Pest Megyei Hírlap, 1994. március (38. évfolyam, 50-75. szám)
1994-03-14 / 61. szám
Amerika, Kína, Japán tapsolt a kicsiknek Helsinki beszélgetés Szilvay Géza hegedűtanárral A világhírű Helsinki Ifjúsági Zenekart a magyar Szilvay fivérek vezetik: űk alapították 23 évvel ezelőtt, amikor az itthoni mellőzöttségből érkeztek a finn fővárosba. Cselló- és hegedú'tanári pályájuk első látványos eredményeként állt a dobogóra 1973-ban az az ötvenkét gyerek, akik Finnországban, majd világszerte szenzációt keltettek magas színvonalú játékukkal: Amerika, Kína, Japán és Ausztrália elragadtatással tapsolt a kicsiknek, a legigényesebb Nyugat-Európáról nem is beszélve. Ez az évtizedek óta tartó ünneplés a Magyar Rádió Gyermekkórusának sikereit idézi. Az eredményt mindkét fél ugyanannak a Ko- dály-koncepciónak köszönheti, amit a vokális zenében világszerte ismernek, majd Szilvay Géza és Szilvay Csaba a vonós hangszeres oktatásban alkalmazta először, és első: ként a finneknél. — Helsinki város vezető testületé úgy döntött, hogy megpályázza 2000-re a Világ Kul- túrvárosa címet. A pályázat benyújtásának feltételeit tárgyaltuk ma, és ez a tanácskozás engem kifejezetten felvillanyozott — mondja az idősebb fivér, Szilvay Géza gyönyörű házának meleg nappalijában. Arról volt szó, hogy Helsinki hogyan és mivel nyerhetné el azt a kitüntető címet, amire még számos világváros pályázik, hogy a kulturális intézmények vezetői tud- nak-e olyan jelentős produkciót nyújtani, amire a világ odafigyel, s ami a legnagyobb médiákat is érdekli. Nekem különösen tetszett — tűnődik a hófehér asztalnál vacsora közben a tanár úr —, hogy a résztvevők mintha ösz- szebeszéltek volna, mert mindahányan azt mondják: csináljunk bármit, ami a nemzetközi érdkelődésre számot tarthat, de mindenekelőtt azt nézzük, hogy a finn embernek az jó legyen! Csak azt pénzeljük, ami számunkra fontos. Még a NOKIA képviselője is ezen az állásponton volt, pedig ez a finn konszern igazán nemzetközi, hisz vezetőségében van minden náció. A finneknél minden új létrehozásánál az' a fontos, hogy a gyökere nemzeti legyen: mondván, csak úgy van megújulás, ha tudom honnét jöttem. s ki vagyok. Mostanában mintha őszintébben és nyíltabban beszélnének erről, mint korábban. Halkan olvasták Berzsenyi versét — Ön egyedül volt ebben a társaságban, aki nem finn? — Igen, egyedül. — 5 hogyan élte meg ezt a helyzetet? — Mint kívülálló szólok a kérdéshez ilyenkor, a sok jó ismerős között. Ebből a nézőpontból sokszor jól lehet segíteni. — Tehát magyar maradt annak ellenére, hogy osztrák a felesége, itthon németül és a gyerekekkel gyakran finnül beszélnek? — „Istennel csak magyarul lehet beszélni” felelte Mikes Kelemen, amikor Rodostóban öregkorában Magyarországról meglátogatták. Én pedig még a gyerekeimmel is magyarul beszélek. Vegyünk egy átlagpolgárt, (magamat is annak tartom), aki csak érettségizett otthon, Berzsenyit, Kölcseyt, Adyt olvasott: •lehet-e más, mint magyar? Annyira gazdag és súlyos a magyar irodalom, s úgy ösz- szefonódott a magyarság történelmével, hogy aki egy szimpla érettségi után nem érzi magát magyarnak, azzal szerintem valami baj van, de legalábbis érzelmileg szegény. Én pedig 27 évig otthon éltem. Pesten végeztem az akadémiát, 1957-ben kezdtem a gimnáziumot, abban a rebellis Toldyban, ahol akkor még Antall József történelmet tanított, de Berzsenyi Magyarokhoz című versét még ott is nagyon halkan olvasták föl abban az időben. — S ön mit szól ehhez a magyarságtudathoz? — kérdezem a feleségéhez fordulva. — Hát, ez nekem nagyon tetszik, és én- is úgy vagyok vele, ha Ausztriába néha hazamegyek, minden a helyére kerül. A harmónia helyreáll. Még itt, a százszor járt utcákon nem érzem ezt. — Az a jó a finneknek is — veszi vissza a szót a férj —, ha én megmaradok annak, aki vagyok. Tanítani, átadni így jobban lehet. Utazásaim során gyakran találkozom olyan magyarokkal, akik nagyon be akartak illeszkedni. Nem tudtak, féllábon járnak a világban. S minél messzebb megy az ember földrajzilag, annál erősebb a honvágy. Ausztráliában, Amerikában például a legerősebb. — Az nem merült fel soha, hogy mennyire fontos lenne mindezt otthon csinálniuk? — Nekünk ez a nagy fájdalom. De nem kellettünk, otthon észre sem vettek. Az első tíz év úgy telt el itt, hogy egyik évről a másik évre hosszabbítottuk a tartózkodást, hátha szükség lesz ránk. Előfordult nem is egyszer, hogy paranccsal hazarendeltek, de nem munkára. Most nagyon úgy néz ki, hogy az elért eredményeket hamarosan • hazavihetjük. Gyakran járunk Magyarországra, a zenekarral már háromszor koncerteztünk.-— Kicsit elhallgat, majd folytatja a gondolatot — Az, hogy hová tartozunk a jövő Európájában, nagyon-nagyon fontos lesz. A világ, Európa, ezek olyan nagy fogalmak, hogy velük tulajdonképpen felelősséget hárít el önmagától az ember, s ha azt mondom magamról: „én Európa polgára vagyok”, „világpolgár vagyok”,, akkor végezzek bármilyen munkát is, nem érzem azt a kötelezettséget, hogy a környezetemet segítenem kell. Minden munka végső soron szolgálat, nem önös érdek. Nem mindegy, hogy azt a rövid időt, ami az élet, hogyan parcellázom fel. Úgy vagyunk megteremtve, hogy lehetőleg egy helyen végezzük -áldásos tevékenységünket. Ha az ember ideugrik, odaugrik — azt hiszem —, az inkább önzésbe fullad, mintsem szolgálatba. Nyitott kapu sehol nincs Hogyan kerülhettek a Szil- vay-fivérek éppen Finnországba? — Édesapám ugyan műszaki ember volt, de a Zene- akadémián is tanult a húszas években, (Zsámokynál, korának leghíresebb zenetanáránál), de megmaradt amatőr muzsikusnak. S aztán a Col- légium Hungaricum ösztöndíjasaként a harmincas évek elején Karjaidban tölthetett néhány hónapot, Kiipuriban. Mindig is indíttatást érzett arra, hogy a fiai — négyen vagyunk testvérek — majd egyszer Finnországba menjenek muzsikálni. A finn—magyar barátság nagyon romantikusan élt benne, de ugyanakkor nagyon reálisan is. (A finnországi barátok köre a harmincas évektől kezdve táplálta a magyarok iránti szeretetet. Idős emberek ma már, de még mindig hatékonyak.) Édesapánk nagyon jól látta, hogy a két népnek egymásra kell találnia a kultúrában a távolságok ellenére is. S amikor a hatvanashetvenes években a Szilvay- kvartettet a budapesti finn lektor, Önti Karanko többször meghallgatta — nővérem zongorista, az öcsém hegedűs (ők otthon élnek), Csaba csellista és én is hegedűs vagyok — és mindent elkövetek, hogy meghívhasson minket. Többször felléphettünk Finnországban. Tehát ezek az előzmények. Kodály írta egyik cikkében: „a C-dúr mindenütt egymagos- ságban szól”, de kicsit mégis mindenütt másképpen. Nyitott kapu sehol nincs, nem zárták be előttünk sem, de a kilincset nagyon erősen le kellett nyomni. A külföldi idegen, tehát meg kell.mutatnia, mit tud. S én nem is csak egy személy vagyok külhonban, hanem az országot képviselem. Különben azt hiszem, az én eredményem nagy része szorgalom. Csaba más, ő nagy tehetség. Olyan nincs nálunk, . hogy ezt én csináltam, azt pedig te; mi mindent együtt csinálunk, mi vagyunk a forint két oldala. Ez így jó, mert a finnek csak azt fogadják el, Ismerkedés a hegedűvel ami messze több az átlagnál. Édesapa gondolatban mindig követett bennünket otthonról, naponta beszéltünk telefonon. Mindegy volt neki, hogy éppen hová utaztunk turnéra, de legjobban annak örült, ha Koppenhágába mentünk. Ausztráliában négyszer hangversenyeztünk, de az európai ember az igazi zenehallgató. Európában keményebb a verseny, és még mindig ez a legerősebb földrész a zenekultúrában. A zenélő gyerek üstökös csillag — Mi az önök tanítási módszerének a lényege? — Amit ma mereven Ko- dály-metodikának neveznek (jobb kifejezés a Kodály- koncepció vagy a Kodály-fi- lozófia), amely vokális indíttatású. A Kodály-követők úgy dolgozták ki, hogy az elsősorban az iskolai ének-zene oktatásban alkalmazható. A hangszert ez a koncepció másodlagosnak tekinti, peri- fériárisan kezeli. Mi itt Finnországban a hangszeres képzést alakítottuk át a kodályi gondolatnak megfelelően. Nyugaton a hangszerés oktatást lényegesen korábban kezdik, mint Magyarországon: négyéves korban. Az otthoni zenei előkészítőbe járó osztály (7-8 évesek) itt műveket játszik. Egészen más szavakkal kell közelíteni a 3-4 évesekhez. Lehet a gyerek kezébe hangszert adni korán, de hogyan, az a kérdés. Hogyan lehet azt megoldani, hogy ne csak kézművest neveljünk, de igazi ízig-vérig muzsikus lé/iyt? — Hát ez úgy sikerült nekik — veszi át ismét a szót a ház asszonya —, hogy azt öröm volt nézni. Én vittem a mi gyerekeinket órára, Csaba tanította Tordát, a nagyobbik fiunkat csellózni. A húron hangot ad a gyerek, és azután a hangot elénekelteti vele a tanár. Nagyszerű élmény volt azt látni, hogy minden csellóhangot énekhanggal kapcsol össze. Ugyanakkor a hang „képét” is bemutatja neki: „dó=” összecsukott ököl, „ré, mi”, satöbbi, így kialakul az a bizonyos belső hallás. Miközben a gyerek hangszeren játszik, belülről énekel is. Valahogyan így történik, persze nagyon leegyszerűsítve mondtam el. Ezek a gyerekek azért tudják olyan korán a saját egyéniségükön is átszűrni a művet. — Ez aztán végül is milyen eredményre vezet? — kérdezem a tanár úrtól. — Akik valamikor velünk kezdtek (s ez már a harmadik generáció) rendkívül jól muzsikálnak, ez tény. Akik már 1971-ben jártak hozzánk, ma már nemzetközileg elismert muzsikusok; koncertmesterek az operában, a finn zenekarok szólamvezetői, koncertmesterei, a Sibelius Akadémia tanárainak nagy része a mi növendékünk volt, s az ország zenekarának jelentős hányadában ők a vonósok. S amikor néha összehozzuk őket és együtt muzsikálhatnak!... Hát, nagyon szépen játszanak. Különösen szépen. Ez az, ami sokat jelent. S még vonzata is van. A zenélő gyerek olyan mint az üstökös csillag, bevilágítja a családot is. Mert a színvonalas tanulás megreformálja a kis zenész környezetét. — S ezt az oktatási módszert bárki átveheti, megtanulhatja? — Igen, abban a pillanatban, ahogy megírtuk. Most éppen ezért vagyunk fizetés nélküli szabadságon. 23 éve mindennap tanítottunk, a szombatot és a vasárnapot is beleszámítva. Arra már nem jutott idő, hogy az elméletet megfogalmazzuk. El kell készíteni ennek a metodikának az „iskoláját”. Most jött el az ideje. — Kodály álma, az „Éneklő Magyarország" sem vált valóra, talán így a „Zenélő Magyarország” -ot megvalósíthatjuk? — Pedig meg lehetett volna csinálni, ha komolyan veszik a kodályi filozófiát. Azért vannak nagyszerű eredmények otthon. Tavaly nyáron hallottam például a nyíregyházi kórust, óriásiak! Tulajdonképpen a kecskeméti Kodály Intézet is a világ közepe. Ónody Éva A híres Helsinki Ifjúsági Zenekar Szilvay Géza apró tanítványaival
