Pest Megyei Hírlap, 1994. április (38. évfolyam, 76-100. szám)
1994-04-02 / 77. szám
Krúdy Gyula Bajza Lenke,avagy az üveglábú ember I Pest megyében esik az . eső — lehet, hogy még másfelé is esik, de az idevalósiaknál az most nem sokat jelent —, pénteki nap van, sáros, barátságtalan féltavasz, mint akár a „Kis negyven- nyolc”: se hideg, se meleg, a sarokban álló vaskályha alsó ajtaján ugyan „világít” a tűz- láng a vedlett, ritkán porolt, de már szolgabírói irodát is szolgált és régi betyárokat is látott szőnyegre, de az ember nem érti meg a tűz jeladásait, mint ahogy nem értené meg azt a nyelvet sem, amellyel a kúria nagy szobájában valaha a betyárokat vallatták. A házigazda pipafüstjébe omladozva mondja: — Podmaniczky Frigyes volt az utolsó úri betyár ezen a tájon. Nagy huncut volt, akármilyen lutheránus arcokat vág most az öreg Pesten, ahol hallomásom szerint felcsapott Zeitungschreibemek. Az újságokba írogat, ahelyett, hogy itt az agarászbálo- kat rendezné. A múltkor azt írta a Fővárosi Lapok-ban, hogy azóta nincs semmi baja a szerelemmel, mióta regényíró lett, mert a regényíró amúgy is el van készülve, jó előre, minden csalódásra. — Majd móresre tanítja Bajza Lenke őnagysága Frigyes úrfit, ha kezébe kerül a Fővárosi Lapok — felelt a vendég, aki ilyen esős, kutyának való pénteki napon min-' denütt kedves a világon: a cin- kotai kántor volt őkegyelme, azért jött, hogy segítsen a házigazdának a sáros kutyák szagolgatásában, amelyek régi szokás szerint ki- és bejártak a kancelláriába, mióta az alkotmányos világ elmúlott. De a kutyák sem állhatták sokáig a kántor csizmáját, amely topogva, nyugtalankodva várta az alkonyatot, amikor a házigazda odaveti neki a hálókabátjából a pincekulcsot. „Eredj már, hozzál egy kis bort!” Ebben a kúriában ugyanis besötétedés felé szabad inni, mert Pest megyében csak az öreg Pólya bácsi az egyetlen, akivel ebéd után a mennybéli szentek se beszélhetnek többet. „Eleget vártalak benneteket déli harangszóig — felelt Pólya bácsi, és az ügyes-bajos embereket kirugdossa a kancelláriából. — Gyertek holnap reggel.” De Cinkotán besötétedésig vártak a borivással, igaz, hogy az ilyen féltéli napon a jóságos eső segítségével már három órakor felásíthat az unatkozó házigazda: — Hál’ istennek, megint elmúlt egy nap, hogy háborgatott volna valaki. És a nagyszobából az udvaron unatkozó kopóknak, vizsláknak coki, csak a kántor té- rül-fordul fáradhatatlanul a vastag cserépkorsóval, hogy a fűtött szobában pincehidegségét megtartsa a homoki bor, amely nagyon szeretne télen melegedni, ha időt adna erre a kántor. — Hát mit is mondtál • Bajza Lenkéről? — kérdezte e féltavaszi, féltéli alko- nyaton a házigazda, mint talán mások is Pest megyében ez ábrándozásra való órában, mikor a gyönyörű Lenke ez idő tájt válott el első urától, a mindenféle regénykönyvek nyomtatójától, a pesti Heckenast úrtól, és néhanapján megint feltünedezett Cinkotán, mégpedig lóháton, nyeregben, galambkeblét, királynői derekát, daliás alakját jól megmutató uszályos lovaglóruhában, amint a kopófalka mögött szokott nyargalni, ár- kon-bokron át, mintha egyéb dolga se volna a világon, mint Pálinkás uramnak, a legöregebb Pest megyei agarász- nak (akit már dróttal kötöttek a nyeregbe) elismerését kivívni. — Hát mit is mondtál Bajza Lenkéről? — kérdezte az esteledő, mesemondásra teremtett délutánban a házigazda, mint talán mások is például Pesten, akik a belvárosi vendéglőkben lámpagyújtás előtt összedugják a fejüket, és az alig elmúlt farsang emlékei közül előveszik minden báloknak királynőjét, akiről „mindenki tudta”, hogy válófélben van a Heckenast úrtól, de a könyvkiadó még mindig a megbízható Podmaniczky Frigyest küldözgeti a nyomába, hogy visszatérítse a reggelig tartó bálokból, ahol a régimódi polonéz, russische-quad- rille, ecossaise helyett kivilá- gos-virradatig járják a legbolondabb csárdást; és ha cotil- lont lejtenek is néha az öregebb dámák kedvéért: Podna- miczky Frigyes hiába várja, hogy Bajza Lenke az „elefántot” megillető rózsaszínű jelvénnyel kitüntesse, pedig a negyvenöt esztendős „Bárót” még veszedelmes nőhódítónak mondják — még az orvosdoktorok is. Nem — nem kapja Frigyes báró a cotillon- rendet, hogy arról megint regényt írhasson Heckenast úr könyvesboltja részére. — Mit is mondtál Bajza Lenkéről? — kérdezte a házigazda, amint a kántor többszöri térülései eredményeként mindinkább közelebb hajtotta fejét mellényéhez, mintha ki- hagyogató dobogású szívére hallgatna, mint legalább any- nyian Magyarországon, akikből talán kitelne egy eskad- ron honvédhuszárság, amelynek felállításával éppen most bajoskodott Andrássy Gyula gróf. — Én Bajza Lenkéről nem mondtam semmit; hogyan is vehetném a szájamra a nagyúri hölgy nevét, amikor hat neveletlen kölyköm van odahaza — mond a kántor, aki éppen akkor tért vissza udvari szellőzködéséből, amely körülmény alól este a házigazda már felmentve érezte magát. — Újholdunk lesz — szólt szerény biztatással a kántor, hogy a házigazda a búskomoly önmagába merültségből a külvilágra is vessen egy pillantást, de az csak kedvetlenül legyintett: tudta ő, hogy ilyenkor az a látnivaló oda- künn, hogy a falusi torony messzire eltávolodik a ködben, és a másvilágról felelget azoknak, akiknek dolguk volna őkelmével; de az udvarház előtti ákácfák, jegenyefák is olyan messziségbe bújnak el a tél végi köddel, mintha ösz- szeesküdtek volna, elmennek meghalni a gazdájuk helyett, akinek éppen köhögései és egyéb testi nyomorúgásai folytán ezen a télen már szabályszerűen el kellett volna utazni ebből az ámyékvilágból. (Csodálkoztak ezen a kaján szomszédok, szűkösen lakó atyafiak, a várható örökséget már mindenféle hiszékeny nőknek elígért örökösök. Még csak az udvarházat se akarta átadni másnak, pedig új házasságok köttettek a megüresedő ház reményében, valamint készülődő házasságok ideje tolódott el a beteg makacskodása révén... Mintha csak neki lett volna fiatal házasoknak alkalmas lakása végig egész Pest megyében! Imádkoztak is ellene sokan, hogy miért költötte holt hírét a vén bolond.) És most, amikor megint szerelemről, agarászatról, bálról, huszárságról és a Bajza Lenke gondolatával együtt ébredő esti madarakról kezdett ábrándozni a házigazda: ezen még a szomjas kántor is megütközött. Ezt már a vén korhely se bírta türelemmel, pedig a kántor azzal védekezett mindennapos látogatásai miatt az elképedt, megbotránko- zott szomszédok előtt, hogy csak azért jár a házigazdához, hogy előre megtanítsa arra a nótára, amelyet majd a koporsója felett énekel.-—Mit is mondtál Bajza Lenkéről? — kérdezte darab idő múlva a házigazda, hogy a kántort újabb ivásra ösztökélje, mert az most már a kancsó ürítgetése helyett csak némán, kivörösödött, belső indulattól gyújtogatott szemmel nézegette a házigazdát, mintha észrevette volna, hogy a már régen esedékes holtember őt, a hatgyermekes családapát használja fel arra, hogy néhány pohár borért az ország tüneményéről, Bajza Lenkéről (volt Heckenastné- ról) ábrándozzon, bolonduljon helyette, és a házigazdát ilyenformán mentesítse szenvedéseitől. Különben is a kántor már torkig itta magát és hazagondolt, ahol bizonyára már különböző szidalmakkal várják elmaradásáért. A kántor tehát most még minden nagyobb botrány nélkül elkullogott a kerítések mentén, mielőtt a gazdasszony szokás szerint a szobába lépett volna, hogy kiadja az útját a boros látogatónak. De másnap. . Ez a nap nem különbözött a többitől, aminthogy Pest megyében többnyire egyformák szoktak lenni az ilyen se téli, se tavaszi napok, amikor a házőrző kutyák is leginkább csak várakozással töltik az időt: mi lesz, télbe megyünk vissza, vagy pedig a tavasz kezdődik? Senki sem tudta, talán csak a házigazda, aki véleménye szerint végképpen megnyerte eszméjének a kántort, és titokban már azon gondolkozott, hogy talán éppen a kántor segítségével meg lehetne újítani a régi ismeretséget Bajza Lenkével, felvenni az udvarlás elejtett fonalát ott, ahol a házigazdával együtt többen elejtették a fonalat, amikor Bajza Lenke, Bajza József költő leánya Heckenast úrhoz férjhez ment... A kántor hiszékeny és jó hajlandóságú embernek látszik — ellentétben a gyűlölködő szomszédokkal, családi tort leső távoli atyafiakkal, és mindazokkal a régi gavallérokkal, akik Bajza Lenkének lánykorában udvaroltak, és tán most ugyanazokat a gondolatokat forgatják fejükben, mint az udvarház gazdája. De másnap. Nem harangoztak temetésre, hír szerint nem történt semmi olyan esemény Cinkotán, ami máskor is meg ne történt volna: a kántor mégis késett ebéd utáni vizitjével, amikor az „ebéd íze még a szájában” van, hogy kellő szomjúsággal várja be a borozáshoz kiszabott órákat. A kántor késett, és a házigazda mind nyugtalanabb lett. Pedig éppen ezen a napon akarta végleg beavatni a kántort a titkába, még mindig a régi érzelemmel gondolt Bajza Lenkére, s ugyanazért Podmaniczky Frigyest is csak irigyelni tudja, hogy annak alkalma van csak „elefántos- kodni” is a szépasszony körül, mint Pest megyében mások is gondolták ez idő tájt, akik a világszép Bajza lány miatt örök nőtlenséget fogadtak. Ma végre megbeszéli a kántorral, mégpedig a második cserépkorsó bornál, hogy tehetne ő is valamit az ügy érdekében, mert idáig részvétét csak annyiban fejezte ki, hogy térült-fordult a pincében, s esetleg ha már nem győzte az ivást, az udvarra járt, és hazug jelentésekkel tért vissza. (Az újholdat se látta senki Cinkotán a köd miatt.) De másnap a kántor már valóban abban az utolsó percben érkezett meg alkonyodás- sal, amely percben Pest megyében se lehetne minden házhoz vizitbe menni, pláne olyan állapotban, amilyenben a kántor volt ez idő tájban. Dél óta végigzörgetett minden ellenséges atyafinál, gonosz szomszédnál, sanda örökösnél azzal a hírrel, hogy mindenre fogadja, hogy ma aztán végleg beadja a kulcsot a mindenkinek útjában levő udvarház-tulajdonos. Az ellenség tanyáin persze mindenféle borokkal kínálták a kántort, hogy titkát kivegyék, de a kántor többet nem mondott, csak ivott. „Bizonyosan kevés innivaló van már az öregnél” — mondták a szomszédok, amikor a kántornak végre utat mutattak az öreg szerelmes háza felé. A vén, vadásztarisznya módjára összeszáradt udvarház-tulajdonos persze gyanakvással, sőt bizonyos haraggal fogadta a kántort, akinek ezen a napon éppen vallomást akart tenni, és úriember módjára legelőször is ezt mondta: „Hallja, barátom, semmi kifogásom nincs ellene, ha nálam leissza magát, de azt már kikérem magamnak, hogy részegen itt alkalmatlankodjék.” — Ezt mondta az úriember a kántornak, mint talán mindenki mondta volna Pest megyében. De a kántor addig fogadkozott, hogy nem ivott egy árva kortyot sem, mint ez már az ámítok szokása, hogy a szerelmes házigazda hinni kezdett a magán nagy erővel uralkodó kántornak; és a szokásos időben feltette a mindennapi kérdést: — Hát mit is mondtál Baj- za Lenkéről? — Azt mondtam, hogy megcsalta a tekintetes urat, és megcsalta mindazokat, akik valaha abban reménykedtek, hogy majd Heckenast úr után hozzájuk fétjhez megy. — így a kántor, mintha megbomlott volna, amikor a kérdést elébe vetette a házigazda. — Engem is megcsalt, mert azt hittem, hogy Cinkotán fog esküdni, holott Pesten tartotta az esküvőjét. — Kivel? — kérdezte a régi udvarház gazdája kísérteties hangon, amelyet a szomszédok, atyafiak, örökösök bizonyára nagy elégtétellel hallgatnak az egész világon, mert kárörvendő emberek nemcsak Pest megyében laknak. — Kivel? — kiáltott a kántor, akivel akár egeret lehetett volna fogatni ezen a napon. — Azt tetszett kérdezni a tekintetes úrnak, kivel esküdött meg Bajza Lenke úrnő? Hát ki mással, mint a régi szerelmével, az idevalósi Beniczky Ferenc urasággal, akinek a kedvéért elvált Heckenast úrtól. Itt van a fiatal pár éppen nászúton a cinkotai Nagy Iccénél. Velük ebédelék én is! — mondta a kántor, és éppen kinyújtózkodni készült, hogy a régi udvarház utolsó gazdája tetőtől talpig megnézhesse a nevezetességet, aki Bajza Lenkével és új férjével, Beniczky Ferenc úrral együtt ebédelt, amikor a házigazda azt kérdezte, hogy ki volt még a Nagy Iccénél. —• Ki lett volna? Mint a nők vén bolond lovagja és örök élefántja: Podmaniczky Frigyes úr. 0 volt az esküvő egyik tanúja. Azt hiszem, része volt a szöktetésben. — A vadászpuskámat! — ordította emberfeletti hangon a házigazda, akiről most már elárulhatjuk, hogy Bánáti volt, aki egyébként arról is egyik nevezetessége volt Pest megyének, hogy már tíz esztendeje azt gondolta, hogy üvegből van a lába. Cinkotán jutott eszébe ez a gondolat, és ezért ott ült már tíz esztendeje egy karosszékben. — A vadászpuskámat! — kiáltotta még egyszer Bánáti, és ugyanakkor nem törődve többé üveglábainak összetörésével, felállott karosszékéből, és a vadászfelszerelése felé indult, amely őzbőrre, volt akasztva a falon. 4 A kántor persze nem vár- . ta be az üveglábú ember további tennivalóját, hanem ész nélkül, ordítva rohant végig Cinkotán, és azt kiabálta, hogy csoda történt a Bánáti udvarházban, a házigazda felállott karosszékéből. Meghallotta ezt a Nagy Iccében lako- dalmazó társaság, és ugyanezért az asztalfőről így szólt Beniczkyné Bajza Lenke a mindig közelében levő öreges Podmaniczky Frigyeshez: — Ugyan, Frigyes, tegye meg azt a szívességet nekünk, hogy csendesítse le a kántort, valamint találja ki a módját, hogy az üveglábú Bánáti ne csináljon valami szamárságot, amit aztán később megbánna. Legjobb volna, ha visszaülne a karosszékébe. A nők örök bolygója, Frigyes báró vállalta a feladatot. Bánáti megértette, hogy felesleges volna megjelenése egy olyan házasságnál, ahol Beniczky Ferenc a vőlegény (a későbbi Vas megyei főispán buzgó katolikus ember létére a szerelmével, Bajza Lenkével a pesti református templomban esküdött meg a menyasszony kedvéért), visszaült tehát üveglábaival a karosszékbe. Klarinéton játszó juhász (faragott juhászkampó részlete, 1889)
