Pest Megyei Hírlap, 1994. március (38. évfolyam, 50-75. szám)
1994-03-14 / 61. szám
Jogunk van magyarként élni és megmaradni Beszélgetés Szervátiusz Tibor szobrászművésszel Lapunk időről időre közzéteszi azok névsorát, akik csatlakoznak Szervátiusz Tibor szobrászművésznek a nemzeti média megteremtését szorgalmazó felhívásához. Az erdélyi születésű, a régi magyar művészeti hagyományokat átörökítő szobrászt főként a kezdeményezés hátteréről kérdeztük. — Mi indította arra, hogy a nemzeti média megteremtéséért aláírásgyűjtő akciót kezdeményezzen ? — Nem vagyok politikus. Közéleti ambícióim sincsenek, viszont benne élek egy országban, amelynek az életét figyelemmel kísérem, és a saját bőrömön is érzem az alakulását, a fejlődését. Talán nem kell elmondanom, hogy milyen tragédiákat élt meg ez a nép, milyen módon pusztították a magyarságot, amely ezeregyszáz éve bizonyíthatóan ebben az országban él. Ebben az országban, amelyet az élete árán is védett és épített, s amelynek egy részét ma is őrzi, magáénak tudja és építi. Ebben az évszázadban ezek a tragédiák felerősödtek és a magyar nép ma embertelen küzdelmet folytat a megmaradásáért. Az utolsó negyven év a kemény és kegyetlen nemzetpusztítás korszaka volt. Ezt nagyon sokan tudják, a fiatalok a szüleiktől, az idősebb emberektől tudomást szerezhettek róla. Most már elérkeztünk oda, hogy az ország fennmaradása, a puszta létünk a tét. Eddig elmondhattuk azt, hogy Keletről gyarmatosítottak minket, nevezetesen Moszkvából mondták meg, mit kell, mit szabad tennünk, és sokszor durva módon beavatkoztak az életünkbe. Ez nem felszabadulás volt nekünk, ahogy mondták, hanem megszállás. Elkövetkezett ennek a rendszernek a vége, mert ilyen szörnyűségeket az emberiség örökké nem tűrhetett el, a Föld Németh László Legeza László és Szacsvay Péter felvétele nem . hordozhatott a hátán. Az ország reménykedni kezdett. Az átalakulást sokan építgették — építgettük közösen — és a választások után reméltük, hogy a rendszerváltozás bekövetkezik. Sajnos nem úgy alakult, ahogy vártuk, hiszen azok az erők, amelyek eddig is uralkodtak és a népet félrevezették, idegen érdekek szolgálatába állították, továbbra is kifejtik tevékenységüket a magyar nép kárára. Elkövetkezett az az idő, amikor már nem Keletről gyarmatosítottak minket, hanem Nyugatról. Régen tisztán lehetett látni, miről van szó, és a rendszer elleni felállás is egyértelmű volt. Most egy kevésbé látható erővel állunk szemben, és nehezebb is ellene védekezni. — Ebben a folyamatban milyennek látja a sajtó szerepét? — Erre akarok kitérni. Tudniillik ez az ország nem politikai, nem katonai, nem gazdasági nagyhatalom. Egyetlen ereje a kultúra. Ebben Magyarország szerintem nagyhatalom és megállja a helyét sokkal nagyobb országok mellett, akár Amerika mellett is. Az egyik fő támadás ellenünk az volt, hogy a népinemzeti gyökerű kultúrát megsemmisítsék és behelyettesítsék idegen kultúrával. Ennek nap mint nap érezzük a hatását. Érdemes megnézni a nagykörútat, ahol a cégtáblákon, a kirakatokban, az épületeken magyar felirat már alig látható. Érdemes belelapozni az újságokba, a folyóiratokba, hogy legnagyobb részük mivel butítja az olvasót. A nagy közszolgálati médiumokban sem történt rendszerváltozás, a régi emberek keményen védik a pozícióikat. Sokan láttuk, mi történik, és szerettük volna, hogy hallják a mi hangunkat is, legyen köztudott, hogyan gondolkodnak a magyar emberek, az értelmiségiek. Megkértem ötven ismert, magyar szellemben gondolkodó értelmiségit, hogy írják alá a nemzeti média megteremtését szorgalmazó felhívást. Ezt azután közzétettük a sajtóban, és azóta nagyon sokan csatlakoztak hozzánk. Több mint tízezer aláírás gyűlt össze anélkül, hogy szerveztem volna, vagyis teljes mértékben spontán megnyilvánulásnak tekinthető az egész. Ez azért nagy öröm, mert végre sok ember emelte fel a szavát a rádió és a televízió, nemzeti jellegéért. Ez az ország Magyarország, ez a magyar nép hazája. Itt nincs helye — még a demokrácia ürügyén sem — olyan megnyilvánulásnak, ami a magyar nemzet ellen szövődik. Nem lehet sértegetni és gyaláz- ni ezt a régi múltú, tehetséges népet. Nem lehet csúfolni, gúnyolni a szent jelképeit. Nem arról van szó, hogy ez a nép nem tűri meg azt, aki itt akar élni, de a belső ellenség nem kívánatos, és ehhez az országhoz és néphez lojálisnak kell lennie annak, akit befogad. — Nemrég egy politikus — korábban maga is újságíró — úgy vélekedett, hogy a nyolcvanas években igen jó volt az újságíróképzés, és egyes, a sajtóban tevékenykedő „jövevényeknek" azt tanácsolta, hogy térjenek vissza az eredeti foglalkozásukhoz. Mi erről a véleménye? — Ezt nem hallottam, de ha meggondolom, a nyolcvanas évek iskolája nem lehetett a legjobb iskola arra, hogy az újságírók egy demokráciában, egy átalakuló Magyarországon ezt a hivatást betöltsék. Úgy érzem, sok esetben nem elegendő, ha valaki professzionálisan tud újságot írni, a tévében, a rádióban dolgozni. Ha valaki a magyarsággal szemben ellenségesen viselkedik, akkor a professzionális tudása sem lehet mentség arra, amit elkövet. A rádióból történt elbocsátások miatt ma egyesek lármát csapnak. Pedig üzemeket szüntetnek meg és ezrével bocsátják el a munkást, aki számomra nagyobb érték, mint egy vezető riporter, aki profinak mondja magát, de nem lojális ehhez az országhoz, ehhez a néphez. A munkás miatt nem jelentenek be ülősztrájkot. A magyar munkás éppenúgy magára van hagyva e profik részéről, mint azelőtt bármikor. Miért fájjon a szívem ezekért az újságírókért, amikor sokkal jelentősebb elbocsátások vannak az országban. Hogy a rádiónál is történt néhány elbocsátás? Hát Istenem... Engem sem sajnálnak, amikor a nagy köztéri munkáimat teszik lehetetlenné, amikor a jóváhagyott terveimet nem engedik elkészíteni. A sajtó nem védett meg, amikor támadások értek és nagy megrendeléseimet, megbízásaimat taposták el gátlástalanul. — Lát összefüggést e lépések és a közéleti magatartása, illetve a nyíltan vállalt nézetei között? Lehet, hogy önt bizonyos körök ezért nem támogatják és emiatt próbálják háttérbe szorítani? — Ebben biztos vagyok, erre bizonyítékaim is vannak. Sajnálatosnak tartom, mert nem értik meg, hogy ennek a népnek joga van Magyarországon magyarként élni és megmaradni. Franciaországban senkit nem marasztalnak el, nem próbálnak mellőzni azért, mert francia. És itt nem az én egyéni gondjaimról, sérelmeimről van szó. Saját ügyeimet soha nem kevertem bele a közügyekbe. — Nem emlékszem, hogy panaszkodott volna. — Csak az ország, a nép bajáAdy Endre Sára Sándor felvétele ért panaszkodtam. Nem harcoltam a magam dolgaiért, csupán igyekeztem elvégezni, amivel megbíztak. — Volt egy régi megbízása, ami egy, a Hilton Szálló alatti Szervátiusz Tibor Etele című szobrával Szabó Dezső Korniss Péter felvétele tisztáson felállítandó Kőrösi- Csoma-emlékmű elkészítésére szólt. Mi lett ennek a sorsa? — Ez egy tizenegy éves megbízás. Lezsűrizték, elfogadták. A Kőrösi-Csoma Emléktársaság egy gyönyörű gránittömböt vásárolt erre a célra, ez most is ott áll az udvaromon. De nem lett belőle semmi, mert az illetékesek akkor azt mondták, hogy Kőrösi-Csoma politikailag nem aktuális. Az emlékmű sorsa tavaly is szóba került, de semmi sem. történt, pedig annak idején volt pénz és kijelölt helyszín. — Ezt a politikai aktualitást nem egészen értem. — Ezen nemcsak Kőrösi-Csoma értendő, hanem minden, ami népi és nemzeti. Itt az avantgárdnak olyan irányzata diadalmaskodik, ami nem a legjobb, nem a legtisztább. A képzőművészet ma sokfelé fertőzi az emberek lelkét, erkölcsét. Amikor az emberi teremtő erő Michelangelo vagy Donatello után odajut, hogy ócska szemetesládákból épít tornyot és ezzel aranyérmet nyer egy bienná- lén, akkor én azt mondom, hogy ez a Nyugatról érkező szellemi gyarmatosítás bajt okoz, és a művészet bajban van. — Hol tart ma a Kőrösi-Cso- ma-emlékmű ügye? — A Budapest Galériától átkerült a fővároshoz. Olyan sárkánykígyó ez, amelynek se vége, se hossza. — Olyan munkájáról is beszéljünk, amely megvalósulóban van. — Éppen március 15-én egy éve, hogy elkezdtünk tárgyalni a Nagymarosi Emlékműbizottság és az önkormányzat képviselőivel arról, hogy a négy nagy huszadik századi tragédia helybéli áldozatainak egy emlékművet készítenék. Az első és a második világháború, a malenkij robot és az 56-os forradalom és szabadságharc áldozatainak közös emlékművéről van szó. A templomhoz közel, a Szent Imre téren találtam megfelelő helyszínt. A nagymarosiak a tervet elfogadták és felkértek a megvalósítására. Az átadás október 23-án, a forradalom évfordulóján lesz. Örömmel dolgozom a nagymarosiaknak, mert a vidék Erdélyre emlékeztet és otthon érzem magam benne. Bánó Attila
