Pest Megyei Hírlap, 1994. március (38. évfolyam, 50-75. szám)

1994-03-14 / 61. szám

LőáV-í

Szélsőségesek elferdítik a rólunk alkotott képet

A jelenlegi körülmények, a jelenlegi szituációk mind kül-, mind belpolitikai szempontból azt hiszem, hogy érthetővé teszik, hogy eléggé összesűrű- södtek a dolgaim, úgy, hogy a hétvége is ennek jegyében telt, nem tudom azt a hosszabb nyugodt köszöntést elmondani, amit szerettem volna itt a megjelent vendégeink, a határon túli magyar lapok szerkesztői képviselőinek jelenlétében. Ez kizárólag annak a következménye, hogy a kormányzati teendők ilyenkor megsűrűsödnek. A másik, amit el szeretnék mondani: különös öröm számomra, hogy itt a Magyar Országgyűlés épületében, amelyik a magyar törvényhozásnak minden ellenkező híreszteléssel szemben egy évezredes magyar parlamentáris országnak az országgyűlése, köszönthetem önöket. Az ország háza a maga százéves építészeti történetével szimbóluma annak, hogy a magyarság nem most kezdi a demokráciát, nem marad el a magyar gondolkodás semmiben attól az alkotmányos gondolkodástól, amelyik a világ élenjáró* elfogadott al-* kotmányos gondolkodása...

Az a nemzet, amelyik kezdettől fogva nemcsak Szent István királyságát jelenti, hapem egy tanácskozó nemzetet, királyi tanáccsal, országgyűléssel, 1232 óta önkormányzati magyar vármegyével, nem marad el egyetlen más ország mögött sem. Amelyik 1222-ben a jus resistendit, az ellenállás jogát megfogalmazta a jogtiprással szemben, csak néhány esztendővel követte a Magna Chartát. Azt a jogszemléletet képviseltük, ami kinőtt az angol jogszemléletből, átteijedt az Egyesült Államokra és sorolhatnám tovább, hogy mit jelent ez a magyar történelemben, mit jelentett akár a tordai országgyűlés, mit jelentett a vallási türelem, mit jelentett a magyar határokon túli területeken a magyar politikai és közjogi gondolkodás. Ezért mindig visszautasítom. amikor valaki azt írja, hogy tanulgatjuk a demokráciát, nincsenek hagyományaink. Kinek van? Melyik országnak? Franciaországnak, Spanyolországnak, Skandináviának? Faluközösségek, városi közösségek mindenütt vannak, egyházközségi autonómia mindenütt van. De egyetemes, egy nemzetben gondolkodó önkormányzati alkotmányos szemlélete — büszkén vallhatjuk —egyetlen országnak nincs különb, mint Magyarországnak.

Magyar az, aki annak vallja magát

Hogy ez nem érvényesült, nem rajtunk múlott, azon, hogy a történelem olyan törésvonalában fekszünk, ahol idegen im- périumok mindenkor az elmúlt évezredben maguk alá hajtottak bennünket. Határon éltünk, hol a Német-Római Császárság, vagy Habsburg Birodalom, hol Bizánc, hol az oszmán birodalom, hol az orosz birodalom — nagy birodalmak

* Részletek a határon túli és a nyugati magyarság körében megjelenő magyar nyelvű lapok fű- szerkesztői és munkatársai előtt tartott beszédből

Antall József 1993. október 4-i beszéde*

nehezedtek ezekre a nemzetekre.

Most annak vagyunk tanúi ismét, amikor a birodalmak felbomlanak, ezek a nemzetek reflexeikben sok évszázados, sok évtizedes belső kényszerüknek adnak helyt, amikor önálló útra térve, megfogalmazzák önálló gondolataikat. Nem vehetjük zokon a nagyhatalmaktól, hogy sokkal kényelmesebb ezeket a nyugtalan kis nemzeteket birodalmak keretein belül tudni és egyben tárgyalni velük. A kisebbségi kérdés, a nemzetiségi kérdés, helyesen megfogalmazva; a nemzeti kisebbségi kérdés és más kisebbségi kérdések olyan problémák, amelyek mind ebből erednek ebben a régióban. Mi az egyetemes magyarság gondolatvilágában élünk, nincs kétféle magyarság, csak többféle ország van, ahol él a magyarság. Mi azt valljuk, mindenki magyar, aki annak vallja magát. Mondhatom költőien Adyval, „kitárul afelé karom, kit magyarrá tett értelem, parancs, sors, szándék, alkalom”. Ma ez azt jelenti, hogy aki itt annak vallja magát, vagy a határon túl, azt magyarnak tekintjük, az egyetemes magyarság kulturális, lelki, szellemi közössége tagjának. Ez nem jelenti azt, hogy mi bárkit, aki jogszerűen egy másik állam állampolgára, kvázi az állampolgári hűségében akarjuk megingatni, vagy ha kettős kötöttségű második, harmadik nemzedékben akár az Egyesült Államok, akár más ország polgára, összeegyeztethetetlen lelki feladatok elé akarjuk állítani, családokat akarnánk szétbontani. Nem! Itt élünk tízmillióan, nemzetiségekkel együtt, itt él a Kárpát-medencében az ősfoglaló, őshonos magyarság, más országokhoz kerülve, s van a nyugati magyarság, amely az emigráció különböző időszakaiban távozott. A mi alapelvünk az, amit az alkotmányban 1989-ben is megfogalmaztunk, hogy a magyar kormány kötelessége a határon túli magyarsággal foglalkozni. Itthon pedig a nemzeti kisebbségeket Magyarországon államalkotó tényezőnek tekintjük. Ha ezt elfogadják szomszédaink, hogy ők is államalkotó tényezőnek tekintik a magyar kisebbséget, akkor semmiféle probléma nem lesz, akkor megvan az azonosság.

Mi hívei vagyunk annak, hogy a magyarság mindenütt

— törvényes képviselőin keresztül — képviselje az autonómia elvét, a személyi autonómiától a kulturális területi autonómiáig, amire lehetősége, képessége van. Sokszor vágták fejemhez itthon, és külföldön

— többször itthon —, hogy én tizenötmillió magyar miniszter- elnökének neveztem magam. Kérem, hogy Önök pontosan tudják, ismételten és ezerszer elmondom, én azt mondtam: „tízmillió magyar állampolgár kormányfője kívánok lenni, de lélekben és érzésekben tizenöt- millió magyar miniszterelnöke”. Nem mást mondtam, és azt hiszem, hogy ez világossá teszi a politikai szándékot és azt a nemzeti elkötelezettséget, ami bennünket összeköt...

A határon túl, ahol megszűnik a magyar anyanemzet államalkotó szándéka és akarata, az egyházaknak gyakran állampótló szerepe van. Lengyelországban ez évszázadokig érvényesült, de ez érvényesült az emigrációban is, ezért különleges felelősség, különleges szerep illeti meg az egyházakat, részben a szomszéd országokban, részben a nyugati magyarság körében, s helyes ha aköré csoportosulnak, helyes ha ezt figyelembe veszik. Kérem soha nem elfelejteni, hogy mit jelent az európai kereszténység, mit jelent a. mi európaiságunk. Paradoxonként mondom, Európában az ateisták is keresztények. Ez azt jelenti, hogy hívőként, nem hívőként, vagy akár más vallás- és kultúrkörhöz kötve, de ezt a szellemiséget meg kell tartani.

Az értelmiség ne költözzék el!

Én azt kérem Önöktől, hogy ebben a nehéz világpolitikai és külpolitikai helyzetben, amiben élünk, a szomszéd országokban ott, ahol a magyarság őshonosként jelentkezik, tartsa meg helyét, ne hagyja el, amíg lehet otthonait, az értelmiség ne költözzék el. Jól tudjuk a hazai nemzetiségi gyakorlatból, ahol az értelmiség eltűnik, nemcsak konyhanyelvvé válik a magyar, hanem megszűnik az az összekötő kapocs, ami a magyar kisebbségeket az anyanemzethez is tudja kötni...

Lehetővé kívánjuk tenni — most folyik a parlament előtt a vita a választójogi törvény tekintetében — a nyugati magyarság . részére választójogi részvét alapján a szavazásban való részvételt. A kormánykoalíció amellett van, hogy ezt lehetővé kell tenni, akár elvi, erkölcsi alapon. Nem azért, mert szavazatokat akarunk gyűjteni, nem azért, mert azt hisszük, hogy mi attól fogjuk megnyerni a választást, hogy reánk szavaznak az emigrációban. Egyrészt ez nem biztos, másrészt nem jelent a gyakorlatban olyan létszámot, hogy ez bekövetkezhetnék, hanem ez elvi, erkölcsi kérdés a részünkre... Ezen a helyen is el kell mondanom, hogy amíg én itt állok, és ameddig ez a kormány gyakorolja a kormányzást, itt sem jobb, sem baloldali szélsőségeknek teret nem engedünk. Ez a nemzet nem engedheti meg magának, legyen bárkinek bármilyen indulata, hogy jobb-, vagy baloldali szélsőségeknek teret adjon... Nem lehet kétsége senkinek, hogy a baloldali erőknek a világban — most a szovjet jelenségek fényénél is láthatja mindenki —, kinek érdeke a világ stabilizálása, hogy következhetnek be egyszerre Los Angelestől Londonon keresztül Rostockig, Rómáig jobboldali tüntetések. Rómában, ahol zsidó tábornokok 41-ben Mussolini alatt tagjai voltak a fasiszta nagytanácsnak, zsidó üzleteket törnek be. Kinek az érdeke? Ezek nem véletlen dolgok. Jobb- és baloldal valahol mélyen a patkánylyukakban igenis érintkezésben van egymással, vannak statiszták és marionettfigurák, de egyazon társaság az, amelyik a világot destaNagy Gáspár

Petőfi mindig üzen

A

mikor most megindul a pártok „tavaszi hadjárata” (hírlik, hogy száznál is több honi elgondolás, „akarat”, vagyon bejegyezve!), s az ellenfél (és az ellenség) nem az osztrák, nem a muszka; nem a császár és még csak nem is a cár, hanem a másik magyar, akkor... azt mondom: ez bizony Betegség, ami gyógyításra szorul.

Magam valóban betegágyban forgolódván, és gyógyulást remélvén, kit is forgathatnék így március idusa előtt, mint a leginkább reménykedő magyar költőt, Petőfi Sándort. Akit általános iskolásként any- nyit, de annyit szavaltam...! S persze mindig a legismertebb verseket, melyeket tanítóim kezembe nyomtak azzal az egyszerű utasítással: „aztán csak jó hangosan, fiam!” Fújtam én bizony, nem is mindig értve pontos tartalmukat, de a márciusi ifjak szent hevületével; a Nemzeti dalt, a Föltámadott a tengert, a különös csengésű és értelmű Respublikát, és tán a legkedvesebb verset, amelyet egy 10-12 éves gyermek — is „személyes élményként” adhatott elő: A vén zászlótartót. Még szegény édesapámat is megkönnyeztettem véle, aki csak a második világégést és fogságot járta meg. Tán akkor még büszke is volt fiára, hogy lám, most szép hangosan neki szaval, szinte neki tesz hitvallást, azzal a siheder költővel szövetkezve, aki nem csak harcra, csatára buzdított, de el is ment a csatába... örökre.

Előtte a szent március utáni hónapokban látván a lelassulást, elgyávulást, maszatolást és a gáncsokat — bizony ez az ifjú ember mindent megtett, hogy ismét reménykedhessen, hogy ismét biztathasson! Nem akarnám az analógiákat keresni, de bizony többször kibuggyanhatott a mi szánkon is, az elmúlt négy esztendőben, amit már Petőfi 1848 áprilisában versbe kiáltott, lényegített:

„ Föl, föl hazám, előre gyorsan,

Megállni félúton kívánsz?

Csupán meg van tágítva rajtad.

De nincs eltörve még a lánc! ”

(Megint beszélünk, s csak beszélünk)

Petőfi lángszavait a százva- lahány párt szabadon — a pluralizmus nevében — és cinikusan ezer felé szabdalhatja. A szabadosság élenjárói a szabadsággal replikázhatnak! De félő, hogy csak a meglazított lánc épségét akarják védeni az összes rozsdával együtt...

Most felütöm a mai napra rendelt „evangéliumi” verset, melyet Petőfi 1849. március 6—1-t között írt Marosvásárhelyt. Kereken száznegyvenöt éve, mikor már ott van az erdélyi hadseregben Bem oldalán. Ez a vers követi a március 2—3-a közötti lejegyzettet:

a legfényesebb és legférfiasabb buzdító verset, a Csatá- ban-t, melynek refrénje a vers utolsó szakában már így- han- zik: „Utánam, katonák / Utánam, magyarok!"

De nem erről akarok szólni, hanem az egyik legszívszo- rítóbb, legreménykedőbb költeményéről, amely ma is megdobogtatja a mi aggodalmaskodó, bágyadt szívünket. Mi* csoda erőt, micsoda szent sugallatot képes már az invokációban átplántálni az olvasóra! És micsoda keserű tapasztalatot, melyet mi is tudunk, naponta átélünk; s aminek mostani csöndes említése — legyen bátorítás:

„Bizony mondom, hogy győz most a magyar,

Habár ég s föld ellenkezőt akar!

Azért nem győzött eddig is e hon,

Mert sohasem volt egy akaraton,... ”

Nem kell magyarázgatni; nem kellenek ide hermeneutiku- sok, hogy a legkorszerűbb magyar költőt kor szerint mindig értsük! A vers zárása pedig megint ott időz ama láncnál, de olyképp, ahogy magának és nemzetének remélte, s amiért már a tollából kigördülő szép és igaz szavakat is kevésnek gondolta. Ezért fogott kardot és a vérével üzent előre a szabadságnak; reményt adott

a nemzet harcoló fiainak. Akkor, ott a „hős székely fiúknak”.

...„Midőn, mit eltört láncunk ád, a nesz

Egy szabad nemzet imádsága lesz.

Meg kell, hogy érjem azt a nagy napot,

Amelyért lantom s kardom fáradott!

(Bizony mondom, hogy győz most a magyar)

A történet végét a pártos „any- nyiféle akaratnak ”, amelyet csöpp iróniával mondottam „tavaszi hadjáratnak”, Petőfi imént emlegetett, s tán kevésbé ismert verseit ajánlanám fi- gyelmezésre, s aztán a nagy nekibuzdulást elszántan, de józanul segítő, érdemes muníciónak is.

S

zegény édesapám — aki már a lánc meglazulását nem érhette meg, sem azt, hogy az idegen csapatok „elhagynak” bennünket — gazdaember lévén, bizonyára annyit mondana, mint ahogy mondja tán az igazi tavaszi hadjáratot megért isaszegi szántó-vető leszármazottja is ebben a nagy lázas jövés-menésben a cédulagyűjtögető — kolduló — ígérgető seregeknek: „ Vitéz urak, ez mind szép lehet, igaz is lehet, de nem szeretnénk, ha közben a vetést letaposnák "

Gondolom ez a hang is segítheti a gyógyulást. Gyógyulásunkat.

Petőfi áhított szabad nemzetének egy akarata szerint.

bilizálni akarja, és ez ellen még egy kis nemzetnek is fel kell venni a küzdelmet, és küzdeni a nagyhatalmaknál...

A

Óriási a sajtó jelentősége

A magyar többpártrendszer, a magyar pluralizmus csak úgy érvényesülhet igazán, ha a parlamentben a jobbközép szélétől a balközép széléig terjed a politikai erő. Nem szabad hagyni olyan helyzetet, hogy a két szélsőség kifejlődjék, és nemzeti felelősségünk tudatában ennek nem adhatunk hangot, és akik belénk sulykolják, hogy igenis van ilyen, ugyanolyan bűnösök, mint akik ebbe a nemzetbe évtizedeken keresztül az utolsó csatlós, a bűnös nemzet tudatát akarták beleverni a második világháború után. Ez ellen tiltakozunk.

A sajtó — sokszor mondják — a negyedik hatalmi ágazat. Bocsássák meg, de én Montes- quieu-nél maradok, nem tekintem negyedik hatalmi ágazatnak, marad a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom, de a sajtó jelentősége óriási. Küzdelem a határokon túl a szomszéd országban a létért, gyakran az emigrációban is, ahol az újabb nemzedékek már nem magyarul olvasnak, ez egyrészt ezt a problémát veti fel, másrészt a sajtó felelősségének a kérdését. Eötvös azt mondta „Végy el minden szabadságomat, csak egyet hagyj meg: a sajtó szabadságát, a többit visszaszerzem”...

Hazai informátorok, hol a balszélről, hol a jobbszélről, hol egyszerűen felelőtlenségből olyanokat adnak tovább, amit utána itt vissza lehet idézni, és elferdítik a határainkon túl élő magyarságnak a rólunk alkotott képét, megzavarja a közgondolkodásukat, és a nyugati magyarságot is fossz irányba befolyásolják. Én ezt a felelősséget kérem Önöktől, hogy úgy írjanak, biztos információk alapján, hogy pontosan értse a világban szerteszóródott magyarság, hogy mi történik és mi következett be ebben az országban... 1990 júniusában a Varsói Szerződés utolsó ülésén — a sors fintora: én voltam az utolsó elnöke a Varsói Szerződésnek —, mondtam el azt a megnyitóbeszédet, amiben a Varsói Szerződés feloszlatását terjesztettem elő. A szovjet csapatok kivonulását úgy hajtottuk végre nullszaldó- val, hogy még ’91 tavaszán is fenyegettek, hogy nem vonulnak ki. Itt, ebben az épületben, többször...

Ne felejtsék el, hogy ez a kis nemzet, a mi közös nemzetünk volt az' éllovasa ennek. Ezt az emberek elfelejtik. Ennek szélső példája az, ha valaki azt mondja Mátyásföldön vagy Esztergomban: „na, kit izgattak, hogy itt voltak az oroszok, olcsóbban lehetett benzint kapni”. Ide juttatta a kádári gondolkodás és a manipuláció ezt a nemzetet, illetve annak egy részét. A szellemi újjáépítés a másik dolgunk.

Kérem tehát, hogy mindezt vegyék figyelembe, amikor írnak, amikor gondolkodnak ezeken, és amikor megvonják a mi mérlegünket...