Pest Megyei Hírlap, 1994. március (38. évfolyam, 50-75. szám)
1994-03-14 / 61. szám
A messzi múltba visszanyúló, elpusztíthatatlannak tetsző hagyományai vannak nálunk a locsogó, felpántlikázott „hazafi ságnak”. „Nem is mind magyarok, kik magokot vallják” — így, már a kuruc dal. Magyarkodás? Divat-hazafiság? — Ma??? Jó, hát a reform-korban, a nagy nemzeti felbuzdulás korában érthető, ha tetőzött a szószátyár hazafiság is. Kisfaludy Károly: „Hol sokat beszélnek a hazafiságról, keveset tesznek érte. Mije nincs az embernek, örömest emlegeti.” Vörösmarty: Nagyot iszik a hazáért S felvisít: Csakhogy egyszer tenne is már Valamit. Petőfi: Meddig tart ez őrült hangzavar még? Meddig bőgtök még a hon nevében? Kinek a hon mindig ajkain van, Nincsen annak, soha sincs szívében! Arany János: Mennyi szájhős! mennyi lárma! S egyre sülyedt a naszád; Nem elég csak emlegetni: Tudni is kell jól szeretni, Tudni bölcsen, a hazát. Jó, hát a reform-korban. No, de — ma? A hazafias szóla- mok-sallangok végképp kimentek már a divatból, végképp elsöpörte őket a náluk is silányabb, hazugabb, giccsesebb — mindmáig központilag vezérelt — hazatagadó divatok áradata. De lám, a több évtizedes züllesztés még mindig nem érte el a megcélzott eredményt. A fiatalabb korosztályoknál any- nyira-amennyire (építhet rá a Fidesz), de a társadalom egészében még mindig nem érte el. Még ma sem volna tanácsos bevetni csaliként a választópolgárnak a hazatagadást, nem hajlik rá a nyilvánvaló többség. így azután választások táján azok is feltűzik mellükre, programjukra, pártházukra, liberalizmusukra a kokárdát, akik meggyőződéssel vallják, hogy a nemzeti érzés „esztelenség”, akik szorgalmasan gyalázzák máskor a nemzeti jelképeket, akik egységesen kivonulnak a parlamenti ülésteremből, ha szóba kerül Trianon. Nem, dehogyis a múlt századi sallangos „sok haza puffo- gatást” támasztják fel a mai voks-vadászok. Sokkal finomabb, modernebb, korszerűbb módon megy végbe az át- vedlés, mint ahogyan négy évvel ezelőtt is szinte észrevétlenül vedlettek át a kék madarak piros-fehér-zöldre, ma is ez a művelet fölötte bájosan disztingvált nemzetiszínű smink. Haza? Hazafiság? Nemzeti érzés? Ebben a műfajban a szavak mérhetetlenül keveset érnek. Mindig is keveset értek ebben a műfajban a szavak, a jelszavak. Mert annak, aki nincs bekapcsolódva ebbe az áramkörbe — nép, haza, nemzet —, annak a jelszavak, a kiüresedett szólamok ugyan mit is mondhatnának? Aki viszont belül van az áramkörön — annak a szólamok eleve nem mondhatnak semmit. Hazafiság, hazafi, hazaszeretet — szinte-szinte használPetó'fi szülőháza Kiskőrösön hatatlan szavak ma a köznapi beszédben. Vajon múlt századi ízük miatt? Vagy az üresjáratú szónoklatok hafnis pátosza tapadt rájuk? Vagy a jó fél évszázados kitartó maszato- lás? Ünnepi alkalommal azért ma is szokás ilyen szavakat kimondani, de nem sikk komolyan venni. Szemérmesebbek lettünk? Vagy csak — álszemérmeseb- bek? Ha meggondolom: a szerelem fogalomkörével is így vagyunk. Köznapi beszédben nem téma. Még édeskettesben sem téma; a gyöngéd érzelmek ecsetelése szárnyaló szavakkal nem csak az ügy előadójának volna kínos, többnyire az egyszemélyes hallgatóságnak is. Vannak ilyen kimondhatatlan mondandók. Ma kimondhatatlanabbak, mint tegnap, és sokkal inkább, mint tegnapelőtt. Szemérmesebbek lettünk, csakugyan? Vagy netán a lezser tartást a mai sikk követeli meg? Amely az elérzékenyülést a gügye, a primitív lelkek jellemzőjének tekinti, ha nem éppen eleve hazugságnak, az emelkedett, modem gondolkozáshoz méltónak viszont a hűvös racionalizmust, a cinizmust, a közönyt? Gyanítom, a haza esetében, túlságosan is sokszor, e modem pózok megjátszására sincs szükség — valódi a közöny. Ne adja a balsors, hogy a szegény haza Bújában reátok szoruljon valaha... Ti meg nem ónátok — kiáltja Petőfi tizen- és huszonéves, a haza sorsa iránt közönyös kortársai szemébe. Pedig akkor — a 19. század derekán! — végképp nem volt sikk a közöny. És mégis: Szíveteknek alig marad egy szöglete, Ahol titkon magát pók gyanánt szövi be A hazaszeretet, S ez is csak addig van, míg jön az önérdek... Önérdek? Szemben a hazával? Már a 19. században eny- nyire szembekerült önérdek és haza? De hát eredetileg nem éppen az önérdek táplálta eszménnyé a hazát is? Bizonyosra veszem, hogy ősatyámat a barlangban senki sem okította sorsközösségre, összetartozásra, szolidaritásra, egyebekre, és ő minden elméleti-filozófiai megalapozás nélkül tartotta keze ügyében a bunkót. Alig hiszem, hogy oly igen mély lelkiéletet élt, s a bunkót azért tartotta volna keze ügyében, mert az övéihez odaadó gyöngéd érzelmek fűzték, s eltöltötte lelkét a „mindnyájan egyért és egy mindnyájunkért” áldozatos eszmevilág. Föl kell tételeznem, hogy ősatyám jól fefogott érdekbeli — létérdekből! — vállalta az állandó készenlétet a bunkóval. A sűrűn és elkerülhetetlenül megújuló élethalálharc vadállatokkal, vademberekkel az élelemért, a vízért, a barlang, a vadászterület — a kisháza — birtoklásáért, a létérdek könyörtelenül érvényesülő vastörvénye erre nevelte ösztöneit, s ezek az öröklődő ösztönök érzelmi kötés, erkölcsi-ideológiai megalapozás nélkül is működtek. (Lám csak, a „mindnyájan egyért — egy mindnyájunkért” normája nem feltétlenül malaszttal teli morális-ideológiai jelszó: nyilvánvaló érdekviszonyt is kifejezhet, s mint ilyen, lehet a primitív ösztönök parancsa is.) Ősatyám letelepedett, békés munkához szokott utódai már nem kényszerültek naponta élethalálharcra létükért, megmaradásukért. De olykor kényszerültek, tehát a sorsközösség ismétlődő élményei az összetartozás törvényei szerint nevelték őket is. S hogy a harcra kész közösségi ösztönök a békés, nyugalmas korszakokban el ne sorvadjanak, mind nagyobb szerep jut a közösségi nevelésben az ideológiának. ■» Nem mondom tovább. Telnek-múlnak az évezredek, s a bunkót — reményeink szerint is — végleg leváltják az ideológiák. Hogy ősatyám jól forgatta a bunkót a megmaradásért, én vagyok rá a bizonyíték. Az önvédelem, a megmaradás korszerű pajzsát-fegyve- rét viszont a jelek szerint nemigen forgatjuk vagy nem jól forgatjuk — sokan a sutba is dobták már. Hazaszeretet? Nemzeti érzés? A sorsközösség érzete-tu- data? Szent Március! adj-nekünk erőt, öntudatot, bizodalmát — s nem vesznek rajtunk diadalt a hazatagadás, a nemzetrontás széltében triumfáló erői. Az ország szabadsága S záznegyvenhat év! Hány emberöltő, hány politikai rendszer, hány uralkodó jött s ment ezalatt a majdnem másfél évszázad alatt. Jókai Mór joggal írta 1848 ötvenedik évfordulóján az „Ezemyolcszáznegyvennyolc. Az 1848—49-iki magyar szabadság- harcz története képekben” című díszes album előszavában: „Kerestük a szabadságot, mint egyedül boldogító hitvallást a földön. És megtaláltuk. Felszabadítottuk a földet a szolgalom alól, a jobbágyot a járom alól, a szellemet a rabbilincsek alól. Ledöntöttük a válaszfalakat nemes és nem nemes között: nem úgy, hogy amazt lealáztuk volna; de úgy, hogy emezt fölemeltük. Teremtettünk a népből nemzetet.” E néhány mondatban Jókai ösz- szefoglalta 1848 forradalmi lényegét, és nem véletlen, hogy az utolsó mondatban megállapította: „Teremtettünk a népből nemzetet.” Mert csak így tudták elérni igazi céljukat, a szabad Magyarország megteremtését. Mert a társadalmi forradalom rövidesen szabadságharccá változott. Ez a szabadságharc diadallal kezdődött és vereséggel végződött. A szabadság tüzét Európa lobbantotta lángra, s ennek diadalmas lobogását ugyancsak Európa tiporta el. A hatalmi szempont, a hatalmi egyensúly ekkor is fontosabbnak bizonyult, mint a ma is oly sokat hangoztatott európaiság, melynek meghatározó eleme az emberi, a társadalmi és a nemzeti szabadság. Csak ez a teljesség nevezhető szabadságnak, ezért utópia mindmáig ez a legcsodálatosabb és legemberibb eszme. Ezért kellett elbuknia az 1848-49-es szabadságharcnak is, mert ez a teljesség elérhetetlen. Sokan — éppen a legmesszebb látók — eleve reménytelennek ítélték, ugyanakkor e harcot tápláló eszmék — Szekfű Gyula szavait idézve —„mindnyájunkban visszhangra találnak mindaddig, amíg a magyarság nemzet marad.” A függetlenség és a szabadság eszméi tehát ott élnek minden magyar lelkében. Még akkor is, ha nincs reális esély a győzelemre. Nem öngyilkosság ez? Óhatatlanul eszünkbe jut az, hogy az ön- gyilkosság tekintetében elsők vagyunk a világon. De a tömeglélektani jelenségeket nem szabad ösz- szekeverni az egyéni lélek megnyilvánulásaival. Bár valami eredendő összefüggés lehet a kettő között. Mindenesetre tény, hogy a magyar történelem utolsó szakaszában minden évszázadra jut egy szabadságharc. Méghozzá levert, tehát eredménytelen, sokak szerint értelmetlen lázadás. A XVIII. században a Rákóczi-féle szabadságharc, a XIX.-ben negyveny- nyolc, a XX.-ban pedig ötvenhat. Érdekes, hogy a leveretés utáni megtorlás a mához közeledve egyre fokozódik. Rákóczi bukása, 1711 után alig beszélhetünk megtorlásról, 1849-ben már oly ésszerűtlen méreteket öltött az ifjú uralkodót könnyen befolyásoló tanácsadók bosszúja, hogy nem csak Paskievics tábornok ajánlott „széles körű amnesztiát, mely behegesztené az ország vérző sebeit”, de felszólalt a féktelen megtorlás ellen — a Sándor cáre- vicset Bécsbe küldő — Miklós cár is, javasolva, hogy gyakorolja a császár „uralkodói jogainak leg- szebbikét, a helyesen értelmezett kegyelmet.” Mint tudjuk, hiába. A magyar történelem legkegyetlenebb bosszúját élte ki ekkor a bécsi udvar. Úgy látszik, minél kisebb része van egy politikai csoportnak ellenfelei legyőzésében, annál inkább él a megtorlás lehetőségével. A császár hadserege, ha nem tudta is legyőzni orosz segítség nélkül a magyarokat, de legalább valóban ellenfél volt. A kommunisták 1956-ban a szovjet beavatkozás nélkül csak egy pár évig tartó kegyetlen epizód szereplőiként tűntek volna le a történelem színpadáról, de Kádár-korszakról, kommunista éráról nem beszélhetnénk. Talán siralmasan gyáva szereplésüket akarták ellensúlyozni és feledtetni „bátor” megtorló akcióikkal. A nemzeti elnyomásnak, a nép- lélek megalázásának van egy olyan pontja, amit már nem tud elviselni egy egészséges nép. Amikor megszűnik a reális szempontok és megfontolások uralma, bár a politikában ezeknek uralkodó szerepet kellene játszani. Amikor a további tűrés már egyenlő a nemzet erkölcsi halálával. így volt ez 1703-ban, így lett 1848-ban, s ez volt a helyzet 1956-ban is. Egy valamirevaló népnek időnként ki kell egyenesítenie a derekát, mert különben jellegtelenné, jellemte- lenné válik. Ez pedig egyenlő a nemzethalállal. A történelem nem kényeztette el népünket az elmúlt századokban, de büszkén mondhatjuk, hogy a legsúlyosabb elnyomás ellen is fellázadtunk. Még reménytelen helyzetekben is. A megtorlás nemegyszer kegyetlen volt, de áldozatunk sosem maradt eredménytelen. A Rákóczi-szabadságharcot a XVIII. század hatalmas gazdasági és kulturális fölemelkedése követte (III. Károly és Mária Terézia óvakodott attól, hogy Lipót módszereihez nyúljon), 1848 után néhány évtizeddel óriási fellendülés következett (Ferenc József kénytelen volt kiegyezni a magyarsággal, s az egyközpontú Habsburg- birodalmat kétközpontúvá tenni), ’56-tal pedig megkezdődött a kommunista világbirodalom bomlása, majd összeomlása. És ma hazánk olyan szabad ország, mint évszázadok óta soha. A szabadságért hozott emberi áldozatok mindig fájdalmasak, de mindig meghozzák gyümölcsüket. Török Bálint « Fekete Gyula Hazatagadók, nemzetrontók
