Pest Megyei Hírlap, 1994. március (38. évfolyam, 50-75. szám)
1994-03-14 / 61. szám
Egy reformkori gondolkodó a nemzetiségek megbékéléséért Acs Károlyra emlékeztek Ráckevén Vidéki János: Magyar—lengyel összefogás (1848) Emlékmű hulladékból A 100 éves évforduló teremtett alkalmat Ráckevén, hogy múlt századi nagy szülöttüket, Ács Károlyt újrafelfedez- zék. Hiszen a szűkebb pátriában, de szerte az országban is elfelejtkeztek arról az emberről, aki nemcsak elsőként programba foglalta, de műfordításaival élő gyakorlattá is emelte az egymás mellett élő nemzetiségek összebékí- tését. Ez a tett önmagában is elég lett volna legalább arra, hogy megőrizzük emlékezetünkben — örökének folytatásáról nem is beszélve. De ahogy a halála 100. évfordulóján hallottuk: Ács Károly ennél jóval többet tett nemzete anyagi és szellemi felemeléséért. A bőség zavarával küszködött Krizsán László a Szolgálni nemzetemnek című Ács kötet szerzője, amikor a pálya fontosabb eseményei között tallózott. A jobbágy szülőktől származó jogászhallgató már diákkorában kivívta Jókai és Petőfi megbecsülését —, mondotta. Később, amikor az 1844-i törvény lehetővé tette, esküdtként, majd (az első nem nemesi származású) szolgabíróként a kisemmizettek érdekében tett intézkedéseivel hívta fel a figyelmet magára. A hatvanas évek országgyűlési képviselője aztán részt vett az első nemzeti biztosítótársaság terveinek kidolgozásában, ami földhitelintézetként is működve az életképes paraszti gazdaságok anyagi alapjainak megteremtését tette volna lehetővé. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején szabadcsapatot szervezett, amely megakadályozta az osztrák seregek dunai átkelését. A közigazgatás forradalmi átszervezésekor az új tisztségviselők választását irányította. Nevéhez fűződik annak a csepel-szigeti műszaki zárnak a megtervezése, amely egy honvédzászlóalj bevonásával a Pest-közeiben maradó kormányt védte volna — ha rábeszélésének Kossuth enged. Aki egyébként többször példaképként emlegette Ács Károlyt. Az irodalom hídszerepe Ács Károly valóban korszakos telte reálpolitikai indíttatású műfordítói tevékenysége volt — hangsúlyozta Krizsán László. Programját a szabadságharc után tetteiért először halálra ítélt, majd a siralom- házban eltöltött 197 nap után hat éves várfogságra büntetett Ács a fogságban dolgozta ki, majd kiszabadulása után 1857-ben a „Magyar Sajtóban” tette közzé, egy Jókaihoz írt Irodalmi levélben. Eszerint a nemzetiségek irodalmának megismertetésével és felkarolásával kell a velünk azonos sorsú és érdekű népekkel kapcsolatainkat rendezni, mert csak velük együttműködve remélhető saját anyagi és szellemi boldogulásunk. Vagyis afféle Dunámé nti konföderációt képzelt el és kezdett megvalósítani 1857-ben (az 1862-es Kossuth féle terv előtt évekkel), amelyben az irodalom játsz- sza a hídszerepet. Ennek kapcsán születtek szerb és román népköltészet és ballada fordításai, értékelései és szövegmagyarázatai, amelyeket először újságokban, majd 1858-ban' könyvalakban is megjelentetett. A kölcsönös megértést szolgálták 1859- ben kiadott nyelvkönyvei, a Magyar—német és cseh— tót, a Magyar—német— olasz—román—cseh—tót és szerb, valamint a Magyar— német és szerb beszélgetések otthon és úton. A mindennapi érintkezést megkönnyítő kifejezések egybegyűjtésével a modem nyelvkönyvek műfaját teremtette meg. Teljesüljön végakarata Ács Károly életművének egyik csúcspontjaként értékelte a műfordítói programot Fegyó János, a Ráckevei Árpád Múzeum igazgatója is. A szabadságharc kudarcának okait kutató Ács ugyanis ráÁcs Károly portréja jött, hogy a nemzetiségek azért fordultak fegyverrel a szabadságharc ellen, mert a politikusok megtagadták autonómiatörekvéseik teljesítését —, mondta. (Kissé persze megfeledkezve a Habsburgok felbújtó szerepéről.) Ács rájött, hogy Duna menti népek népköltészete egyazon tőről fakad, azonos érzés és gondolatvilágot tükröz — mondta és állítását szép román ballada és nép- költészet idézetekkel illusztrálta. Ács műfordításairól a korabeli szerb és román lapok, valamint a román igazságügyminiszter köszönettel és elismeréssel szólt —-, hallottunk tevékenysége eredményeiről. Fegyó János mindehhez hozzáfűzte: Ács Károly fiókban heverő kéziratainak kiadásával, (a saját pénzéből még életében emelt) síremlékének eredeti helyére, a temetőbe való visz- szahelyezésével kezdhetné Ráckeve kimutatni megbecsülését a pátria szülötte iránt. s Ápolják a jótevő emlékét E megbecsülést Ács Károly végrendeletével is kiérdemelte —, csatlakozott e szavakhoz Fenyvesi László történész, aki a méltatás megismétlése helyett felolvasta az 1880-ban kelt iratot. E szerint a véghagyó nagyon jelentős, mintegy 150 ezer forint értékű vagyonát fele részben- kulturális és szociális célokra, fele részben egy Ráckevén alapítandó mezőgazdasági iskolára hagyományozta. Az aprólékos gonddal megszerkesztett végakaratból Károly, az ember szólt hozzánk, láthatatlan érzelmi szálak fonódtak alakja köré, hiszen számos ma is Ráckevén élő család őseinek nevére ismert az emlegetettekben. Annál szomorúbb volt a korabeli mezőgazdasági tárca által a 30-as években kibocsájtott iskolaalapító levél, mely szerint „a végrendelkező nem volt normális”, ezért kívánságával ellentétben az iskola felügyeletét (Ráckeve) községre bízzák, és nem engedélyezik, hogy alapítványa Ács szüleinek nevét viselje. Ács Károly szelleme, élete alkonyán valóban elborult —, tudtuk meg. Mindez azonban a világosan megfogalmazott végakarat teljesítésének kötelezettségén mit sem változtat —, mondta Fenyvesi László. Az általa alapított iskolának nevét kellene viselni. Azt a nevet — fűzte hozzá erdélyi tapasztalatai alapján — melyet hálával emlegetnek a többségi nemzet tagjai éppúgy, mint a határon kívül rekedt magyarok. Előbbiek kultúrájuk korai magyar elismerőjét, utóbbiak egy olyan többségi nemzetbeli gondolkodót tisztelnek benne, akire sorsuk fordultával manapság hivatkozni lehet. Az ülés tapasztalatai alapján azonban nem kell Romániába mennünk, hogy olyan nemzetiségekre leljünk, akik Ács Károlyt megőrizték emlékezetükben. A közönség soraiban ugyanis örömmel fedeztem fel a hosszú kék kö- tényes szerb népviseletbe öltözött ráckeveieket, akik maguk között láthatólag tovább ápolják őseik jótevőjének emlékét. Szégyellje magát a történelem A jelenléttel való tüntetés mellett ketten szót is kértek a közönség soraiból — noha erre sajnos, senki nem buzdította őket. A Ráckeve Baráti Kör egy tagja sürgette, hogy viselje utca az egykori iskola- alapító nevét. — Ha ez a város óhaja, az önkormányzat nem emel akadályt —, hangoztatta Kulcsár István polgármester. Az egykori, Téli Gazdasági Iskola (ma Ady Endre Gimnázium) alapítójáról való elnevezését már bonyolultabb esetnek vélte — egybehangzóan Csömöri Lászlóval; az iskola mai igazgatójával. — A névhez fűződő hagyományápolásnak a nevelés részévé kell válnia — vallotta Csömöri László. — Ennek csak kezdeteinél tartunk: az évfordulón, idén először megkoszorúzták Ács sírját és a gimnázium előtt álló szobrát. Kis kiállításuk emlékeztet az egykori iskolára. Ősszel alapítójuk nevét viselő gazdaképző népfőiskolát szerveznek. De jelen pillanatban még nem időszerű a névváltoztatás — összegezte véleményét kérdésemre. Noha erről a Ráckeve Baráti Kör elnöke másként vélekedett: — A végrendelet hallatán szégyelltem magam, mint végrehajtó. De szégyellje magát a történelem is! — mondotta. — A kérdés most már az, hogy mit kellene tennünk, hogy a végakarat szellemisége megvalósuljon —, tette fel a kérdést. S az ülés hangulata alapján nyugodt szívvel állapíthattam meg: a ráckeveiek nem sokáig fognak várni, hogy e kérdésre tettekkel válaszoljanak. D. Veszelszky Sára 1966 januárjában barátommal azt a feladatot kaptuk egyetemi professzorunktól, hogy a volgográdi és a kijevi múzeumban nézzük át a korai steppei nomádok — a szkíták és szarmaták — ott őrzött régészeti emlékanyagát. Jó öreg tanárunk ugyancsak jól választotta meg az időpontot: sem a csikorgó fagyos hideg, sem a barátságtalan, rosszul fűtött szállás nem csábított el bennünket a munkától. Reggeltől estig a meleg múzeumi szobában rajzoltuk, fotóztuk a rozsdaette tárgyakat. A műemlékekben — finoman szólva — amúgy sem bővelkedő Volgográdban különösen kevés volt a látnivaló. A sztálingrádi csata mementó- jaként romos állapotban konzervált Paskov-ház, meg a gigantománia jegyében született emlékmű a Mamajv kur- gánon — ebből állt a történelmi városnézés. Maradtunk hát a szkíták meg szarmaták mellett. A múzeumi raktárak, adattárak és fotógyűjtemények átnézése közben azonban újsütetű kollégáink nem csupán a régi lovasnépekről meséltek nekünk. Többek között a második világháborús hadifoglyokról is, akik közt magyarok is voltak. Egyikük megemlítette, hogy —■ mint mindenütt a világon — Volgográdban is lakik magyar, akinek még a címét is tudta. Lévén a következő nap vasárnap, amikor a múzeum is zárva volt, nteg kissé az idő is megenyhült, elhatároztuk, hogy felkeressük távolba szakadt honfitársunkat, aki mint első világháborús hadifogoly, nem tért vissza Magyar- országra. Bálint János — vagy ottani nevén Iván Alekszandro- vics Bálint — a város szélén lakott, zárt verandás falusias házban, amelyhez gondosan ápolt kis kert tartozott. Igazán szívélyes, magyaros vendéglátással fogadott bennünket, nem várt látogatóit. Jobbára az ő életsorsáról beszélgettünk, majd a sztálingrádi magyar hadifoglyokra terelődött a szó. Kiderült, hogy a legjobb helyen érdeklődünk, mivel őt akkoriban gyakran berendelték a táborba a tolmá- csi teendők ellátására. Sokat tudott hát a számunkra már történelemmé kövült időszakról, s felelevenítette egy szív- szorító-szívmelengető március 15. emlékét is. 1948 márciusa még a táborban érte a raboskodó magyarokat. Közeledett az 1848-as márciusi forradalom századik évfordulója, amit a lerongyolódott, csontig soványodott sztálingrádi magyar hadifoglyok sem akartak emlékezetlenül hagyni. Sőt, még azt is elhatározták, hogy emlékművet állítanak. Nem gránitból, nemes márványból, vagy bronzból hanem abból, amihez az éhes hadifogoly is hozzájuthatott: hulladékból. Ösz- szeszedtek hát mindenféle rozsdás és kicsorbult fémtárgyat, amit a lerombolt város romjai közt leltek. És március 15-re el is készült az emlékmű. Könnyes szemű, elgyötört magyar férfiak állták körül, elénekelték a Himnuszt meg a Kossuth-nótát, elszavalták a Nemzeti dalt. Sok száz kilométerre a hazától, ahol egykor a levédiai magyarság vert tanyát. Megtudtuk, hogy ez az emlékmű még megvan valahol a város határában. Szerettük volna persze felkeresni a maga nemében bizonyára a világon egyedülálló 48-as emlékművet, s tudakozódtunk a múzeumban, hogyan juthatnánk oda. A belügyesből lett egykori múzeumigazgató erősen óvott bennünket attól, hogy egyedül nekivágjunk a hóviharban az ismeretlen útnak. Előzékenyen felajánlotta, hogy kivisz bennünket autóval. De amikor indulni akartunk, a fránya kocsi vagy bedöglött, vagy pedig halaszthatatlan ügyben éppen máshová kellett mennie. Á még hátra lévő néhány napunk pedig gyorsan lepergett. (Persze, akkor is sejtettük, hogy ami a mi utunkat végleg elodázta, az nem a sors keze volt.) Azóta minden március 15-én eszembe jut, e soha nem látott emlékmű, mely csak hulladékból készült ugyan, mégis „ércnél maradandóbb”. Vajon megvan-e még, vagy csak a még élő sztálingrádi hadifoglyok emlékezete őrzi? Fodor István
