket aztán szombatonként cserélni lehetett. Az őrök túllicitálták egymást az embertelenségben és alig akadt köztük embernek mondható. A legnehezebben elviselhető az volt, hogy nem engedtek bennünket minden esetben legszükségesebb kisdolgunk elvégzésére sem. így aztán a padlóközöket lábbelisarokkal igyekeztünk mélyíteni és ott végeztük el. Párom nagyobbik kislányunk: Gyöngyvér literes, piros lá- baskáját küldte el, hogy állandóan eszembe legyen a család. Ez a kislábos szolgált kisdolgom elvégzésére, amikor nem engedtek ki. (Folytatjuk) Böröcz Sándor Papírmalom Szentendrén Magyarországon a 18. század közepén gyorsan szaporodtak a papírmalmok. Szükség volt rájuk, hiszen mind a közigazgatás, mind a fejlődő könyvkiadás, nyomdaipar nagy mennyiségben igényelte a papírt. Szentendre városában 177!-tői működött papírmalom. Keletkezéséről nem sokat tudunk, Bogdán Istvánnak csupán annyit sikerült kiderítenie, hogy a ’70-es években a kincstár volt tulajdonosa. A 19. század elején Timnick József volt bérlője. A fennmaradt források szerint az üzleti kockázattól sem visszariadó bérlő szerette volna, ha saját üzeme van. Budán próbált malmot alapítani, ám elfogyott a pénze. Szorult helyzetében a kincstártól kért segítséget. A kamara közölte vele: ilyen segítséget nem szokott adni, de a végleges elutasítás előtt a Helytartótanács véleményét is kikérte a kamara Timnick anyagi viszonyairól. A vizsgálat során furcsa dolgok derültek ki. A Helytartótanács megállapította, miszerint vagyona nincs, a szentendrei papírmaiomnak bérlője, és nem találták nyomát, hogy a kérelmező új papírmalom építésébe kezdett volna. Mikor kihallgatták Timnick Józsefet, beismerte: különféle anyagi veszteségek érték szentendrei bérleténél, ezért próbált ilyen csalafinta módon pénzhez jutni. Mint Bogdán István írja: „Nem is kapott támogatást, de szerencséjére mást se”. A szentendrei papírmalom 1842 körül szüntette be termelését. Pogány György