Pest Megyei Hírlap, 1994. március (38. évfolyam, 50-75. szám)
1994-03-14 / 61. szám
Kossuth Lajos, az újságíró írástudó, toll embere, ki ne vágyna hasonló pillanatra? Csodára... A harmincnyolc esztendős Kossuth Lajos budai lakásának ajtaján 1840 december huszonkilencedikén kopogtatnak. Länderer Lajos a látogató, a pesti nyomdatulajdonos; ma alighanem sajtócézárnak neveznék. Az ajánlat lenyűgöző. Az ügyvédnek, a Törvényhatósági Tudósítások lázító szerkesztőjének, a háromesztendei elzártságot szenvedett politikusnak ezt a kérdést teszi fel a látogató: — Hajlandó lenne-e ön a januárius kezdetével megindítandó Pesti Hírlap szerkesztését magára vállalni? Egy napilapét. Amellyel a némaságra ítélt, a hallgatásra szorított az ország közvéleményéhez szólhat. Két nap múlva szilveszter éjszakája, harmadnapon utcán lehet az újság. Länderer úr tréfál? Nem, az újság indulhat, a nyomdászok várják a kéziratot. — Meggondolta-e ön — kérdi Kossuth —, hogy nevem nem a legjobb ajánló? Länderer őszintén: — Magamat biztosítani el nem mulasztottam. Tegnap este érkeztem Bécsbó'l, ahol a végett voltam, hogy biztos legyek, nem veszélyeztetném-e a legfelsőbb királyi engedményezést. Länderer ötletére Metternich bólintott rá, ha ugyan az ötlet maga is nem tőle eredezik. A veszedelmes embert úgy tartani kordában, hogy megajándékozzuk élete nagy vágyával, egy újsággal... Három esztendő következik, a három börtönév után a zsurnaliszta szárnyalásának három esztendeje. Vezércikk, szinte nap nap után. Kereskedelemről, pénzről, vallásról, szabadságról, magyar nyelvről. Ez utóbbiról mindjárt a Pesti Hírlap harmadik számában. A vezércikk rövidebb a megszokott Kossuth-publicisz- tikánál; az írás témája adja a parancsot: tömörség, minden felesleges cikornya kerülése. „Nemzeti nyelv nem gyermek, kinek lassanként hosszabbítod pórázát, ha járni tanul. A nyelv mindig csak annyira bő, a mennyire szükség van reá. Neveld a szükséget és nevelted a bőséget. ” A magyar újságírás három nagy esztendeje ez, 1841 és 1844 között: mintha orgona hangja áradna az országban. Szinte naponként egy-egy Kossuth-írás, a Pesti Hírlapot elkapkodják, eleddig ismeretlen nagyságra nő a példányszám. Ötezer lap. Napi ötezer példány; a híres Pozsonyban írt Országgyűlési Tudósítások száz-százhúsz példányban keltek útra, s megmozdították az egész országot. Kossuth Pesti Hírlapja megrengeti. Metternich összehúzott szemmel figyel Bécsben: túllőttünk a célon? A fiskális, a szerkesztő, a rebellis háládatla- nul önálló útra tért? Veszedelmesen önálló útra. Még a cenzorokat is megbabonázta, megbabonázta őket a közvéleménnyel együtt, hozzá sem nyúlnak a Kossuth-írásokhoz. Ami a múlt évtizedekben Széchenyinek és Kölcseynek, az íróknak sikerült, a negyvenes esztendők elején az újságírónak sikerül. Reá hallgat az ország. Ha vannak nagy hónapjai a magyar sajtótörténetnek, ez a három év feledhetetlen. Ha van becsülete, rangja a magyar újságírónak, Kossuth által most van. (Tán soha többé vissza nem térően, vissza nem szerez- hetően.) Pedig hát — ezt is Kossuth Lajos veti papirosra először —, pedig hát „a journal ista a pillanatnak embere; mint a játszi hab egy pillanat alatt egy másik által temetve van. " Az újságíró dolga? „A jövő sejtelme a dalnokoké; a mienk a jelen röppenő percze. A légből, melyet szívunk, az eseményekből, melyek körültünk feltünedeznek, kell merítenünk szívünk érzelmét, s a gondolatot. ” „ Korunk értelmének, korunk érzelmének orgánuma lenni, ez a hivatásunk. ” Sajtó — ezt a címet viseli a vezércikk, melyből a fenti idézeteket kiemeltem. Ki vehetem onnan ezt is: „Jaj azon írónak, ki tollat fog kezébe a nélkül, hogy kebelét hivatásának meleg érzete hevítené, s ki hivatását é-rezi, éreznie kell az erkölcsi felelősséget nemzete, sőt saját becsülete iránt is...” Most, hogy a harmincnyolc-negyven esztendős, tehát a már érett, a csúcsra érkező hírlapíró vezércikkeit olvasgatom, újra és újra előtolakodik a néhány hónap előtti jelenet. Budapesten, az Országház előtt a Kossuth-szobor karjára levelet aggatnak a sajtószabadságért tüntetők. Tüntetők, akik az elmúlt három-négy esztendőben azzal tüntettek, hogy vadásztak a nemzet szóra, újságban, rádióban, televízióban, hogy ítélkezhessenek, megbélyegezhessenek. Nem a szobor karja után kellene kapkodniok — olvasni- ok kellene a journalista Kossuth Lajost. Metternich egyébként 1841 és 1844 között szorgalmatosán olvassa. Türelme elfogyván — a név mégiscsak rossz ajánló — elveszi, elvéteti a Pesti Hírlapot a szerkesztőtől. Az orgona nem szólhat tovább, az orgonahangot el kellett némítani. De akkor már nem lehet. Jön a Kossuth Hetilapja, á Kossuth Hírlapja, csillag gyúl az égen: „nemzet” és „becsület”. Kosa Csaba Petőfi legendás sírja A székelykeresztúri temetőben ma is nyíl alakú tábla mutat „Petőfi legendái sírja” felé. Tulipánokkal beültetett sírdomb fejénél kőtábla áll ezzel a felírással: „Petőfi 1849. júl. 31.—1902. okt. 25.” A „legendái sír”. Felirata: Petőfi 1849. júl. 31.—1902. okt. 25. A két dátum — a szokott sírfeliratoktól eltérően — nem a születés és a halálozás időpontját jelzi, hanem azt a napot, amelyen a költő eltűnt, és azt, amelyiken „eltemették”. Akár hisz valaki a legendákban, akár nem, érdemes megállni ennél a sírnál, és kissé elgondolkozni azon, amit róla a keresztúriak mesélnek. A sajtóban és a szakirodalomban is nemegyszer vitatott kérdés volt Petőfi Sándor keresztúri, pontosabban timafalvi sírja. A századfordulón történt, hogy Lázár Márton vendéglős, a Hallerek egykori kuktája, poharazás közben elmesélt bizalmasának, Gömöri Ferenc postamesternek „egy szörnyű titkot”. A segesvári csata éjszakáján történt — úgymond —, hogy két huszár és egy sebesült honvédtiszt az ő istállójában keresett menedéket. Ezt neki vak szolgája jelentette, bizonyára késedelmesen, mert közben a két huszár továbbment, a tiszt pedig meghalt reggelre. A vak szolga állítja, hogy a sebesült tiszt Petőfi Sándor volt. Háború idején azelőtt és azután is előfordult, hogy a vakok látni kezdtek, sőt Mári szolgáló, a néma is hirtelen „hars nó* Részlet Dávid Gyula—Mi- kó Imre: Petőfi Erdélyben című kötetéből (Kriterion, 1972.) tákat dalol”. Lázár Márton tehát hitelt adott a vak látomásának, és szolgája segítségével az istálló mögé temette az ő Petőfijét. Később azonban azt gondolta, hogy ez mégsem neki való hely, exhumálta, a kertben ásott neki sírt, s „ősi hun szokás szerint borostyánfa ágas-bo- gas töveivel tűzdelte körül a hantot”. Lázár megeskette Gömörit, hogy senkinek sem fogja elárulni a titkot, s a postamester, akinek foglalkozásához tartozik a levéltitok megsértése, ezúttal szavának állt, és hallgatott. De csak Lázár haláláig. Akkor megírta egy szegedi lapba a történetet. * A lap azonban, bármilyen távol is jelent meg, mégis eljutott Bálint Dániel keresztúri asztalos és temetkezési vállalkozó kezei közé, aki lelkes hazafi és ellenzéki kortes volt s a közművelődéstől sem idegen, mert az ő kenderszárítójában tartotta társas összejöveteleit a polgári zenekar. A házigazda a nagydobot verte. Nos — amint Bálint nyomtatásban is megjelent nyilatkozatában elmondja — egy reggel többedmagával elindult „a szent hantok felfödésére” a Lázár-féle kertbe. Felásták a sírt, közben odagyűlt „a város színe-java”, s valóban, ott volt a csontváz; mire a sírásók sírva fakadtak, és elénekelték a Himnuszt. Aztán odahívták az öreg Sipos Sándort, aki legény korában, fél évszázaddal azelőtt Petőfi Sándort a Novák-boltból a Matskási kúriába kísérte, s ő is megerősítette, hogy a csontváz csakis a költőé lehet. A szak- véleményre hivatkozva A költő szobra Székely- keresztúron most már értesítik a hatóságot. Az előbb átveszi a csontokat, a wertheimkasszába zárja, aztán úgy intézkedik, hogy a koponyát továbbítsák Pestre kivizsgálás végett, a többi csontot pedig visszaküldi a temetkezési vállalkozónak. A lelkes és népszerű Bálint Dani, akit Keresztúron „mindenki komájának” hívtak, mint függetlenségi párti „káder” felháborodik az „osztrák bérenc” hatósági közegek közömbösségén, és első osztályú temetést rendez a csontoknak. Nyolc tanítóképez- dei diák viszi vállán a nemzetiszínű szalaggal átkötött koporsót, majd „ünnepélyes lassú gyászzenével” eresztik a timafalvi temetőben ásott gödörbe. A tisztnek járó sortüzet is leadják, s „fegyverdurrogás közben” helyezik „Petőfit örök nyugovóra”. Szólnak a harangok. Mindenki meg van hatva, mi is, akik a temetésről írt híradást olvassuk. Hiába állapította meg a pesti orvosszakértő, hogy a Lázár-kertben talált koponya egy öregemberé volt, mint az a másik „Petőff’-koponya is, amelyet Balázsfalván őriznek. Halottak napján mégis kigyúlnak a síron a gyertyák. Mint ahogy a fehéregyházi emlékműnél is minden július 31-én beszédek hangzanak el ott, ahol Petőfi nem nyugszik. De ha Haller grófnak lehet Petőfi-sírja, akkor miért ne lehessen Bálint Daninak is? Csak ezt az egy Petőfi-legendát mondottuk el, nem mintha több alapja lenne, mint a többinek, hanem mert annak a kisvárosnak a múltjára jellemző, ahol a költő élete utolsó előtti napját töltötte. Szittya borostyán helyett az emberi hiszékenység és a székely furfang, valami álhazafiság és valami jobb ügyhöz méltó buzgalom virágai nyílnak Petőfi keresztúri sírján a tulipán mellett, amelyet kegyeletes kezek gondoznak ma is. Napjainkban már kevesen tudják a sír történetét, de azért sokan felkeresik ezt a helyet, mert a költőre emlékeztet azon a tájon, ahol utoljára járt. Különös történet fűződik hozzá, cáfolni sem érdemes, mert önmagát cáfolja. De azért most már valóban kegyeletsértés volna ki- dönteni Petőfi Sándor keresztúri sírkövét. Különösen, ha nem tudjuk megmondani, hogy hol van eltemetve. Mert valóban nem tudjuk.
