Pest Megyei Hírlap, 1994. március (38. évfolyam, 50-75. szám)
1994-03-14 / 61. szám
Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók László Gyula régészprofesszor őshazaelméletről, rokonságunkról, nemzeti értékeinkről Szerkesztőségünkbe látogatott a közelmúltban László Gyula régészprofesszor, a magyarság őstörténetének kutatója, akivel Vödrös Attila főszerkesztő, Bánó Attila és Deregán Gábor főszerkesztő-helyettesek beszélgettek. Az elhangzottak ismertetésével a 84. évét a napokban betöltő tudóst is köszöntjük. Tévhit, hogy az emberek mindennapjait kizárólag a politika tölti ki. Széles rétegeket foglalkoztat például a magyar történelem, s ezen belül is az őshaza kérdése. László Gyula könyvei is rendre elfogynak. A minap egy baráti társaság tagjai például azon vitatkoztak, hogy a magyarság őshazája az Ural keleti, nyugati vagy a déli oldalára tehe- tő-e... Professzor úr mikénf vélekedik erről? — kérdeztük. László Gyula emlékeztetett arra, hogy az őshaza elméletét az utóbbi száz-százötven évben a kutatók, főként a nyelvészek olyan szépen kidolgozták, hogy azt a tankönyvekből csupán fel kellene mondani, az ő következtetései azonban ezekről — mint ismeretes — eltérnek. Utalt rá: bizánci forrásokból tudjuk, hogy őseink hét törzset alkottak. Figyelmet érdemel, hogy a nyelvészek szerint a hét törzs nevéből legfeljebb csak kettő hozható kapcsolatba a finnugor nyelvekkel. A többi nem.. Azok tehát valamiféle más népek voltak. Ez következik a vérszerződésből is. Azonos nép csoportjai között ugyanis nincs értelme vérszerződésnek. A hét törzs tehát hat-hét fajta népet jelentett, s ebből következően hat-hét őshazát is. A professzor tehát nem egy őshazában gondolkodik, meggyőződése, hogy Eurázsiában, sőt szinte egészen le Spanyolországig majd’ mindenütt vannak rokonaink. Bármenynyire is tiszteli Széchenyi Istvánt, de — a világban nem vagyunk egyedül. Nem vagyunk rokontalanok, nem vagyunk idegenek. A professzor úgy véli: a több őshazaelméletet igazolja egy másik tény is. Egy időben a magyar őshazát a nyelvészet és a növényföldrajz alapján próbálták meghatározni. Azt vizsgálták, hogy melyek azok a fanevek, amelyek legalább három finnugor nyelvben megtalálhatók, s hol vannak olyan területek, ahol ezek a fák ismerősek. Ha ezek körülhatárolhatok, ott volt az őshaza. Igen ám, de vajon az a növényzet létezett-e az adott helyen, négy-öt-hat-hétezer évvel ezelőtt is? Nem! A volt Szovjetunió növényföldrajzának nagyon alapos kutatói jóformán minden ásatásnál jelen voltak és a mélységből pollenmintákat vettek. E pollen — azaz virágporminták alapján meg tudták határozni, hogy egyes korszakokban milyen volt például az erdő ösz- szetétele. Mindebből kiderül, hogy olyan terület, amilyet a nyelvészek keresnek, egyszerűen nem létezett, nem volt olyan terület, ahol a szibériai tűlevelű erdők és a lombos erdők találkoztak volna. Képtelenség tehát ilyen értelemben a nyelvészet és a növényföldrajz alapján őshazaelméletet felállítani. László Gyula utalt rá, egyes nyelvészek ezt a mai napig nem hiszik el, s elmondta: egyik nyelvészünk még azt az állítást is megkockáztatta, hogy Krisztus előtt körülbelül hatezer évvel volt ilyen terület, fenn, a tajgában; tehát mi a tajgából származunk. Ez a szakember csupán attól tekintett el, hogy akkor ott nem éltek emberek, hát hogy származhattunk volna onnan! Tévhitekkel teli világ Egy másik nézet szerint mi egyértelműen a finnugor népek közé tartozunk és ennek alapján a kutatók elkészítettek egy családfát ■— mondtuk-kér- deztük László Gyulától. — Eszerint egykor, nagyon régen, együtt élt az uráli nép keretén belül a mai finnugor és a szamojéd népesség. A szamojédek kiváltak, elvándoroltak kelet felé, s maradtak a finnugorok: azok pedig, mivel kis területen, a Káma vidéken sűrűn laktak, elkezdtek vándorolni nyugat felé, a mai Finnországig és Magyarországig... A professzor úr nem tagadta: mindez nagyon logikus és szép „építmény”, de sajnos ezzel is bajok vannak. Elmagyarázta: a legfőbb baj az — s ezt tudják a nyelvészek is, csak valahogy nem veszik tudomásul —, hogy a vadászó, halászó, gyűjtögető életmód mellett egy nyolc-tíz tagú család eltartásához körülbelül száz négyzetkilométer terület szükséges, de nem egy négy% zetes, tízszer tíz kilométeres, mert annak nagy része erdő, hanem hosszan elnyúló terület, általában a folyók mentén. A családok gyakran egymástól 30-40 kilométerre verték le a sátraikat, s így a nyelvészek által elképzelt, sűrűn lakott, viszonylag kis terület nem létezett, s így olyan nyelvi egység sem alakulhatott ott ki, amilyet feltételeznek. A honfoglaló magyarság tárgyi és művészeti emlékei mint ismeretes, iráni stílusjegyeket tartalmaznak. Ugyanakkor őshazáink vagy vélt őshazáink tájékáról is ismertek olyan leletek, korábbi időszakokból, amelyek honfoglaláskori emlékeinkre emlékeztetnek. Mivel magyarázható ez? László Gyula emlékeztetett arra, hogy az a két finnugor nép, a vogul és az osztják, saját nyelvükön a chanti és a manysi, amelyekhez a magyar nyelvet legközvetlenebbül ro- konítják, mongoloid típusú, tehát embertanilag eltér tőlünk. Ezzel szemben az andronovói műveltség régészeti-embertani anyaga nagyon hasonlít Árpád honfoglaló népéhez. Az andronovói műveltség Krisztus előtt körülbelül ezer évvel hatalmas területet ölelt fel, főleg a mai Irán területén... Rokonságunkat bizonyítani egész sor néppel ma már nyilván roppant nehéz — vetettük közbe. Ezzel kapcsolatban László Gyula annak a meggyőződésének adott hangot, hogy bár népek egész sora keresi, kutatja a múltját, olyanok is, akikkel a múltunk feltehetően érintkezik, az kétségtelen, hogy — Zrínyi Miklóssal szólva — egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók. Többek sem vagyunk, kevesebbek pedig végképp nem. Ez utóbbi igazságot helyenként ezért megkérdőjelezik. Tévhitekkel és előítéletekkel teli a világ. Egyes források szerint Trianonhoz például az is hozzájárult, hogy „felvilágosult” nyugati politikusok még a század elején is Ázsiából jött hordának tekintették a magyarokat, akik mindig csak romboltak és semmit nem alkottak... Halljuk még ma is, hogy nyereg alatt puhított húst ettünk! A professzor — természetesen — hiteles választ adott erre is. Ezt a motívumot — mint mondotta — egy római vezérkari százados, nagy műveltségű történetíró, Arianus Mar- cellinus jegyezte fel a hunokról. Nos, a régi magyarok valóban tettek a nyereg alá húst. Ha felmarjult a lónak a háta, tehát — sebtapaszként. Jól ismert népi gyógymód volt ez, s nem valamilyen primitív étkezési szokás. Ez nem közismert napjainkban sem. Pedig Ötven rajz a honfoglalásról című munkájában is leírta, s a könyv kétszázötvenezer példányban kelt el. Igaz, a valós magyarázat a tankönyvekben nem szerepel... Nyelvünk ápolói Arra a kérdésre, hogyan látja professzor úr, az utóbbi három-négy évben, amikor múltunk kutatása már nem valami megtűrt, lenézett, lebecsült cselekedet, megélénkült-e az érdeklődés a régmúlt történelme, s a munkássága iránt, azt válaszolta: erre közvetlen tapasztalatok alapján nem tud felelni. Budapesti, Alkotmány utcai lakásából ugyanis már csak kora miatt is, alig mozdul ki. Azt viszont állíthatja, hogy a kiadókat rendkívüli módon érdeklik a könyvei, s mivel a könyvkiadás manapság már üzlet, nyilván azt jelentetik meg, ami iránt van érdeklődés. A kérdésre tehát áttételesen igennel válaszolt, bár megjegyezte, hogy a könyveiben leírtak — és lerajzoltak — iránt mindig nagy volt a figyelem. Eddig mintegy hatszáz közleményt jelentetett meg, közte két tucatnál több könyvet; olvasói számát miilóra becsülheti. Szóba hoztuk a magyarság eredetéről szélsőségesen vélekedőket, gondoltunk például a sumerológusokra, *vagy olyanokra — mert ilyenek is vannak —, akik a magyarságot egészen Krisztusig vezetik visz- sza. Elmondta: gyakran felhívják telefonon jószándékú, megszállott „kutatók”, vitatkoznak, veszekednek vele, mások megtisztelik könyveikkel. A főleg Amerikában kiadott sumér irodalomból tekintélyes mennyiség van a birtokában. Amerikát említve: egyik előadóútja alkalmából részt vett egy ősmagyar vallási istentiszteleten. Érdekes volt. Egyvalami miatt becsüli a múlt akár laikus kutatóit is: őrzik és ápolják a magyar nyelvet. Egyébként is elfogadhatatlan számára az a magatartás, hogy mások gondolataira, mert eltér a miénktől, eleve nem figyelünk oda. Nemrég halt meg például Ausztriában egy magyar orvos, Götz László, aki a magyar őstörténetről saját költségén öt könyvet jelentetett meg. Götz László nem népi, nem nyelvi folyamatában kezeli a sumér kérdést. Azt mutatja meg, hogy annak idején Mezopotámiából észak felé, a bányák, a fémek felé expedíciók, telepesek indultak, s ezzel összefüggésben ő úgy fogta fel a sumér kultúrát, a sumér hatást, mint amilyen később a latiné lett. A latin nyelv, a latin kultúra, a latin hatás soha nem jelentette azt, hogy ahol ezek jelen vannak, s érvényesülnek, ott latinok élnek... A sumér rokonság efféle felfogásán talán érdemes elgondolkodni. A művelt, komoly embereknek akár még a tévedéseit is érdemes meghallgatni. Óvakodni kell viszont a szélhálmosoktól — vetettük közbe. Igaz, mondta, olvasott magától idézőjelbe téve, szó szerint olyan mondatokat, amelyeket soha le nem írt! Hivatkoztak cím szerint könyveire, amelyeket soha meg nem írt. Miért fontos múltunk kutatása, ismerete? Mit mond nekünk és a világnak régmúlt históriánk? László Gyula professzor kifejtette, hogy a maga részéről úgy közelíti meg, remélhetőleg tárgyilagosan és nem más nemzetek ellenére, történelmünket, hogy komoly becsületes, megértő emberek voltunk mindig is, s nem Istentől elrugaszkodott népesség. Nem kell megunkat kevesebbnek érezni még a művelt Nyugattal szemben sem. Ő nagyon jól tudja, hogy időnként voltak elismert kutatóink részéről is kísérletek arra, hogy bizonyítsák a sajátos magyar gondolkodást, sajátos vonásainkat. Szabédi László barátja, Erdély lángelméje, csodálatos ember, megbírálta például annak idején Lükő Gábor könyvét a magyar észjárásról. A bírálat lényege az volt, hogy egy magyar parasztnak, pásztornak az észjárását ne Goethével vessék össze, hanem egy német pásztoréval és rögtön kiderül, hogy nem sok különbség van közöttük. Új könyv készüló'dik Min dolgozik jelenleg László Gyula? Egy rádiós felkérésnek tett nemrégiben eleget, tizenkét előadást állíthatott össze Hunor és Magyar nyomában címmel. Ő az ilyen feladatokkal úgy van, hogy ha megkapja a megbízást, azonnal leül és megírja a kéziratát. Amikor áttekintette a kész munkát, rájött arra, hogy abból sok minden kimaradt, ám a szöveget nem lehet megbontani. Megírta tehát a kiegészítőt is, amely majdnem kétszer annyi lett, mint az eredeti szöveg. Utána beiktatta levelezésének egy tekintélyes hányadát is, s a kiadó javaslatára mindehhez hozzátette munkái jegyzékét. Ez is egy újabb vaskos fejezet lett. E könyvnek az összeállítása kötötte le az utóbbi hónapokban idejét és erejét. László Gyula: Azonos nép csoportjai között nincs értelme vérszerződésnek Főnix (Szervátiusz Tibor grafikája)
