Pest Megyei Hírlap, 1994. március (38. évfolyam, 50-75. szám)

1994-03-14 / 61. szám

Zarándokút Magyarország körül Juhász Béla nagypaládi la­kos tavaly szeptemberben a magyar rádiót hallgatta kár­pátaljai otthonában, s meg­tudta belőle, hogy Kossuth halálának századik évfordu­lója alkalmából megalakult a Kossuth Emlékbizottság Szabad György elnökleté­vel. Ettől a pillanattól kezd­ve nem volt egyetlen perc nyugta, mert úgy érezte, min­denáron el kell jutnia Kos­suth szülőfalujába. Gyötörte magát, miként valósíthatná meg a tervét, végig tudja-e csinálni, lesz-e hozzá elég ereje. Mert Juhász Béla nem kívánt vonatra szállni vagy gépkocsiba ülni, egyenesen azt gondolta: gyalog kell el­mennie Monokra, s ha már elindul, egyúttal körbegyalo- golja Magyarországot. Mi­után ezt kieszelte, még egy darabig emésztette magát, nem fogják-e furcsának talál­ni ötletét falujának lakói, de aztán rádöbbent, hogy ha ezt a tervét nem teljesíti, az élet­ben esetleg soha többé nem lesz nyugta. Az 53 éves férfi nős, négy felnőtt gyermek apja. Hamar­jában levelet írt Magyaror­szágra Szabad Györgynek és a belügyminiszternek, hogy megkérdezze, van-e valami­lyen’ akadálya e szándéká­nak. December hetedikén megérkezett a válasz az anyaországból: Juhász Béla terveinek senki nem áll az út­jába. Ezután Nagypaládon felkereste atyai jó barátját, hogy megkérdezze tőle: meny­nyit bír ki egy ember. Az idős férfi azt mondta: „A há­borúban volt úgy. hogy bor­júval gyalogoltam hatvan ki­lométert, bízom benne, hogy te harmincat megteszel.” Má­sik jó ismerőse így búcsú­zott tőle: „Ha nem látnám az akaraterőt benned, megpró­bálnálak lebeszélni, de tu­dom, hogy végig fogod csi­nálni.” Mielőtt az elszánt férfi út­nak indult volna, kerítétt va­lahonnan egy kockás füze­tet, és ráírta a borítójára: „Útinapló 1994. Kossuth La­jos emlékére”. Ebbe az első bejegyzést szülőfalujának la­kosai tették: Nagypalád „jó utat és viszontlátást” kívánt. Juhász Béla 1994. január 17-én lépte át a magyar ha­tárt Tiszabecsnél, gyalogo­san, kishatárátlépővel, egyet­len hátizsákkal, pénz nélkül. Elment a helyi önkormányza­ti hivatalba, ahol a polgár- mester a következőket írta útinaplójába: „1994. január 17-én hét óra ötven perckor keresett fel hivatalomban Ju­hász Béla nagypaládi lakos (Ukrajna) Kossuth halálának 100 éves évfordulója tisztele­tére tervezett zarándokútja alkalmából. Útjához kívá­nok jó erőt, egészséget.” A vándor nem kívánta sokáig igénybe venni a határ menti község vendégszeretetét, folytatta az utat, s számos te­lepülés érintésével elgyalo­golt Monokra. Ezután észak­nyugat felé vette útját, hogy a határ mentén körbegyalo- golja Magyarországot. Biztos, hogy nagy szíve van a kárpátaljai magyarság­nak, de nagyon valószínű, hogy ennyien egész életében nem kérték Isten áldását Ju­hász Bélára, mint Magyaror­szágon január 17-e óta. A megkopott kockás irka meg­telt bejegyzésekkel, pecsé­tekkel, polgármesterek, pa­pok, tanárok, múzeumi dol­gozók jegyezték be: „A gondviselés kísérje fáradsá­gos útján”, „Legyen ereje ki­tartani a nehéz úton”, „Kí­vánjuk, hogy álma teljesed­jen”. Juhász Béla nagy tisztelő­je Kossuthnak, de még na­gyobb tisztelője népének. Nehezen viseli, tehetetlenül szemléli azt a nyomort, amelyben Nagypalád lako­sai élnek. Úgy gondolja, ez­zel a zarándokúnál felhívja a világ összes magyarságá­nak figyelmét a kárpátaljai magyarok nyomorúságára. Egy héten egyszer visznek kenyeret a falujába, a postát kéthetente hordják. Nincs or­vosság, nincs szülőotthon, nincs az iskolás gyerekek­nek íróeszköze, füzete. Hét éve elvették a telefonvonala­kat, azóta hírekhez csak rá­dión keresztül jut a lakos­ság. Mindenki ideges, fe­szült, s a népnek már nin­csen miben reménykednie. Pedig mindössze ötszáz mé­terre van a magyar határtól Nagypalád, Juhász Béla jel­képesen úgy fogalmaz: ha egy követ elhajít, az a ma­gyarországi Botpaládon ér földet. A Kossuth-emlékév alkal­mából szervezett zarándokút nem az egyetlen tette Juhász Bélának, amellyel felhívta magára környezetének fi­gyelmét. Kárpátalján első­ként sikerült megszerveznie 1989-ben. hogy emlékművet építsenek Nagypaládon azok­nak, akiket lágerekbe hurcol­tak el. Amikor az avatás előtt a milicisták arról fag­gatták, hogy ki bízta meg, azt válaszolta: a falu, a né­pem. A következő évben újabb emlékművet adtak át a faluban, az 1914—18-as vi­lágháború elesettéinek emlé­kére. A község lakói végez­ték a kőművesmunkát, sőt még a kardot is maguk ková­csolták. Amikor Katona Tamás 1991-ben Nagyszőllősön járt, Juhász Béla személye­sen adta elő Nagypalád ké­rését: a falu egy Kossuth- szobrot szeretne. Két évvel később megvalósult az álom, a szobrot a templom előtti téren állították fel. Kő Pál készítette ingyen a kárpátaljai kis magyar falu lakosainak. A sok nehézség ellenére Juhász Béla úgy gondolja, soha nem szabad feladni a reményt, harcolni kell. Olyan ember ő, aki nem tud nyugton lenni, aki mindig keresi a célt, amelyért meg- küzdhet. Télben, hóban, fagyban, szélben ezért gya­logolja körbe Magyarorszá­got egyetlen hátizsákkal a vállán, 53 évesen. Sietnie kell, mondja, mert tavaszo­dig kezdődik a mezőgazda- sági munka. Mikor utoljára hírt kaptam felőle, már meg­kerülte az ország nyugati és déli határait, s Debrecenbe is eljutott. Azt mondta, már­cius 15-én már otthon sze­retne lenni Nagypaládon. Halász Csilla Akik mindig talpra állnak • • Otven év együtt, hűségben S zeker István és Hábenti- us Lídia fél évszázad­dal ezelőtt március 14-én esküdtek egymásnak örök hűséget. Nemcsak a ma­gyar forradalom és szabad­ságharc iránti tiszteletből, ha­nem azért is, mert a történe­lem vihara nem adott nekik más esélyt. Öt évtized után — ugyanazon a napon — a ceglédi városházán az anya­könyvvezető, valamint a kato­likus templom papja előtt megerősítették példásan be­tartott egykori fogadalmukat. Ebből az alkalomból keres­tük fel őket otthonukban. Pista bácsi nyolcvannégy éves. Halk szavú és mosoly­gós. Nem látszik rajta, hogy a sors nemegyszer kerékbe törte. Másfél éves volt, ami­kor elvesztette édesanyját. Apja tizenkét hold földön gazdálkodott, s korán bevon­ta a munkába egyetlen fiát. Az emberke besegített a ház­körüli teendőkbe, ellátta a jó­szágokat, és persze reggelen­te a tanyáról begyalogolt a nyolc kilométerre lévő refor­mátus iskolába. Előfordult, hogy az őszi dér lehelete fe­hérlett a füvön, amikor ő még mezítláb járt. Az élet nem bánt kímélete­sen a szomszéd birtokon élő három lánnyal, köztük a leg­fiatalabb Lídiával sem. Tehe­net legeltetett, libákat őrzött, s tél végén, amikor a kisvasú­ti szerelvény begördült a falu­ba, a vagonból trágyát kellett átrakni apja lovas kocsijára. Nem lehetett kényeskedni. Szeker István huszonhá­rom évesen vonult be kerék­páros honvédnek. 1933-tól ti­zenegy esztendőn át kilenc­szer hívták be három vagy hat hónapra. A sors, a hábo­rú elvetette Oroszországba. Erdélybe, a Felvidékre. Köz­ben feleségül vette a legidő­sebb szomszédlányt. Eltelt három esztendő. A fiatalasz- szony várandós volt. A férj éppen kint dolgozott a föl­dön. S otthon a tanyán a ló megrúgta a hitvesét, akinek belső vérzése lett. Amikor a fiatalember este hazatért, a szomszédoktól tudta meg, hogy a feleségével -mi tör­tént. Néhány nap alatt fehér lett a haja, annyira megvisel­te a tragédia. Az asszonyka meghalt a kórházban. Pár hónap múlva Szeker István megkapta az azonnali behívót. Bement az anya­könyvvezetőhöz s bejelentet­te, hogy nőül akarja venni Lí­diát. Megtudta, ha nyomban megesküdnek, nyerhet fél na­pot. A menyasszony, az el­hunyt feleség húga, még a ti­zenhét évet sem töltötte be. Március 14-én, alighogy ki­mondták az igent, a férjnek mennie kellett. Ukránföldön teljesített katonai szolgála­tot, s fél év múlva tért haza. Először a németek szállá­solták be magukat a tanyájuk­ba. Ők nem gorombáskod- tak, s hogy továbbhaladt a front, távoztak. Azután jöt­tek az oroszok. Barbárok vol­tak. még a kotlós alól is ki­szedték a tojást és a földhöz verték. Vitték a tehenet, a lo­vat, a csirkét, még a szerszá­mot is. Nem ismertek ember­séget. A háború után a sem­miből kellett újrakezdeni mindent. A házaspár rengete­get dolgozott és szép lassan gyarapodott. Az egyik nap egy rokon, aki végrehajtó volt, figyelmeztette őket, hogy vigyázzanak arra, ami­jük van. Mentsék meg, amit csak lehet. Másnap megje­lent egy másik és lesöpörte a padlást. Semmit nem hagyott meg. Néhány újabb kemény esz­tendő jött és már három gye­rekről kellett gondoskodni. A Szeker házaspár ismét talp­ra állt. Két jó ló, három te­hén, gumis kocsi volt a ta­nyán. Mindent a maguk ere­jéből értek el. Aztán 1960-ban egy reggel teherau­tó kanyarodott be hozzájuk az útról. Gyári munkásoknak látszó emberek kászálódtak le róla. A férj és feleség ott ült egymás mellett értetlenül, kiszolgáltatva. Az egyik hangadó Szeker István olda­lába nyomta a géppisztoly csövét és ellenvetést nem tű- rően ráordított: írd alá, hogy belépsz a szövetkezetbe, mert ha nem, agyonlőlek! A megriadt asszony kérlelte a párját. Tedd meg nekik! Két­szer voltál Oroszországban, hazajöttél... Akkor ne akard, hogy most magam maradjak a három gyerekkel! Kihúzták a földet a lábuk alól. Két lányuk női szabó lett, a fiú is szakmát szerzett. Szeker István pedig lehúzott tizenhét évet a téeszben. Hat­vanöt évesen vonult nyugdíj­ba. Az idős házaspár az eltelt csaknem két évtized alatt is sokat dolgozott. Az utóbbi időkben egyik csapás a má­sik után sújtotta őket. Elvesz­tették a fiukat és Szeker Ist­vánt kétszer érte agyvérzés. Lídia asszony szemhéja járás­kor szinte teljesen lezárul, s újabban a szíve is rakoncát- lankodik. Önmagáért nem ag­gódik. Csak a férjét félti, aki­vel hűséggel kitartottak egy­más mellett. Bem tábora Szászsebesen (Ismeretlen osztrák festő, 1849) Fehér Ferenc Az isaszegi csata emlékműve Vimola Károly felvétele

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom