Pest Megyei Hírlap, 1994. április (38. évfolyam, 76-100. szám)
1994-04-02 / 77. szám
Döbrentei Kornél A nyárádremetei Krisztus Vörösborban pácolt idő, másnapos, vad szagok, keserves málladással végigtűrt napszakok, nem tudom, hajnal van-é vagy alkonyat — Kutatom az arcodat. Mindenhonnai vagy és mégiscsak erdélyi, nézem orcád, ahogy helyettem a szenvedést megéli: te tudod, te vagy a bölcs, mitől megváltás a kényszer, hogy ember-arcot olts és ábrándozni serkents: hasonlatos a képünk, s fölfelé a fájdalom grádicsán hétmérföldest együtt lépünk. Nézlek, hanyatló fejed bús gesztusa belőlem is ered —; honnan tudtad, hogy megéri az a visszafordíthatatlan, szabadtéri mutatvány, mészárszéki happening, amely akkor is, most is, holnap is megint... Hiába, hogy voltam hittanista kisgyerek, kerültelek és mindig féltelek, . mert láttam szíved, mintha ma is rángna, ahogy napra nap belé vétkeink mezsgyekaróit, gombostűket szúrt a pap, a szíved pirosán izzó tűpárna, zord vetés, mely rögvest rettenetes tarló —, messzeszöktem, focizni, én bitangló, hogy megérjek rád. Nézem jelképből visszaemberiesedő koronád; könyörülj, szánj meg végre engemet, a komisz ácsolatról eme'ld föl a fejedet, és kacsints: ez az egész csak léha játék, baromi tréfa, hogy nem tudják, mit cselekszenek, noha tudják, hogy mit, hogy csak vagányságból igazolsz az emberiségnek alibit, az üdvösségnek nem ára, hogy felvonassunk a keresztfára, nem vértanúságért cserébe enged be Atyád a mennyekbe, nem eszelős hévvel dogmákat vakogva kell betolongnunk a szakrális akolba, nem lázadás, ha fel nem adom a kérdezés jogát, vacak kis dacom, hogy mámort prédikálok, röghözkötött borissza — Mondd, a húsba miért tértél vissza, hogy bemutasd, a szenvedés lehet más, mint ideggócoktól buján-szenvelgő elvonatkoztatás? Falon dereng a képed. Kutatom arcodat. Nem tudom, hajnal van-é vagy alkonyat. És hirtelen, hogy a sátán esélye is meglegyen, zörmögni kezd egy döglégy, az idill szelíd motorja, elébb a kanálisokat fenékig fölkotorja aztán a szád kávájára települ, ahova rászáradt a fohász, s míg ocsmányan lakomáz te tűröd rezzenetlenül, mélyen, átszellemült szomorúsággal tetézett magadban; csobog sebeidből a genny, csobog szakadatlan le az ereszcsatornán, hogy zeng a bádog, tűz a kanócot, hosszú káromkodást rágok, mert azsan provokátorként az arcod másik felét is megint odatartod, várj még, a filmnegatív boldog árnyék! Mi az a távlat, amiért megfutó főemlősként epedlek, hernyóként bevárlak? Mi ez a zsarolás a kérlelhetetlen jóra, melynek évezredes kéregből a gubója? — Ártatlanságod örök bűnjel, lator vagyok, újra és újra tűrj el, te, az igazság okozója —; hidd el, az élet mater dolorosa öléből egyetlen lovasroham tankok ellen puszta karddal, hát hetykén-reménytelen, s mire a nap feljő, marad belőlünk, kikért a szél sem perel, kérésznyit elidőző porfelhő; széttört homokóra, fölrúgott hamvveder. Falon regnál a képed, zöld verőerekkel a futóka befutja, az indákon átdereng a Nap aranyútja, és töviskoszorúd hervadatlan megéled; a talpam alatt, hol a pincemélyi-lent sötétje teng, krumplik sarjadástól hars bugyrai, a Feltámadás magát vél ük mondja ki, csíra-antennákkal élőben közvetítik a mindenható Istent. Török Bálint A Megváltó feltámadása és Teleki Pál halála Az idei évben április 3-án ünnepeli a keresztyén világ Krisztus feltámadását. A hold járásának játéka folytán idén e nagy vallási ünnep egybe esik Teleki Pál miniszterelnök halálának öt- venharmadik évfordulójával. Húsvét a feltámadás, a megváltás napja, amúgy a tavasz ünnepe. Természetes, hogy eme ünnephez kapcsolódó népszokások is a megfeszített és eltemetett Jézus Krisztus személyével kapcsolatosak. Székelyudvarhelyen szokás volt a hajnali Jézus-keresés. A céhek külön-külön vonultak ki a határba. A zászlót a céhmesterek vitték. A búza között elrejtettek egy Krisztusszobrot, azt kellett megtalálni. A tavaszi zsenge búzában nem volt ez nagyon nehéz. Rátalálván a kis szoborra, az előköszöntőket előre- küldték a városba, jelenteni, hogy ráleltek Jézusra, indulhat a processzió. Másutt a temetőbe mentek húsvét hajnalán. Herceg- szántó sokác népe, főleg az idős emberek. Krisztus-keresésre indultak. Menet is, jövet is imádkozni, énekelni kellett, nem volt szabad beszélni. A temetőben saját halottaik sírját keresték fel. A németek lakta Orfű faluban éjfél után kimentek a temetőbe az asszonyok, ahol sírjaikat szentelt barkával és somvirággal díszítették, majd énekeltek, imádkoztak. Egyeken az asszonyok napkelte előtt keresték föl a temetőt, és a sírokat meghintették szenteltvízzel. A húsvéti népszokások között vannak különbségek, de egy közös bennük: a hívek emlékezése az érettük életét föláldozó istenemberre. Az istenemberség, tehát Isten fiának emberi életutat bejáró lényként való küldetése az Úristen nagy ajándéka: így válik könnyen érthetővé a kereszthalál nagysága- ■ Az idézett népszokásokból nyilvánvaló, hogy a keresztények tudatában vannak az isteni áldozat nagyságának, mert íme, a szorosan vett vallásgyakorlás körébe tartozó imádságon és éneklésen túlmenően áldozatvállalásra is készek. Éjfél után vagy hajnalban kimennek a határba vagy a temetőbe, s azzal, hogy saját halottaik sírját feldíszítik, jelzik: bár az isteni áldozat egy más dimenzióba tartozik, nekik is személyes közük van a meghalt és eltemetett Krisztushoz. S hogy éppen húsvét hajnalán vesznek részt ebben a processzióban, az meg azt jelenti, hogy mindez a feltámadás jegyében történik. Mert a halál önmagában értelmetlen, de a feltámadás által a földi élet befejezése az örök élet kezdetévé válik. Krisztus az egész emberiségért hozott áldozatot. Erre csak Isten fia volt képes, de az ő példája és kegyelme embert is alkalmassá és késszé tehet az emberiség egy részéért való áldozathozatalra. Ilyen tett volt Teleki Pálé, aki ötvenhárom évvel ezelőtt — miként önkéntes halála előtt nem sokkal kijelentette: „Mindent megtettem, amit tudtam...” — abban a tudatban vetett véget önkezével életének, hogy ezzel szolgálatot tesz nemzetének. Ennek a törékeny embernek az áldozata nem tudott mindent megakadályozni: át kellett élnünk a náci és a bolsevik uralom minden rettenetét, de vállalása olyan erkölcsi erőt adott a magyarságnak, ami segített elviselni e borzalmakat. Az. ő erkölcsi lényének sugarai világították meg számunkra az utat, a helyes utat a náci uralom szétverése után, 1945-ben, majd a csodálatos forradalom napjaiban, 1956-ban s végül 1990-ben, a kommunista kurzus összeomlásakor. Idén egybeesik a feltámadás ünnepe és Teleki Pál halálának évfordulója. Örvendve a feltámadás isteni ajándékának, dicsérjük az Ürat, de ne feledkezzünk meg egykori miniszterelnökünkről se, aki mint keresztyén férfiú, vagyis Krisztus igaz követője tisztában volt az áldozat értelmével. Tanuljunk példájából, áldozatosan szeressük hazánkat! S gondolatban vagy ténylegesen keressük föl sírját Má- riabesnyőn, és tegyük rá hálánk barkáit és somvirágait! Nagy Gáspár „Imádság a gyúílölködókért” (Nagyheti jegyzet Juhász Gyula nyomán) Soha nem látszott még ilyen messzinek az a gyönyörű tavaszi hajnal, amikor majd a legyőzet- tetés és félelem börtöne, ama sziklasír üresen néz a nagyhitű, bátor asszonyokra. Akik aztán ujjongva, de tényszerűen, ha tetszik „közszolgálato- san” tudatják a legnagyobb hírt a világgal: „Föltámadott!” Pedig — valljuk be! — a nagycsütörtöki lanyhult virrasztásunkból és a későbbi gyarló hárításokból, tagadásokból nem nézett ki semmi jó. Minden olyan alacsony és átlagosan emberi volt; bekerített, kicsinyhitű és sokszor megzsarolt földlakók közlekedtek az utakon. Azon az úton is, mely az Olajfák ligetes buja zöldje és a félelmes Koponyahegy vakítóan fejér sziklái között kanyargón. És ezen az úton lépdel egy vérrel, verítékkel, meg töviskoszorúval felruházott férfi, aki amolyan idegenvezetést tart, bár nem beszél. Csaknem idegen tömeg követi. Köztük fásult, közönyös emberek. És kíváncsiskodó mindenhol jelen lévők. Aztán a templomból kiűzött kufá- rok, a megszégyenített farizeusok és írástudók, valamint a gőgös főpapok beintésére önérzetes gyű- lölködőkké, elegáns köpködőkké növeszti magát a tömeg. S ahogy a félelem birtokba veszi zsige- reiket, a hangok már arti- kulálatlanok, de kétségtelen: messze hangzó a hörgés. A szitkok és korbácsütések bozótosából szomorúan kinéz ez a harminchárom éves férfi, és érti-érti a történteket. Hisz ő akarta így: bűnbánatot hirdetett és megbocsátást. A szerete- tet és az igazságot helyezte földi működése centrumába, s a példát: emberként, hús-vér emberként is lehet, szabad megváltozni. Szabad nem félni, szabad szegénynek lenni, és a szegények pártján állni. Ez a kép, ez a gyötrődő, de tiszta Isten-arc legyen előttünk. Akkor közel az hajnal, akkor a sziklasír ürességében már ott a föltámadás bizonyossága. De addig minden lépését követve ezen a végtelenített úton mondogassuk Juhász Gyula gyönyörű versimádságát: „Én Jézusom, most is csak szánd meg őket. / A gyűlölőket és a köpködőket. / Most is bocsáss meg nékik, mert lehet, / Hogy nem tudják tán, mit cselekszenek. ” Krisztus-fej (kőből faragott sírkereszt részlete, Gyenesdiás)
