Pest Megyei Hírlap, 1994. április (38. évfolyam, 76-100. szám)

1994-04-02 / 77. szám

Krúdy Gyula Bajza Lenke,avagy az üveglábú ember I Pest megyében esik az . eső — lehet, hogy még másfelé is esik, de az idevaló­siaknál az most nem sokat je­lent —, pénteki nap van, sá­ros, barátságtalan féltavasz, mint akár a „Kis negyven- nyolc”: se hideg, se meleg, a sarokban álló vaskályha alsó ajtaján ugyan „világít” a tűz- láng a vedlett, ritkán porolt, de már szolgabírói irodát is szolgált és régi betyárokat is látott szőnyegre, de az ember nem érti meg a tűz jeladásait, mint ahogy nem értené meg azt a nyelvet sem, amellyel a kúria nagy szobájában valaha a betyárokat vallatták. A házi­gazda pipafüstjébe omladoz­va mondja: — Podmaniczky Frigyes volt az utolsó úri betyár ezen a tájon. Nagy huncut volt, akármilyen lutheránus arco­kat vág most az öreg Pesten, ahol hallomásom szerint fel­csapott Zeitungschreibemek. Az újságokba írogat, ahe­lyett, hogy itt az agarászbálo- kat rendezné. A múltkor azt írta a Fővárosi Lapok-ban, hogy azóta nincs semmi baja a szerelemmel, mióta regény­író lett, mert a regényíró amúgy is el van készülve, jó előre, minden csalódásra. — Majd móresre tanítja Bajza Lenke őnagysága Fri­gyes úrfit, ha kezébe kerül a Fővárosi Lapok — felelt a vendég, aki ilyen esős, kutyá­nak való pénteki napon min-' denütt kedves a világon: a cin- kotai kántor volt őkegyelme, azért jött, hogy segítsen a há­zigazdának a sáros kutyák szagolgatásában, amelyek régi szokás szerint ki- és be­jártak a kancelláriába, mióta az alkotmányos világ elmú­lott. De a kutyák sem állhat­ták sokáig a kántor csizmáját, amely topogva, nyugtalankod­va várta az alkonyatot, ami­kor a házigazda odaveti neki a hálókabátjából a pincekul­csot. „Eredj már, hozzál egy kis bort!” Ebben a kúriában ugyanis besötétedés felé sza­bad inni, mert Pest megyében csak az öreg Pólya bácsi az egyetlen, akivel ebéd után a mennybéli szentek se beszél­hetnek többet. „Eleget várta­lak benneteket déli harangszó­ig — felelt Pólya bácsi, és az ügyes-bajos embereket kirug­dossa a kancelláriából. — Gyertek holnap reggel.” De Cinkotán besötétedésig vártak a borivással, igaz, hogy az ilyen féltéli napon a jóságos eső segítségével már három órakor felásíthat az unatkozó házigazda: — Hál’ istennek, megint el­múlt egy nap, hogy háborga­tott volna valaki. És a nagyszobából az udva­ron unatkozó kopóknak, vizs­láknak coki, csak a kántor té- rül-fordul fáradhatatlanul a vastag cserépkorsóval, hogy a fűtött szobában pincehideg­ségét megtartsa a homoki bor, amely nagyon szeretne télen melegedni, ha időt adna erre a kántor. — Hát mit is mondtál • Bajza Lenkéről? — kér­dezte e féltavaszi, féltéli alko- nyaton a házigazda, mint ta­lán mások is Pest megyében ez ábrándozásra való órában, mikor a gyönyörű Lenke ez idő tájt válott el első urától, a mindenféle regénykönyvek nyomtatójától, a pesti Hecke­nast úrtól, és néhanapján me­gint feltünedezett Cinkotán, mégpedig lóháton, nyereg­ben, galambkeblét, királynői derekát, daliás alakját jól megmutató uszályos lovagló­ruhában, amint a kopófalka mögött szokott nyargalni, ár- kon-bokron át, mintha egyéb dolga se volna a világon, mint Pálinkás uramnak, a leg­öregebb Pest megyei agarász- nak (akit már dróttal kötöttek a nyeregbe) elismerését kivív­ni. — Hát mit is mondtál Baj­za Lenkéről? — kérdezte az esteledő, mesemondásra te­remtett délutánban a házigaz­da, mint talán mások is példá­ul Pesten, akik a belvárosi vendéglőkben lámpagyújtás előtt összedugják a fejüket, és az alig elmúlt farsang emlé­kei közül előveszik minden báloknak királynőjét, akiről „mindenki tudta”, hogy váló­félben van a Heckenast úrtól, de a könyvkiadó még mindig a megbízható Podmaniczky Frigyest küldözgeti a nyomá­ba, hogy visszatérítse a regge­lig tartó bálokból, ahol a régi­módi polonéz, russische-quad- rille, ecossaise helyett kivilá- gos-virradatig járják a legbo­londabb csárdást; és ha cotil- lont lejtenek is néha az öre­gebb dámák kedvéért: Podna- miczky Frigyes hiába várja, hogy Bajza Lenke az „elefán­tot” megillető rózsaszínű jel­vénnyel kitüntesse, pedig a negyvenöt esztendős „Bárót” még veszedelmes nőhódító­nak mondják — még az or­vosdoktorok is. Nem — nem kapja Frigyes báró a cotillon- rendet, hogy arról megint re­gényt írhasson Heckenast úr könyvesboltja részére. — Mit is mondtál Bajza Lenkéről? — kérdezte a házi­gazda, amint a kántor több­szöri térülései eredményeként mindinkább közelebb hajtotta fejét mellényéhez, mintha ki- hagyogató dobogású szívére hallgatna, mint legalább any- nyian Magyarországon, akik­ből talán kitelne egy eskad- ron honvédhuszárság, amely­nek felállításával éppen most bajoskodott Andrássy Gyula gróf. — Én Bajza Lenkéről nem mondtam semmit; hogyan is vehetném a szájamra a nagy­úri hölgy nevét, amikor hat neveletlen kölyköm van oda­haza — mond a kántor, aki éppen akkor tért vissza udva­ri szellőzködéséből, amely kö­rülmény alól este a házigazda már felmentve érezte magát. — Újholdunk lesz — szólt szerény biztatással a kántor, hogy a házigazda a búsko­moly önmagába merültségből a külvilágra is vessen egy pil­lantást, de az csak kedvetle­nül legyintett: tudta ő, hogy ilyenkor az a látnivaló oda- künn, hogy a falusi torony messzire eltávolodik a köd­ben, és a másvilágról felelget azoknak, akiknek dolguk vol­na őkelmével; de az udvarház előtti ákácfák, jegenyefák is olyan messziségbe bújnak el a tél végi köddel, mintha ösz- szeesküdtek volna, elmennek meghalni a gazdájuk helyett, akinek éppen köhögései és egyéb testi nyomorúgásai folytán ezen a télen már sza­bályszerűen el kellett volna utazni ebből az ámyékvilág­ból. (Csodálkoztak ezen a ka­ján szomszédok, szűkösen lakó atyafiak, a várható örök­séget már mindenféle hiszé­keny nőknek elígért örökö­sök. Még csak az udvarházat se akarta átadni másnak, pe­dig új házasságok köttettek a megüresedő ház reményében, valamint készülődő házassá­gok ideje tolódott el a beteg makacskodása révén... Mint­ha csak neki lett volna fiatal házasoknak alkalmas lakása végig egész Pest megyében! Imádkoztak is ellene sokan, hogy miért költötte holt hírét a vén bolond.) És most, amikor megint szerelemről, agarászatról, bál­ról, huszárságról és a Bajza Lenke gondolatával együtt éb­redő esti madarakról kezdett ábrándozni a házigazda: ezen még a szomjas kántor is meg­ütközött. Ezt már a vén kor­hely se bírta türelemmel, pe­dig a kántor azzal védekezett mindennapos látogatásai mi­att az elképedt, megbotránko- zott szomszédok előtt, hogy csak azért jár a házigazdához, hogy előre megtanítsa arra a nótára, amelyet majd a kopor­sója felett énekel.-—Mit is mondtál Bajza Lenkéről? — kérdezte darab idő múlva a házigazda, hogy a kántort újabb ivásra ösztö­kélje, mert az most már a kan­csó ürítgetése helyett csak né­mán, kivörösödött, belső indu­lattól gyújtogatott szemmel nézegette a házigazdát, mint­ha észrevette volna, hogy a már régen esedékes holtem­ber őt, a hatgyermekes család­apát használja fel arra, hogy néhány pohár borért az or­szág tüneményéről, Bajza Lenkéről (volt Heckenastné- ról) ábrándozzon, bolondul­jon helyette, és a házigazdát ilyenformán mentesítse szen­vedéseitől. Különben is a kán­tor már torkig itta magát és hazagondolt, ahol bizonyára már különböző szidalmakkal várják elmaradásáért. A kán­tor tehát most még minden na­gyobb botrány nélkül elkullo­gott a kerítések mentén, mi­előtt a gazdasszony szokás szerint a szobába lépett vol­na, hogy kiadja az útját a bo­ros látogatónak. De másnap. . Ez a nap nem különbö­zött a többitől, aminthogy Pest megyében többnyire egy­formák szoktak lenni az ilyen se téli, se tavaszi napok, ami­kor a házőrző kutyák is legin­kább csak várakozással töltik az időt: mi lesz, télbe me­gyünk vissza, vagy pedig a ta­vasz kezdődik? Senki sem tudta, talán csak a házigazda, aki véleménye szerint végkép­pen megnyerte eszméjének a kántort, és titokban már azon gondolkozott, hogy talán ép­pen a kántor segítségével meg lehetne újítani a régi is­meretséget Bajza Lenkével, felvenni az udvarlás elejtett fonalát ott, ahol a házigazdá­val együtt többen elejtették a fonalat, amikor Bajza Lenke, Bajza József költő leánya Heckenast úrhoz férjhez ment... A kántor hiszékeny és jó hajlandóságú embernek látszik — ellentétben a gyű­lölködő szomszédokkal, csalá­di tort leső távoli atyafiakkal, és mindazokkal a régi gavallé­rokkal, akik Bajza Lenkének lánykorában udvaroltak, és tán most ugyanazokat a gon­dolatokat forgatják fejükben, mint az udvarház gazdája. De másnap. Nem harangoztak temetés­re, hír szerint nem történt semmi olyan esemény Cinko­tán, ami máskor is meg ne tör­tént volna: a kántor mégis ké­sett ebéd utáni vizitjével, ami­kor az „ebéd íze még a szájá­ban” van, hogy kellő szomjú­sággal várja be a borozáshoz kiszabott órákat. A kántor ké­sett, és a házigazda mind nyugtalanabb lett. Pedig ép­pen ezen a napon akarta vég­leg beavatni a kántort a titká­ba, még mindig a régi érze­lemmel gondolt Bajza Lenké­re, s ugyanazért Podma­niczky Frigyest is csak iri­gyelni tudja, hogy annak al­kalma van csak „elefántos- kodni” is a szépasszony kö­rül, mint Pest megyében má­sok is gondolták ez idő tájt, akik a világszép Bajza lány miatt örök nőtlenséget fogad­tak. Ma végre megbeszéli a kántorral, mégpedig a máso­dik cserépkorsó bornál, hogy tehetne ő is valamit az ügy ér­dekében, mert idáig részvétét csak annyiban fejezte ki, hogy térült-fordult a pincé­ben, s esetleg ha már nem győzte az ivást, az udvarra járt, és hazug jelentésekkel tért vissza. (Az újholdat se lát­ta senki Cinkotán a köd mi­att.) De másnap a kántor már valóban abban az utolsó perc­ben érkezett meg alkonyodás- sal, amely percben Pest me­gyében se lehetne minden házhoz vizitbe menni, pláne olyan állapotban, amilyenben a kántor volt ez idő tájban. Dél óta végigzörgetett min­den ellenséges atyafinál, go­nosz szomszédnál, sanda örö­kösnél azzal a hírrel, hogy mindenre fogadja, hogy ma aztán végleg beadja a kulcsot a mindenkinek útjában levő udvarház-tulajdonos. Az el­lenség tanyáin persze minden­féle borokkal kínálták a kán­tort, hogy titkát kivegyék, de a kántor többet nem mondott, csak ivott. „Bizonyosan ke­vés innivaló van már az öreg­nél” — mondták a szomszé­dok, amikor a kántornak vég­re utat mutattak az öreg sze­relmes háza felé. A vén, vadásztarisznya módjára összeszáradt udvar­ház-tulajdonos persze gyanak­vással, sőt bizonyos haraggal fogadta a kántort, akinek ezen a napon éppen vallo­mást akart tenni, és úriember módjára legelőször is ezt mondta: „Hallja, barátom, semmi kifogásom nincs elle­ne, ha nálam leissza magát, de azt már kikérem magam­nak, hogy részegen itt alkal­matlankodjék.” — Ezt mond­ta az úriember a kántornak, mint talán mindenki mondta volna Pest megyében. De a kántor addig fogadkozott, hogy nem ivott egy árva kor­tyot sem, mint ez már az ámí­tok szokása, hogy a szerel­mes házigazda hinni kezdett a magán nagy erővel uralko­dó kántornak; és a szokásos időben feltette a mindennapi kérdést: — Hát mit is mondtál Baj- za Lenkéről? — Azt mondtam, hogy megcsalta a tekintetes urat, és megcsalta mindazokat, akik valaha abban reménykedtek, hogy majd Heckenast úr után hozzájuk fétjhez megy. — így a kántor, mintha megbom­lott volna, amikor a kérdést elébe vetette a házigazda. — Engem is megcsalt, mert azt hittem, hogy Cinkotán fog es­küdni, holott Pesten tartotta az esküvőjét. — Kivel? — kérdezte a régi udvarház gazdája kísérte­ties hangon, amelyet a szom­szédok, atyafiak, örökösök bi­zonyára nagy elégtétellel hall­gatnak az egész világon, mert kárörvendő emberek nem­csak Pest megyében laknak. — Kivel? — kiáltott a kán­tor, akivel akár egeret lehetett volna fogatni ezen a napon. — Azt tetszett kérdezni a te­kintetes úrnak, kivel esküdött meg Bajza Lenke úrnő? Hát ki mással, mint a régi szerel­mével, az idevalósi Beniczky Ferenc urasággal, akinek a kedvéért elvált Heckenast úr­tól. Itt van a fiatal pár éppen nászúton a cinkotai Nagy Ic­cénél. Velük ebédelék én is! — mondta a kántor, és éppen kinyújtózkodni készült, hogy a régi udvarház utolsó gazdá­ja tetőtől talpig megnézhesse a nevezetességet, aki Bajza Lenkével és új férjével, Be­niczky Ferenc úrral együtt ebédelt, amikor a házigazda azt kérdezte, hogy ki volt még a Nagy Iccénél. —• Ki lett volna? Mint a nők vén bolond lovagja és örök élefántja: Podmaniczky Frigyes úr. 0 volt az esküvő egyik tanúja. Azt hiszem, ré­sze volt a szöktetésben. — A vadászpuskámat! — ordította emberfeletti hangon a házigazda, akiről most már elárulhatjuk, hogy Bánáti volt, aki egyébként arról is egyik nevezetessége volt Pest megyének, hogy már tíz esz­tendeje azt gondolta, hogy üvegből van a lába. Cinkotán jutott eszébe ez a gondolat, és ezért ott ült már tíz esztende­je egy karosszékben. — A vadászpuskámat! — kiáltotta még egyszer Bánáti, és ugyanakkor nem törődve többé üveglábainak összetöré­sével, felállott karosszékéből, és a vadászfelszerelése felé in­dult, amely őzbőrre, volt akasztva a falon. 4 A kántor persze nem vár- . ta be az üveglábú ember további tennivalóját, hanem ész nélkül, ordítva rohant vé­gig Cinkotán, és azt kiabálta, hogy csoda történt a Bánáti udvarházban, a házigazda fel­állott karosszékéből. Meghal­lotta ezt a Nagy Iccében lako- dalmazó társaság, és ugyan­ezért az asztalfőről így szólt Beniczkyné Bajza Lenke a mindig közelében levő öre­ges Podmaniczky Frigyeshez: — Ugyan, Frigyes, tegye meg azt a szívességet ne­künk, hogy csendesítse le a kántort, valamint találja ki a módját, hogy az üveglábú Bá­náti ne csináljon valami sza­márságot, amit aztán később megbánna. Legjobb volna, ha visszaülne a karosszékébe. A nők örök bolygója, Fri­gyes báró vállalta a feladatot. Bánáti megértette, hogy feles­leges volna megjelenése egy olyan házasságnál, ahol Be­niczky Ferenc a vőlegény (a későbbi Vas megyei főispán buzgó katolikus ember létére a szerelmével, Bajza Lenkével a pesti református templomban esküdött meg a menyasszony kedvéért), visszaült tehát üveg­lábaival a karosszékbe. Klarinéton játszó juhász (faragott juhászkampó részle­te, 1889)

Next

/
Oldalképek
Tartalom