Pest Megyei Hírlap, 1994. április (38. évfolyam, 76-100. szám)

1994-04-23 / 94. szám

1 ■PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. ÁPRILIS 23., SZOMBAT 13 Segítségre várva Angyalföldön van egy gyö­nyörű lakótelep, amelynek tizenegy lakását speciális mozgássérültek, tolókocsi­sok számára alakították ki. Ezek egyikében lakik egy fiatal házaspár, Kriszti­na és Ede. Mindketten toló­kocsisok, már három éve itt laknak, két tündéri szép kis­leányukkal. Eddig viszony­lag minden jól is ment, de a családapa energiáját ma már a megélhetésükért foly­tatott napi küzdelmek emésztik fel. Ő ugyanis erős egyéniség lévén, ma is kitart azon elhatározása mel­lett, hogy családját a maga erejéből tartsa fenn. Ez vala­hogy most nem megy, mert akadályozzák őt ebben. Amíg lehetett, két erős karjának komoly fizikai igénybevételével szorgalma­san dolgozott a lakásán, kö­töttárut készített. Terméke­it, a trikókat mindaddig érté­kesítette is, amíg ezek piaca meg nem szűnt. Az idegen eredetű áruk ugyanis el­árasztották a piacot, így az ő áruja eladhatatlan lett. A gondok itt kezdődtek. Edének szomorúan bár, de Kiáltás a mélyből más munka után kellett néz­nie. A kerületi önkormány­zat műszaki .osztályán ér­deklődött, hogyan juthatna elárusítópavilonhoz, de ott olyan magas anyagi feltéte­leket szabtak, amelyek az ő szűkös helyzetében nem voltak teljesíthetők. Egy éve kisvállalkozói engedéllyel kereskedelmi te­vékenységet folytat, vásáro­zói jelleggel. Kis haszonnal sokat kell árulnia (piperecik­keket, csokoládékat, stb.,) ez jellemzi a tevékenységét. Az engedélyezett helye­ken árusít, aluljárókban, pia­cokon, és vállalatoloiál (csak fizetések napján). Ez­zel csak komoly nehézsé­gek árán tudja biztosítani megélhetésüket. Dacolva az időjárás vi­szontagságaival szinte nap mint nap megvívja harcát a közterület fenntartóival és a rá ugyancsak görbe szem­mel néző konkurens árusok­kal. S ami a legszomorúbb, a rend őreivel is meg kell küzdenie, akik gyakran ta­núsítanak vele szemben méltatlan magatartást. Pél­dául az egyik rendőr rend­szeresen kifogásolja, hogy a tolókocsi és a 30 cm-es árusítóasztalka túllépi a megengedett-1 méteres ha­tárt. Azt ajánlja neki, hogy vm. a földről árusítson, vagy azt mondja: fölfelé is lehet ter­jeszkedni! Ám mivel tolóko­csival ez megoldhatatlan, így Edét nemes egyszerű­séggel eltanácsolja onnan, mondván, keressen magá­nak más helyet. Ezeket a napi konfliktus­helyzeteket elkerülendő ju­tott Ede eszébe, hogy jó len­ne neki egy állandó elárusí- tásra alkalmas helyiség, ahol nem zaklatják. Időseb­bektől hallott arról, hogy a hadirokkantak a háborúból hazaérkezve segítség gya­nánt trafikokat vagy más he­lyiségeket kaptak, amiből megélhetésüket biztosíthat­ták. Miért ne gondolhatna ő is egy állandó üzletre, ha már az átkos paralízis toló­kocsiba kényszerítette? Élni akar, dolgozni, hogy gyönyörű gyerekeit tisztes­ségben felnevelhesse, kis fe­leségével együtt. A felesé­ge egyébként tolókocsiban is bátran vállalta a gyerme­keket és. az anyaságot ma­gas fokon teljesíti. Bizony­ság erre a két kislányuk! Ede érti a szakma csín- ját-bínját, a beszerzéstől az eladásig. A baj csupán az, hogy nincs nagyobb induló­tőkéje. Mint a társadalom hasznos tagja, ő is dolgozni akar, s nem az önkormány­zat gyámügyi osztályán sor- baállni a segélyért. Úgy ér­zi, igénye indokolt, éppen ezért nem adja fel könnyen, bár kérése eddig több he­lyen is süket fülekre talált. Remélik, hogy előbb-utóbb valakik meghallják kérésü­ket. B. K. (Teljes név és cím a szerkesztőségben) Egy karrier kérdőjelei Nemrég a Népszabadság egyik számában Király Zol­tán tiltakozott a lap cikkíró­jának egy-két, vele kapcso­latos megállapítása ellen. Engem most nem érdekel, hogy az újságírónak mely megállapításai voltak helye­sek vagy helytelenek. In­kább azokra a tényekre fi­gyelmeztetnék, amelyek egyértelműen helyezik rossz megvilágításba Király Zoltánt és politikai érvénye­sülésének kísérleteit. Lássuk csak a tényeket: Király Zoltán az MSZMP funkcionáriusaként a pártja érdekeit sértő nyilatkozatot tett. (Ez persze akkor már nem volt túl veszélyes!) HISTÓRIA Rám rohantak, mint a kiéhezett agarak Ezt nem embér neműségre értette, hiszen a szomszéd cellában öt nő remegett na­ponta, köztük kettő ismerős volt: Ihász Amália körmen­di banktisztviselő és Bicsák Flóra burgenlandi kisiparos­segéd. Minden reggel annyi­szor ütötték meg ököllel a falat, ahányan voltak és mi hasonlóan válaszoltunk. így volt némi fogalmunk a moz­gásokról, mert akiket elvit­tek, azok bíróság elé kerül­tek itthon, vagy Ausztriá­ban: Badenben, és ide már nem hozták vissza'őket. Szeptember 8-a volt 1948-ban. Fiatal, talán csak húszéves* göndör hajú, pi­ros parolinos hadnagy lé­pett a cellába és megkérdez­te, kinek van valami kérése. Holnap, szeptember 9-én van a feleségem 24-ik szüle­tésnapja. Kaphatnék-e leve­lezőlapot, hogy egy sorral köszönthessem, szólt naiv kérésem. „Kérem, semmi akadálya, mindjárt szólok előadó tisztjének és hamaro­san hívatjuk.” Köszönöm szépen, válaszoltam. Aprily szemében fájdalmasan neve­tő sugarat vettem észre. „Hát örökké inas marad ez a szerencsétlen pap és nem veszi tudomásul, hogy hol van? Hiszen ez a halál kapu­ja...” — ezt sugározta sze­me. Még kioktatott, hogy verés közben lehetőleg ne mozogjak, mert nemesebb belső részt érhetnek az üté­sek és esetleg elrákosodik a repedt belső testrész. Alig fél óra eltelte után hívattak. Még akkor na­gyon meleg volt, érthető, hogy a kihallgató teremben rövid ujjú ingben volt há­rom férfi. Kettő bokszolóiz- mú, a harmadikban B. A. őr­nagyra ismertem. Még le sem vettem a kilincsről ke­zemet, hogy becsukjam az ajtót, szinte egy pillanatban rohantak rám, mint kiéhe­zett agarak a ketrecből kien­gedett nyulakra. Még arra sem volt időm, erőm és le­hetőségem, hogy egy jaj­szót ejtsek. Élvezettel ver­tek, ahol értek, de mentsé­gükre legyen mondva, ne­mesebb részeimet megkí­mélték. Cipőket kézre! — hang­zott a vezényszó. Cipőmbe beletettem kezemet, és keze­met előre tartva cipőstül, any- nyi térdhajlítást kellett vé­gezni, amíg lent nem marad­tam a padlón és nem volt erőm felkelni. Akkor odaug­rott B. A. őrnagy és mind­két iülem tövét tenyéréllel keresztbe verte oly módon, ahogyan a nyulat ütik le fa­lun. Ezt addig csinálta, amíg el nem ájultam. Arra ébredtem, hogy azt mond­tam: „Jaj! Istenem!” „Meg­tiltom, hogy az Isten nevét a szájára vegye” — rivallta rám! A másik kettő pedig elölről vert. „Arcomat oda­adtam verőimnek”, teljese­dett be rajtam is az írás, amely egyúttal nekem is erőt adott. Az őrnagy fogor­vosi műszerekhez hasonló eszközöket rakott ki asztala fiókjából az asztalra. A má­sik azt mondta: „Jó lesi ám ennek fertőtlenítés nélkül is a sterilizálás.” Én csak hit- belileg tudom megérteni, megmagyarázni, hogy köny- nyem nem volt, fizikai fáj­dalmat nem éreztem akkor kínzás idején, és csak a lel­kem szenvedett. Mi ez, ha nem az Isten jósága? Egyet­len felmenetelkor nem érez­tem félelmet. Az ember em­bertelensége járt az eszem­ben, vagy a túlélés rettentő vágya és ereje működött bennem? Nem tudom, még most sem találok ezekre a kérdésekre magyarázatot... Az egyik kínzó megnyomta a csengőgombot, az őr belé­pett. Az őrnagy ennyit mon­dott neki: „Vezesse el ezt a stricit, a tisztelendő urat!” Az őr nem szólt egy szót sem. Nem volt: előre, fal­hoz, lassabban, gyorsabban. Talán ő is utálkozott, vagy megszólalt benne valami maradék a lelkiismeretből? Az Ember kezdett megszü­letni benne?... Ez volt feleségem 24-ik születésnapján az üdvözlő levelezőlap. Ezt kaptam a KATPOL-on, Budapesten, a Bartók Béla úti laktanyá­ban. Emlékül: „Ifjú, szeresd a hazát!” Katonapolitikai , Osztály. Ezt jelentette Zichy Péter mondata: „Vagy kibírod, vagy nem.” Ennek a lakta­nyának volt katonai parancs­noka Pálffy vezérőrnagy. Vajon mit érezhetett akkor és hogyan vérezhetett a szí­ve, hogy hozzá hasonló, vagy vele egyező magyar testvéreinek ezt a szenve­dést el kellett tűrnie és hall­gatni, hogy már akkor ne le­gyen gyanús? Pirosán dagadó arccal lép­tem be a cellámba, öt ujjam­mal beletúrtam zilált hajam­ba, hogy egy kicsit helyre igazítsam az akkor még bok­ros, de összekuszált hajszála­imat, mert fésűt nem lehe­tett használni akkor még... Valamikor ez a laktanya Ha­dik laktanya volt. Ekkor Zal­ka Máté laktanya lett. Társaimnak nem kellett magyarázat, amikor meglát­tak. Mire végére értem még­is az „ajándék” elmondásá­nak, olyan pár perces csen­desség volt, mint mikor ko­porsó mellett áll az ember... Ha valamikor napvilágot láthatnak e sorok, akkor az emberek már angyalok lesz­nek, vagy pedig elpusztul az emberiség az emberség kive- szésével és nem is kell ak­kor már ezeket elhinni. Még a többi cellákban lévők sem hisznek el mindent abból, ami más cellákban, vagy ki­hallgatásokkor - történik, vagy amit őrök végeznek. És ezeket csak közvetlen családom tagjai, vagy olyan emberek hiszik, hihetik el, akik ismernek, vagy hozzá­tartozóik ilyen körülmények között voltak. Az étkezés normálisnak volt mondható. Elég ízletes is volt. Sokszor volt káposz­ta, de ízlett mindnyájunk­nak. Első időben hozzá kel­lett szokni, hogy úgy ittuk Természetesen kizárták. (De hát ez idő tájt ez sem volt előnytelen!) Később re­habilitálták és visszavették volna, de ezt ő látványosan és hangosan elutasította. (Akkoriban ez számára kife­jezetten hasznos volt!) Aztán nyomban volt párt­ja ellen indított harsány, kri­tikai tevékenységet. Ez is eredményesnek bizonyult: az MDF támogatását élvez­ve, már az első fordulóban,* harmadmagával bekerült az új parlamentbe. Hamarosan ott is külön akcióba kez­dett: Horn Gyulával és má­sokkal együtt kierőszakol­tak egy ostoba és csúfos ku­darcba fulladt népszava­zást, a köztársasági elnök megválasztásának módját eldöntendő. A magyar nép­nek sok millió forintjába ke­rült Királyéknak ez a politi­kai öngólja. Később cserbenhagyta az MDF-et, és átült a „függet­lenek” közé. Itt is kedvelte a harsány közszereplést. Joggal érte a nyilvános bírá­lat: nála sokkal nagyobb for­mátumú és szerényebben vi­selkedő képviselők közvet­len környezetében hangos­kodik (egyik közeli szom­szédja Pozsgay volt). Ekkor egy időre elcsendesedett. Aztán a több mint százT éves múlttal rendelkező szo­ciáldemokrata pártban buk­kant fel, ahol balra húzó új elvbarátainak a segítségé­vel a mozgalom vezetőjé­nek választották. A magabiztos pártvezér nemrég különös dolgokat engedett meg magának a parlamentben, egyáltalán nem törődve azzal, hogy or­szágos nyilvánosság előtt vizsgázik emberi és politi­kai kultúrából. Csurka Ist­ván beszéde alatt teljesen ki­vetkőzve magából felugrált és lángvörös arccal, geszti­kulálva ordítozott. Elképed­ve néztem a döbbenetes je­lenetet. Mi volt ez, Király elvtárs? Mozgalmi beütés? A nem tetsző, kellemetlen igazságokat érvek híján hangerővel kell elnémítani? Talán ezt is az MSZMP tag­gyűlésein tanulta? Ilyen bugris viselkedést a prole­tárdiktatúra fénykorában en­gedhettek meg maguknak a nyeregben ülők. Ha ezt a politikust ismét képviselővé választja egy szavazókörzet lakossága, akkor megkapja azt, amit megérdemel. Csakhogy emi­att mi, a nemzeti közösség vétlen tagjai is bűnhődni fo­gunk! Taál Márton Budapest és kenyérhéjjal „merítet­tük”, mert nem kaptunk ka­nalat. Tíz nap után engedé­lyeztek levelezőlapon for­maszöveget írni hozzátarto­zóinknak. Ebben kérhet­tünk: kislábast, kanalat, fog­kefét, fogkrémet, tisztasági papírt, szappant és fésűt, olyan ruhaneműt, amire szükségünk volt, hiszen mindenkit úgy hoztak ide, ahogyan letartóztatásakor éppen volt. Minden szomba­ton adhattak be 2 kg kenye­ret, egy váltás alsóneműt, törülközőt, amiket aztán szombatonként cserélni le­hetett. Az őrök túllicitálták egy­mást az embertelenségben és alig akadt köztük ember­nek mondható. A legnehe­zebben elviselhető az volt, hogy nem engedtek bennün­ket minden esetben legszük­ségesebb kisdolgunk elvég­zésére sem. így aztán a pad­lóközöket lábbelisarokkal igyekeztünk mélyíteni és ott végeztük el. Párom na­gyobbik kislányunk: Gyöngyvér literes, piros lá- baskáját küldte el, hogy ál­landóan eszembe legyen a család. Ez a kislábos szol­gált kisdolgom elvégzésére, amikor nem engedtek ki. (Folytatjuk) Böröcz Sándor Papírmalom Szentendrén Magyarországon a 18. század közepén gyorsan sza­porodtak a papírmalmok. Szükség volt rájuk, hiszen mind a közigazgatás, mind a fejlődő könyvkiadás, nyomdaipar nagy mennyiségben igényelte a papírt. Szentendre városában 177!-tői működött papírma­lom. Keletkezéséről nem sokat tudunk, Bogdán Ist­vánnak csupán annyit sikerült kiderítenie, hogy a ’70-es években a kincstár volt tulajdonosa. A 19. szá­zad elején Timnick József volt bérlője. A fennmaradt források szerint az üzleti kockázattól sem visszaria­dó bérlő szerette volna, ha saját üzeme van. Budán próbált malmot alapítani, ám elfogyott a pénze. Szo­rult helyzetében a kincstártól kért segítséget. A ka­mara közölte vele: ilyen segítséget nem szokott adni, de a végleges elutasítás előtt a Helytartótanács véle­ményét is kikérte a kamara Timnick anyagi viszo­nyairól. A vizsgálat során furcsa dolgok derültek ki. A Helytartótanács megállapította, miszerint va­gyona nincs, a szentendrei papírmaiomnak bérlője, és nem találták nyomát, hogy a kérelmező új papír­malom építésébe kezdett volna. Mikor kihallgatták Timnick Józsefet, beismerte: különféle anyagi veszte­ségek érték szentendrei bérleténél, ezért próbált ilyen csalafinta módon pénzhez jutni. Mint Bogdán István írja: „Nem is kapott támogatást, de szerencséjé­re mást se”. A szentendrei papírmalom 1842 körül szüntette be termelését. Pogány György

Next

/
Oldalképek
Tartalom