Pest Megyei Hírlap, 1994. március (38. évfolyam, 50-75. szám)

1994-03-14 / 61. szám

Jogunk van magyarként élni és megmaradni Beszélgetés Szervátiusz Tibor szobrászművésszel Lapunk időről időre közzéteszi azok névsorát, akik csatlakoz­nak Szervátiusz Tibor szobrászművésznek a nemzeti média megteremtését szorgalmazó felhívásához. Az erdélyi születésű, a régi magyar művészeti hagyományokat átörökítő szobrászt főként a kezdeményezés hátteréről kérdeztük. — Mi indította arra, hogy a nemzeti média megteremtéséért aláírásgyűjtő akciót kezdemé­nyezzen ? — Nem vagyok politikus. Köz­életi ambícióim sincsenek, vi­szont benne élek egy ország­ban, amelynek az életét figye­lemmel kísérem, és a saját bőrö­mön is érzem az alakulását, a fejlődését. Talán nem kell el­mondanom, hogy milyen tragé­diákat élt meg ez a nép, milyen módon pusztították a magyarsá­got, amely ezeregyszáz éve bi­zonyíthatóan ebben az ország­ban él. Ebben az országban, amelyet az élete árán is védett és épített, s amelynek egy ré­szét ma is őrzi, magáénak tudja és építi. Ebben az évszázadban ezek a tragédiák felerősödtek és a magyar nép ma embertelen küzdelmet folytat a megmaradá­sáért. Az utolsó negyven év a kemény és kegyetlen nemzet­pusztítás korszaka volt. Ezt na­gyon sokan tudják, a fiatalok a szüleiktől, az idősebb emberek­től tudomást szerezhettek róla. Most már elérkeztünk oda, hogy az ország fennmaradása, a puszta létünk a tét. Eddig el­mondhattuk azt, hogy Keletről gyarmatosítottak minket, neve­zetesen Moszkvából mondták meg, mit kell, mit szabad ten­nünk, és sokszor durva módon beavatkoztak az életünkbe. Ez nem felszabadulás volt nekünk, ahogy mondták, hanem meg­szállás. Elkövetkezett ennek a rendszernek a vége, mert ilyen szörnyűségeket az emberiség örökké nem tűrhetett el, a Föld Németh László Legeza László és Szacsvay Péter felvétele nem . hordozhatott a hátán. Az ország reménykedni kezdett. Az átalakulást sokan építgették — építgettük közösen — és a választások után reméltük, hogy a rendszerváltozás bekö­vetkezik. Sajnos nem úgy ala­kult, ahogy vártuk, hiszen azok az erők, amelyek eddig is ural­kodtak és a népet félrevezették, idegen érdekek szolgálatába állí­tották, továbbra is kifejtik tevé­kenységüket a magyar nép kárá­ra. Elkövetkezett az az idő, ami­kor már nem Keletről gyarmato­sítottak minket, hanem Nyugat­ról. Régen tisztán lehetett látni, miről van szó, és a rendszer el­leni felállás is egyértelmű volt. Most egy kevésbé látható erő­vel állunk szemben, és nehe­zebb is ellene védekezni. — Ebben a folyamatban mi­lyennek látja a sajtó szerepét? — Erre akarok kitérni. Tudni­illik ez az ország nem politikai, nem katonai, nem gazdasági nagyhatalom. Egyetlen ereje a kultúra. Ebben Magyarország szerintem nagyhatalom és meg­állja a helyét sokkal nagyobb or­szágok mellett, akár Amerika mellett is. Az egyik fő támadás ellenünk az volt, hogy a népi­nemzeti gyökerű kultúrát meg­semmisítsék és behelyettesítsék idegen kultúrával. Ennek nap mint nap érezzük a hatását. Ér­demes megnézni a nagykörútat, ahol a cégtáblákon, a kirakatok­ban, az épületeken magyar fel­irat már alig látható. Érdemes belelapozni az újságokba, a fo­lyóiratokba, hogy legnagyobb részük mivel butítja az olvasót. A nagy közszolgálati médiu­mokban sem történt rendszervál­tozás, a régi emberek kemé­nyen védik a pozícióikat. Sokan láttuk, mi történik, és szerettük volna, hogy hallják a mi han­gunkat is, legyen köztudott, ho­gyan gondolkodnak a magyar emberek, az értelmiségiek. Meg­kértem ötven ismert, magyar szellemben gondolkodó értelmi­ségit, hogy írják alá a nemzeti média megteremtését szorgal­mazó felhívást. Ezt azután köz­zétettük a sajtóban, és azóta na­gyon sokan csatlakoztak hoz­zánk. Több mint tízezer aláírás gyűlt össze anélkül, hogy szer­veztem volna, vagyis teljes mér­tékben spontán megnyilvánulás­nak tekinthető az egész. Ez azért nagy öröm, mert végre sok ember emelte fel a szavát a rádió és a televízió, nemzeti jel­legéért. Ez az ország Magyaror­szág, ez a magyar nép hazája. Itt nincs helye — még a demok­rácia ürügyén sem — olyan megnyilvánulásnak, ami a ma­gyar nemzet ellen szövődik. Nem lehet sértegetni és gyaláz- ni ezt a régi múltú, tehetséges népet. Nem lehet csúfolni, gú­nyolni a szent jelképeit. Nem ar­ról van szó, hogy ez a nép nem tűri meg azt, aki itt akar élni, de a belső ellenség nem kívánatos, és ehhez az országhoz és nép­hez lojálisnak kell lennie an­nak, akit befogad. — Nemrég egy politikus — korábban maga is újságíró — úgy vélekedett, hogy a nyolcva­nas években igen jó volt az új­ságíróképzés, és egyes, a sajtó­ban tevékenykedő „jövevények­nek" azt tanácsolta, hogy térje­nek vissza az eredeti foglalkozá­sukhoz. Mi erről a véleménye? — Ezt nem hallottam, de ha meggondolom, a nyolcvanas évek iskolája nem lehetett a leg­jobb iskola arra, hogy az újság­írók egy demokráciában, egy át­alakuló Magyarországon ezt a hivatást betöltsék. Úgy érzem, sok esetben nem elegendő, ha valaki professzionálisan tud új­ságot írni, a tévében, a rádióban dolgozni. Ha valaki a magyar­sággal szemben ellenségesen vi­selkedik, akkor a professzioná­lis tudása sem lehet mentség ar­ra, amit elkövet. A rádióból tör­tént elbocsátások miatt ma egye­sek lármát csapnak. Pedig üze­meket szüntetnek meg és ezré­vel bocsátják el a munkást, aki számomra nagyobb érték, mint egy vezető riporter, aki profi­nak mondja magát, de nem lojá­lis ehhez az országhoz, ehhez a néphez. A munkás miatt nem je­lentenek be ülősztrájkot. A ma­gyar munkás éppenúgy magára van hagyva e profik részéről, mint azelőtt bármikor. Miért fáj­jon a szívem ezekért az újság­írókért, amikor sokkal jelentő­sebb elbocsátások vannak az or­szágban. Hogy a rádiónál is tör­tént néhány elbocsátás? Hát Is­tenem... Engem sem sajnálnak, amikor a nagy köztéri munkái­mat teszik lehetetlenné, amikor a jóváhagyott terveimet nem en­gedik elkészíteni. A sajtó nem védett meg, amikor támadások értek és nagy megrendelései­met, megbízásaimat taposták el gátlástalanul. — Lát összefüggést e lépések és a közéleti magatartása, illet­ve a nyíltan vállalt nézetei kö­zött? Lehet, hogy önt bizonyos körök ezért nem támogatják és emiatt próbálják háttérbe szorí­tani? — Ebben biztos vagyok, erre bizonyítékaim is vannak. Sajná­latosnak tartom, mert nem értik meg, hogy ennek a népnek joga van Magyarországon magyar­ként élni és megmaradni. Fran­ciaországban senkit nem ma­rasztalnak el, nem próbálnak mellőzni azért, mert francia. És itt nem az én egyéni gondjaim­ról, sérelmeimről van szó. Saját ügyeimet soha nem kevertem bele a közügyekbe. — Nem emlékszem, hogy pa­naszkodott volna. — Csak az ország, a nép bajá­Ady Endre Sára Sándor felvétele ért panaszkodtam. Nem harcol­tam a magam dolgaiért, csupán igyekeztem elvégezni, amivel megbíztak. — Volt egy régi megbízása, ami egy, a Hilton Szálló alatti Szervátiusz Tibor Etele című szobrával Szabó Dezső Korniss Péter felvétele tisztáson felállítandó Kőrösi- Csoma-emlékmű elkészítésére szólt. Mi lett ennek a sorsa? — Ez egy tizenegy éves meg­bízás. Lezsűrizték, elfogadták. A Kőrösi-Csoma Emléktársa­ság egy gyönyörű gránittömböt vásárolt erre a célra, ez most is ott áll az udvaromon. De nem lett belőle semmi, mert az illeté­kesek akkor azt mondták, hogy Kőrösi-Csoma politikailag nem aktuális. Az emlékmű sorsa ta­valy is szóba került, de semmi sem. történt, pedig annak idején volt pénz és kijelölt helyszín. — Ezt a politikai aktualitást nem egészen értem. — Ezen nemcsak Kőrösi-Cso­ma értendő, hanem minden, ami népi és nemzeti. Itt az avantgárdnak olyan irányzata diadalmaskodik, ami nem a leg­jobb, nem a legtisztább. A kép­zőművészet ma sokfelé fertőzi az emberek lelkét, erkölcsét. Amikor az emberi teremtő erő Michelangelo vagy Donatello után odajut, hogy ócska szeme­tesládákból épít tornyot és ez­zel aranyérmet nyer egy bienná- lén, akkor én azt mondom, hogy ez a Nyugatról érkező szellemi gyarmatosítás bajt okoz, és a művészet bajban van. — Hol tart ma a Kőrösi-Cso- ma-emlékmű ügye? — A Budapest Galériától át­került a fővároshoz. Olyan sár­kánykígyó ez, amelynek se vé­ge, se hossza. — Olyan munkájáról is be­széljünk, amely megvalósuló­ban van. — Éppen március 15-én egy éve, hogy elkezdtünk tárgyalni a Nagymarosi Emlékműbizott­ság és az önkormányzat képvise­lőivel arról, hogy a négy nagy huszadik századi tragédia hely­béli áldozatainak egy emlékmű­vet készítenék. Az első és a má­sodik világháború, a malenkij robot és az 56-os forradalom és szabadságharc áldozatainak kö­zös emlékművéről van szó. A templomhoz közel, a Szent Imre téren találtam megfelelő helyszínt. A nagymarosiak a ter­vet elfogadták és felkértek a megvalósítására. Az átadás ok­tóber 23-án, a forradalom évfor­dulóján lesz. Örömmel dolgo­zom a nagymarosiaknak, mert a vidék Erdélyre emlékeztet és otthon érzem magam benne. Bánó Attila

Next

/
Oldalképek
Tartalom