Pest Megyei Hírlap, 1994. április (38. évfolyam, 76-100. szám)
1994-04-02 / 77. szám
J ól van na, hát én is elmondom az én esetemet, de előre bejelentem, hogy amelyikőtök röhögni fog rajtam, azt irgalmatlanul nyakon vágom, aztán ha affér lesz belőle, az ellenfelem fizesse a segédek költségeit, mert én nem fizetem, a rabszolgatorkotok ragyogóját! Úgyis tudnivaló, hogy több ital folyik el egy ilyen barátságos üsdnem- apádon, mint vér, arra pedig nekem nincs egy vasam se. Hogy miért nincs? Hát' éppen ez az. Az én esetem. Az én házasodási esetem. Casus matrimoniae meae, ahogy Cicero mondta volna, ha véletlenül olyan szamár lett volna, mint ti meg mint én, és ő is megházasodott volna. Remélem, nem tette. Ugyebár, Csutakos tanár úr? Vagy úgy, Csutakos már alszik ott az asztal végibe? Na, ez is díszes tagja az Elnyomott Családfők „Felejtsünk!” Asztaltársaságának. Beszökik ide a vendéglőbe, otthon biztosan „érte- kezlet”-et hazudik őnagysá- gának, itt pedig három deci Után már az abrosznak nyomja a fejit, s álmában szekundáztatja végig az egész mennyországot angyalostul és Szentpéteres- tül, mivel hogy az az a remek hely, ahol a házasságokat kötik. Dehát a tárgyra, tisztelt asztaltársaság, ugyebár? Most rajtam a sor, hogy elmondjam, miképpen kerültem a Szent Papucs Rend legnagyobb keresztje alá. Jó, hát elkezdem, csak előbb még felhajtom ezt a kriglit,• így ni! Ez feltétlenül szükséges a lelki erő szempontjából. Mikor így a szájamra borul a krigli nyílása, és a szemem nem lát egyebet, csak a pohár belsejét, az olyan, mintha egy pillanatra teljesen egyedül maradnék az egész világon, valami csuda jó nagy magányosságban. A krigli homorú belseje úgy ragyog ott az orrom fölött, mint egy extTóth Árpád A „Kéremszépen” felesége ra kismirglizett kristályégboltozat, s alatta az ellipszis-formában lapuló sörfelület, mint valami isteni hűvös, sárga tenger hömpölyög felém, le a torkomon, egyenest a szívembe vagy hova, és az ember mindennel megbékül. Károly, még egy kriglivel! Na, most már igazán kezdem. Hát az úgy volt, tisztelt asztaltársaság, hogy volt nekem a kataszternél egy kollégám, bizonyos Steinbohr nevezetű. Nyápic, pattanásos sváb pofa volt, abból a fajtából, amelyik a legszity- tyább magyart szokta adni, mintha az ősei egyenesen Árpád apánk fehér kancájának a tejét fejték volna a nagy Zalán-futtatás idején. De nem vette komolyan senki. Nagyon sikertelen pasas volt. Ha a negyvennyolcas függetlenségről szavalt, az ádámcsutkája úgy ugrált a nyeldeklőjében, mint egy megbolondult parafadugó, nevetni kellett rajta. Mindig tragikus ábrázattal vonult fel köztünk, ha követválasztáskor az egész kataszter testületileg ment szavazni az átkos közösügyes kormányra. Ő is leszavazott mukk nélkül, csak utána leitta magát a sárga földig. Egyébként csendes, jó fiú volt, nem látszott ki belőle semmi virtus. Hihetetlenül le tudott nyelni minden kellemetlenséget. „Kéremszépen, kéremszépen” — hebegte —, s elfakult képén setétveresen ütöttek ki a pattanások. Persze, a nyakára nőtt mindenki, a kocsislegények előtt se volt semmi tekintélye, a hivatal- szolgák mindig kivárták, hogy előre köszönjön nekik. Röviden, mindenki Ké- remszépennek hítta. Valami nagy agyonpofozottság ült az egész emberen, valahogy egy nagy tál reszkető kocsonya volt a szíve helyén, s egy-egy sikerültebb óráján Kossuth Lajosról is biztosan azért szavalt olyan nekifeledkezve, mert akkor legalább megkóstolhatta a „szabadság” szó ízét, csámcsoghatott rajta, szürcsöl- hette kedvire. Az Isten is papucs alá teremtette! Nahát ennek a Kéremszé- pen-svábnak volt aztán egy csinoska felesége, az én ézi- dőszérint való tisztelt nőm őnagysága, akkor még persze Steinbohr Sámuelné úrnő. Tizenkét évvel ezelőtt volt ez. Hamvas orcájú, szőke fiatalasszony volt a Charlotte, olyan kék szemekkel, mint a duplanefelejcs. „Kéremszépen” alig mutatkozott az asszonnyal. Ismerni éppen ismertük, de alig jártak azok valahova. Igy-úgy — hebegte „Kéremszépen” —, sok a házidolog, meg az ő asszonykája nem is vágyakozik sehova, rosszul is beszél magyarul, és szégyel- lős, szepességi lány, ő már erőszakkal is próbálta társa- ságosabbá tenni, de hiába, makacs teremtés stb. stb. — és a „Kéremszépen” orcáján kínosan kiveresedtek a pattanások. Szóval úgy látszott, hogy „Kéremszépen” őrülten félti az asz- szonyt, s ráült a szoknyájára. Én nagyon csodáltam a dolgot, hogy ez a mélák sváb úgy kordában tudja tartani az életpárját. Sejtelmem se volt arról, ami később derült ki, hogy az asz- szony az úr a háznál, s egyenesen ő akarta azt a nagy, csinált elzárkózást, hogy a kis vidéki város kíváncsiságát minél jobban felforralja. Én véletlenül mindjárt a városbakerülésük idején mutatkoztam be egyszer az asszonynak, s aztán el-el- csíptem egy kis beszélgetésre az ablakban. Szeretett az ablakban órák hosszat kikönyökölni, dacára „a sok házidolognak”. Keveset beszélt és csakugyan németes kiejtéssel, kedves pöszeség- gel. De hogy tudott nézni! A legsemmibb diskurzus közben rám-rám merengett a kék szemeivel, mint aki mindjárt valami nagy titkot árul el, aztán szenvedőn lehunyta a szempilláit, s olyan soká tartotta csukva, hogy belezavarodtam, közben pedig láthatatlan hangyák nyargaltak végig a tarkómtól a hátgerincemig, oda meg vissza. — Maga miért nem házasodik meg? — kérdezte egyszer, mikor már hónapok óta tartott ez az ablak- barátkozás. S én abban a pillanatban úgy éreztem magam, mint a potyka érezheti magát, mikor horoggal kirántják a vízből, s szegény feje beletátogna a levegőbe, de a kopoltyúja nem fogja. Abban a pillanatban sajdult belém először, hogy jobban foglalkoztat a „Kéremszépen” felesége a kelleténél, vagy mi a fene. Addig fensztereztem neki, s ő addig csinálgatta előttem a fél- és egész perces szemle- hunyásokat, hogy végképp odacsippentett a szempillái közé. Abban a szűk kis városban, ahol éltünk, olyan nyíltan és prózái homokossággal terült ki egymás előtt az emberek élete, hogy a többi egy-két szám- bavehető nővel soha egy percre se adódott lehetősége holmi romantikus helyzeteknek. Nekem pedig úgy látszott, éppen ilyesmi ^kellett. Ha elszeretném a „Kéremszépen” feleségét! — ez a gondolat kezdett bizseregni bennem, s nem volt többé nyugtom tőle. Persze, sajnáltam azt a szerencsétlen nyomoroncot, szegény nem tudta mire vélni, hogy éppen én kezdek szívesen kocsmázgatni vele, s türelemmel elhallgatom félórás szavalatait Magyarország legcélszerűbb felszaba- dítási lehetőségeiről az osztrák uralom alól, holott mindig kiröhögtem. Ellágyulva forgatta kabátomon a gombot, s egyszer elszántan invitált meg magukhoz, bár legényemberekkel ezt tudtommal sohasem szokta megcselekedni. — Gyere, Ábriskám, kérlek szépen, nőm nagyon fog örülni! — Nem, nem Sámuelke — feleltem —, most nem jutok hozzá! Tudod, most az a nagy külön megbízásom van azzal a kadarcsi dologgal, majd egyszer, máskor! — és szinte vacogtam, hogy jaj, most mindjárt mennem kell asszonyt szöktetni, baráti becsületet tiporni! Az ördög csináljon tragédiákat! Sorsát azonban senki sem kerülheti el'. Vantics, a hivatalszolga, egy reggel röhögve jelentette, hogy most jön Kérem-* szépenéktől, ahova valami aktákat vitt át, és képzeljem, arra nyitott be, hogy „Kéremszépen” veri a feleségét, és hogy engem emlegetnek! Felpattantam. Vantics hagyatt vágódott, úgy félrelöktem az ajtóból. Rohantam, csak úgy kalap nélkül. Kéremszépenék- hez. Nem is kopogtattam, csak be egyenesen! Az asz- szony a dívány sarkában szepegett. „Kéremszépen” pedig feldúltan rohant le s fel -a szobában. Mikor meglátott, szembefordult velem, a térdei citeráztak az izgalomtól, az álla alatt őrülten ugrált a parafadugó. Két karját reszketve húzta kétfelé, mint aki valami iszonyú nehezen szakadó láthatatlan köteléket akar szétfeszegetni. — Ábris, édes — búgta felém az asszony —, megütött! Maga miatt ütött meg! a gazember! Tisztelt asztaltársaság, mit tehettem? Mit csináljon az ember, ha egyszerre csak leábrisédesemezik, s a lovagiasságára apellálnak? Elkövettem életem legnagyobb marhaságát, felképel- tem a szerencsétlen „Ké- remszépen”-t. Mártír arccal tűrte, s mikor az asszony a díványról felpattanva a nyakam közé ugrott, a boldogtalan sváb kipirult pattanásai mögül bőgte el-elcsukló zokogással: — Hát ha szeretitek egymást... legyetek boldogok... kérlekszépen! így történt. Az asszony később megvallotta, hogy mindjárt a városba érkezésük után kiszemelt magának, és elhatározta, hogy én leszek a férje, s otthagyja a svábot, akihez a Szepesség- ben hozzáerőszakolták. Mikor látta, hogy az érdekes- kedő pózok semmiképpen sem elegendők arra, hogy kiugrasszon a bokorból, egyenesen kikínozta a szerencsétlen Kéremszépenből a verést, s értem szalajtotta lepénzelt cinkosát, Vanti- csot, hogy rohanjak „megmenteni”. így lettem férj. „Kéremszépen” aztán kivándorolt Amerikába, s ha van esze, a New York-i kikötőben biztosan külön felmászott a Szabadság-szoborra, s ösz- szecsókolódzott vele. Én pedig zsebpénzt kapok a feleségemtől hetenkénti egyszeri sörözésre. A ki pedig röhögni mer, tisztelt asztaltársaság, az megkapja annak a pofonnak a párját, amit szegény „Kéremszépen” kapott tőlem tizenkét évvel ezelőtt. Mikszáth Kálmán A magyar antiszemita Egy öreg erdélyi főúr, aki már évtizedek óta nem mozdul ki a kastélyából (nem ereszti a szőkébb patriotizmus meg a kösz- vény), a múlt tavaszon kiszól a kocsisához: — Fogj be, Pista, megyünk!... Megyünk, de hát hová? Elbámult a kocsis rettenetesképpen. Csóválta a fejét, de azért csak mégis előhúzta az udvar közepére a veszekedett Mária Terézia korabeli csézát. Kikereste a lószerszámot valahol a padláson. (Biz azon már a tyúkok háltak.) Az egész falu elbámult a kihúzott hintó láttára, de legjobban bámult a két pókos lábú ló, hogy hát mi az ördögöt kötözi őket a kocsis ama bárka elé? Csak tán nem azt akarja, hogy azt ők Húzzák. Jelentették kevés váltatva a grófnak: — A kocsi előállott, nagyságos uram. (Mert nem afféle mél- tóságos gróf.) Felült az ősz beteges főúr, és parancsolta: — Hajts a Pestre induló vonathoz. Hűm! Pestre megy a gróf! Felfordult a világ! Vajon mi történhetik Pesten? Nemsokára kisült. Az öreg gróf a főrendházi ülésre sietett. Arra a „bizonyos” ülésre. És ott leszavazott a zsidóházasság ellen. Elmennydörögte a maga „nem”-jét, azt is megmondhatom, hogy hol. A „B” betűben, a Bánffyak között, s azzal újra visz- szautazott Erdélybe. Lett is becsülete azóta odahaza. A zsidók remegve emlegették a nevét, az antiszemiták büszkén. — Bánffy gróf tehát antiszemita — Bravó! Ennek jó lesz hasznát venni! De az a furcsa, hogy ez nem az antiszemitáknak jutott eszébe, hanem a zsidóknak. Van ugyanis a grófnak egy zsidó árendása az egyik községben, aki ötven esztendő óta háromszáz forinton bírja a regálét. Ötven év óta megváltozott minden, sokféle kormány tűnt le, tűnt fel, kilencszer fordult fel a világ fenekestől, a pénz értéke felszállt meg leszállt, a regálé értéke emelkedett, de az árenda-összeg nem változott. — Az öreg Áron most is háromszáz forintot fizet, mint fiatal korában. Hát erre a regáléra vetették szemüket a zsidók. Három-négy zsidó találkozott, aki nyolcszáz, kilencszáz, egyik pláne ezer forint árendát ígért. Egy keresztény ember is beállt zsidónak, s gondolván, hogy a kereszténységének most hasznát veheti, ő csak hatszáz forintot ígért a kocsmáért. Most hát majd elválik, menynyire antiszemita Bánffy gróf. Bánffy gróf elolvasván az offerteket, a következő monológot tartotta: — A korcsmát kérik. Többet ígérnek érte. Ezer forint szép pénz! Hogy — azt mondja ez a levél — az öreg Áron már ötven éve bérli potom áron. Az ám, csakugyan ötven esztendő... Bizony ötven! Hogy elfolynak az évek! Nekem ugyan eszembe sem jutott volna. Szegény Áron ötven éve méri már azt a hitvány lőréjét. A gólyától is sok, ha egy egész napon áll féllábon. Bizony isten, illő dolog volna már tenni valamit az öregért... Hej, audiát! (A titkár belép.) — írja meg, amice, annak az Áron zsidónak, hogy a regále árendáját leszállítom ezentúl százötven forintra. Ilyenek azok a magyar antiszemiták. így írja azt elég élénken egyik erdélyi levelezőnk.
