Pest Megyei Hírlap, 1994. április (38. évfolyam, 76-100. szám)

1994-04-02 / 77. szám

m Fekete Gyula Húsvéti gondolatok Természet-édesanyánkról Nem tudhatom, milyennek látta a vad természetet bar­langkori ősapám. Nem tud­hatom és nem is fogom megtudni; a régészek, az őstörténészek ezt már soha ki nem deríthetik. Szabadon képzelődhe­tek tehát. Elképzelem: amikor pir­kadat táján kifelé indult ősapám a barlangból — vi- gyázatosan lépkedve, meg ne tapossa szerteheverő tár­sait —, a barlang torkánál óvatosan megállt, kezében a bunkóval, és kifelé fi­gyelt, nem leskelődik-e a közelben veszedelmes vad­állat, vadember. Alig hiszem különben, hogy azért kelt fel olyan korán, hogy a napkeltében majd elgyönyörködjék. Vagy abban, ahogyan a vi­har tépi-cibálja, földig haj­lítja a fiatalabb fákat. Aho­gyan a hirtelen leszakadó zápor vízfüggönye csap­kod a tájon, vakító villá­mok cikáznak a sötét go- molyfelhők mögül, és a kö­zeli dördülésekbe ég és föld beleremeg. Milyennek láthatta ezt a vad természetet barlangko­ri ősapám? Úgy képzelem, hogy fé­lelmes és titokzatos erőnek látta, szeszélyes, kiszámít­hatatlan, roppant hatalom­nak. Erezve a maga gyen­geségét, kiszolgáltatottsá­gát, bizonyára félt tőle, te­hát nem is szerethette, és talán soha el sem gyönyör­ködött benne; nincs mit szeretni, gyönyörködni azon, aminek az ember ki­szolgáltatott. Százezer évekkel ké­sőbb barlangkori ősapám kései utóda, a nagyapám, az apám olykor már tudott gyönyörködni is. Legin­kább a viselős gomolyfel- hőkben s az eleredő eső­ben — ha már nagyon kel­lett az eső. A szikrázó nap­sütésben — ha kellett a napmeleg. És mennyi gyö- nyörködnivaló van egy pa­rasztgazdaságban a ház kö­rül is, a határban is: itt min­den szép, ami jó. Amiből haszna lesz a családnak, ami a kenyeret adja jövő­re, amit a piacon, a vásá­ron pénzzé lehet majd ten­ni. Nem volt ebbe semmi spekuláció, egyszerűen így látták — de csakugyan így látták — szépnek az udvar­beli állatokat, a kertet, a határban a földet, a vetést, fölöttük az eget, az időjá­rást — az egész természe­tet így. Sosem a konkolyt termő, színpompás pipacs­mezőt, mindig a szélben fodrozó tiszta búzatengert. „Ejnye, de jó kis eső!” — mondták, ha kellett; „pocsék egy idő!” — ha rosszkor jött. Szép volt, szemüket gyö­nyörködtető, az alaktalan­ra hízott disznó, a jól teje­lő tehén, a naponta tojó tyúk, a késre érett dugka- csa — minden, ami hasz­nos a gazdaságban. Szép az, ami érdek nélkül tet­szik? — sosem igen hallot­ták, és nyilván sosem is ér­tették volna meg ezt a filo­zófiát, noha — igazán min­den személyes érdek nél­kül — a mások szép hízójá­ban, szép lovaiban, szép búzavetésében is el tudtak gyönyörködni. De mindig, mindig a vérükké vált pa­raszti értékrend szerint. Lehetséges, hogy csak a költők és a költői lelkek gyönyörködtek — Tart pour Fart, magáért a szép­ségért — a természetben? Ősidőktől fogva — csak a költők? Lelkem édes, mély mámor­ba szédült A természet örök szépségé­tül. Oh, természet, oh dicső ter­mészet! Mely nyelv merne verse­nyezni véled? — írja Petőfi, kétségkívül nem a haszonelvűség alap­ján. így a múlt. Ám a jelen­ben, a civilizált világban, mintha merőben új vi­szonyt alakítana ki egymás­sal az ember és a termé­szet. Tömegesen, általáno­san. Leginkább épp a nagy­városok népe. Hiszen — mióta nagyvá­rosok népe? Legfeljebb is: történelmi másodpercek óta. S ehhez képest hány százezer év „programozá­sát” hordja magában — ösztöneiben, vonzalmai­ban, hajlamaiban, sejtjei­ben — a mai nagyvárosi ember? Hány ezer és tíz­ezer nemzedék örökítette át a génjeit azokba, akik a mai toronyházakban élnek, tíz-tizenkét rétegben egy­más fölött? Immár gomb­nyomással adagolják ma­guknak a mindennapos vi­lágító tüzet, melegítő tü­zet, sütő-főző tüzet; kicson­tozva, megdarálva veszik a húst, fiié minőségben, de­kára a halat. S a legköze­lebbi kapcsolatuk a termé­szettel: egy szál, cserép­ben nyomorgó aszparágusz. De összkomfortos, ké­nyelmes, távfűtéses laká­sukban is, a 24 fokos me­legben kitakarózva, tarajo­sán hullámzó, hűs vizekről álmodnak, tarkán virágzó domboldalakról; nehéz illa­tú, . sötét, komoran zúgó fenyvesekről, mohos fatör­zsek között surranó őzba­kokról, és a fenékig tiszta patak medrében a kövek között elővillanó ezüstha­lakról. Ezer és tízezer elődnem­zedékünk mindennapos éle­tének mindennapos köze­ge, a vad természet, a mi számunkra már egzoti­kum. Vagy csak a nagyvá­rosi szmog, motorzaj, tüle­kedés közepéből, s a panel­ház nyolcadik emeleti szű- köcske szobájából kitekint­ve — elérhetetlennek tet­sző távolságok kék ködé­ben — látszik egzotikum­nak? Hiszen nincs az a vad természet, amellyel ne azo­nosulhatna nyomban a bár­mennyire is civilizált, bár­mennyire is nagyvárosi em­ber, ha beleszabadul: kín­lódva mászik a sziklás me­redekre, gondolatok nélkül hallgatja a patakvíz nyugta­tó pocsogását, leguggolva, elmerülten figyeli a rezsgő hangyabolyt, belebámul a síró-pattogó tűz parazsába; hanyatt fekszik a harmatos fűben, nézi-nézi a végtelen­ség néma ragyogását — ki nem érezte még? —, mint­ha nagyon régen elveszí­tett édesanyjához talált vol­na vissza. A „modern életérzések” szapora listáiról ki szok­ták felejteni ezt az érzést, ezt az egyre inkább elha­talmasodó, követelő vá­gyat a természetközelség­re. Márpedig ilyen epeke- dő szerelmet Természet­édesanyánk iránt csakis a modern, civilizált ember érezhet, minthogy épp az eltávolodás szítja, mint any- nyi más szenvedélyt, ezt a szerelmet is. Legkivált ilyenkor, húsvét táján, amely nemcsak az Istenfia feltámadásának, a termé­szet újjászületésének is ün­nepe. Figyelem magamat, mi­lyen természetesen élmé­nyemmé válik még egy el­beszélés közvetítésével is a tajga, a karikára hajló horgászbot, a fürge lazac, a sosem látott falánk pén­zes pér, a kimosott fagyö­kerek bozontja, a vízen ba­rázdát hasító vadrécék, a cirbolyafenyők, kövér to­bozaikkal, a gomolygó szúnyogfelhők, a fehéren villanó hósármányok s a harmatcsepp a fűzfalevé­len — már hogy volna is­meretlen a mai városi em­bernek a sosem látott taj­ga! Százezer évek óta ben­nünk él. Csak mélyen szunnyadó örökölt emléke­inket kell ébreszteni, nyomban ráismerünk. Bizony, ez a visszavá- gyás Természet-édes­anyánkhoz „modern életér­zés”, a legmodernebbek közül való. Mennyire magától kínál­kozik a szó: Természet­édesanyánk, pedig nem is olyan régóta édes anyánk. Kénye-kedvének kiszolgál­tatva az ember a szeszé­lyes élet-halál urát, a zsar­nokot látta benne inkább, csak ahogyan a rettegések­től, félelmektől, kiszolgál­tatottságtól szabadult évez­redek során, úgy kezdte megszeretni. Úgy kezd egyre inkább belészeretni, ábrándozni, álmodozni és álmodni is róla, s immár világméretű mozgalmak­ban védelmére kel. Azon tűnődöm: vajon a társadalmakban is ez a me­netrend? A diktátoroknak, zsarno­koknak, hatalmasságok­nak kiszolgáltatott ember — az alattvaló-ember — úgy válik a néphatalom­mal megbékélt állampol­gárrá — hűségessé, ragasz­kodóvá, védelmezővé —, ahogyan a félelmektől, a rettegésektől, a kiszolgál­tatottságtól szabadul? Mert akkor mi — napja­ink erre figyelmeztetnek — még messze vagyunk ettől. Ady Endre Krisztus-kereszt az erdőn Havas Krisztus-kereszt az erdőn, Holdas, nagy, téli éjszakában: Régi emlék. Csörgés szánkóval Valamikor én arra jártam Holdas, nagy, téli éjszakában. Az apám meg vidám legény volt, Dalolt, hogyha keresztre nézett, Én meg az apám fia voltam, Ki unta a faragot képet S dalolt, hogyha keresztre nézett. Két nyakas, magyar kálvinista. Miként az Idő, úgy röpültünk, Apa, fiú: egy Igen s egy Nem, Egymás mellett dalolva ültünk S miként az Idő, úgy röpültünk. Húsz éve elmúlt s gondolatban Ott röpül a szánom az éjben S amit akkor elmulasztottam, Megemelem kalapom mélyen. Ott röpül a szánom az éjben. Kőből faragott sírkereszt korpusszal Rainer Maria Rilke Angyal Maradj nyugodtan, amidőn az asztalodhoz ül az angyal, kezed simítsa félre halkkal a ráncokat a térítőn. Csak egyszerű étkekkel áldozz, ízlelje meg, ami maradt s emelje tiszta ajakához a mindennapi poharat. Angyal (Pécs, Kőtár, XII. század)

Next

/
Oldalképek
Tartalom