Pest Megyei Hírlap, 1994. március (38. évfolyam, 50-75. szám)

1994-03-14 / 61. szám

F ejvadászoknak, kik ül­nek hosszú, méla les­ben, várván csőre töltött fegyverrel botor vadat: a címben szereplő faj a Homo Sapiens. További gyümölcsöző vadásztürel­met kíván a szerző. Ha hiszed, ha nem, test­vérem, barátom, ellensé­gem, hölgyem vagy uram, az emberi faj fennmaradásá­nak esélye mindenkit fog­lalkoztat; kit tudatosan, kit félig tudatosan, kit pedig tu­dattalanjában, egy csapóaj­tó alatt (mert nem akar szá­mára megoldhatatlan prob­lémákkal foglalkozni). Valamint, a közhiedelem­mel ellentétben, az, hogy az emberiségnek van-e jö­vője, s milyen hosszú, nem­csak az ökológia és a kör­nyezet fogalomkörében vált kényelmetlen kérdés­sé, hanem a gyermekneve­lés — vagyis a család — legbelső „privátszférájá­ban” is. S hogy mennyire, annak csak a tanítók és ta­nárok a megmondhatói, aki­ket manapság csak pedagó­gusoknak tisztelnek, holott ez — mint megkülönbözte­tő megjelölés — nagy téve­dés. Mert az igazi pedagógu­sok azok, akiknek gyerme­keit a pedagógusok tanít­ják. Pedagógus — szóról szóra — gyermekvezetó't je­lent. Az, aki mindenekelőtt s mindenki mást megelőző­en kézen fogva vezeti gyer­mekét, a szülő. Kérdés, élet­képes lesz-e az az emberi közösség-társadalom —amelynek egyedei ama család-tojásból kelnek ki, mely a XX. század-végi ci­vilizáció terméke? Gyanús illata van ennek a tojásnak. Las Vegas-ian csillog, de záptojásszaga van. Gátlástalanok tömegverekedése Az „ember” a mai Reader’s Digest tudományosságú köz­felfogásban egy „Person an Sich” egyedet jelent. Egye- det, kinek célja önnönmaga. Ezt a fölfedezést, amely az emberiség egész történetét megmosolyogni való ócska­sággá avatta, liberalizmus­nak hívják (s itt nemcsak po­litikai liberalizmusról van szó). Éljen az egyén, szerez­zen érvényt magának, ne en­gedje érvényesülni a másik egyént, s hogy a lottófőnyere­ményt ki fogja kihúzni, az majd kiderül a szabad tömeg- verekedésből. Következés­képp. ha önmagamat gyerme­kemben akarom kiteljesíteni, ezt a gyermeket a tömegvere­kedés abszolút győztesévé kell nevelnem. „Ne légy mu- lya, fiam, kíméletlen légy, ne hagyd magad, üsd-vágd, nem apád.” (Üsd-vágd, bár előfordulhat, hogy apád.) Csakhogy, igazolva a ká­oszelméletet, ebbe a világo­san rendszertelen rendszerbe nem várt, célszerűtlen ele­mek csúsznak. Egy gyermeknek (többről már ne is beszéljünk, nem va­gyunk üregi nyulak) a termé­szet ósdi rendelése folytán (Istenről se beszéljünk, mert csalánkiütést kapunk) anyja és apja van. (A magyar nyelv „apja-anyja” sorrendet szokott emlegetni, de hát elég sokáig volt a nő máso­dik nem, mostantól fogva le­gyen a férfi az. És reszkes­sen, nehogy a teremtés koro­nája, a nő —- American way of life — levágja az orrát.j.A gyermek megszületik és nő- dögél, abban a balga hitben, hogy ő anyjának (nem „édes”, csak anyu) és apjá­nak (nem „édes”, csak apu) hozzájuk tartozó szeretettje, amiképpen ők is egymáshoz tartoznak. Az ártatlan gyer­mek (még nem modem) egy közösség — család — tagjá­nak érzi magát, s ez számára szakasztott olyan fontos, mint nagyvilágba lépéséig az anyaméh nedves melege volt. S akkor egy pillanatban kiderül: ők, a nagyok, meg­unták egymást, s neki, a gyer­meknek valamelyikről le kell mondania. Attól kezdve lakótelepi gyerek lesz, modernizálódik, nyakában a lakáskulcs, s im­már elszigetelt Egyednek van felnövőben. A folyamatban már jóval előbb részt vett a New York-i liberális neveléstudo­mány: Szigorúan tilos a gyer­meket korlátozni bármiben. Nem szabad szocializálni; hagyni kell, csináljon, amit akar. Minden kívánságát tel­jesíteni: kívánságait követe­léssé kell fejleszteni, úgy lesz győztes az életben. így szabadul meg a gátlásoktól. Tehát így lesz gátlástalan. Tehát így lesz szabad. Mert szabadnak lenni amerikaiul azt jelenti: gátlástalannak len­ni. Gátlástalan egoisták tö­megverekedése: íme a moder­nizáció, íme a modernizált társadalmi struktúra. Mint a gazdaságban a piac, úgy sza­bályoz a társadalomban auto­matikusan mindeneket a ter­mészetes szelekció. Az élet­revalók győznek, övék a min­deneken uralkodás páratlan élvezete, a vesztesek pedig a rabszolgatömeg, mely nékik szolgál, s a kötél, mellyel agyuk ideghuzalait kötik gúzsba, információból, reg­geltől estig duruzsoló infor­mációból fonatik. Ez még szebb új világ, mint Huxleyé. A kérdés pedig újra megje­lenik a képernyőn: mennyi esélye lesz ennek az emberi­ségnek a fennmaradásra? Hozzátéve azt is: mennyit fog lefaragni az esélyekből az élvezés dühödt mámora közepette kibontakozó ökoló­giai katasztrófa közeledése? Az egyetlen halhatatlanság Ha engedélyt kapunk arra, hogy agyunk jobb féltekéjé­nek létjogát is elismerjük (ér­zelmek, sejtések, transzcen­denciák és emóciók honáét) és megmaradunk a kozmi­kus-mitikus keletkezéstudat­nál, azt kell látnunk, hogy Is­ten fajokat teremtett, s az em­bert azzal tüntette ki, hogy bár fajnak teremté, egyénisé­get is adott neki („halhatat­lan lelket” — mint mondani szoktuk). A mítoszt ne neves­sük ki, mert nem egyéb, mint egy más módon nehe­zen leírható téma finom és el­més metaforája. Ennek az egyéniségnek azonban csak akkor lesz halhatatlansága (ne felejtsd: mint egyed, mint individuum, irgalmatla­nul halálnak halálával halsz), ha a faj kozmikus ér­dekstruktúrájába és emléke­zetébe építi bele magát, mint a faj múltjának terméke és mint a faj jövőjének megala­pozója. Az emberfajt számá­ra amaz adott közösség teste­síti meg, amelybe beleszüle­tett (ezért nincs egyéniség megtartó közösség nélkül). S abba az érdekstruktúrába a létfeltételek összességének megőrzése, a természet egye-, temével (más szóval az Isten­nel) való kozmikus kapcso­lat fenntartása, „az erdő szel­lemei” szavának megértése, a társteremtmények (kövek, növények, állatok) tisztelete is beleértendő. Ám nemcsak a jobb félte­kéről van szó: készséggel igazolja ezt a bal, a tudo­mány és a ráció székhelye. Richard Dawkins, a maga módosított darwinizmusá­val, úgy látja, hogy egy-egy faj kromoszómái, organiz­musszervező génekbe tömö­rülve, ősidők óta változatla­nul vándorolnak egyedből egyedbe, a csoportosulások és átcsoportosulások folya­matos kavalkádja közepet­te, s a faj élete az ő „örökké való” (az idézőjel nagyon fontos) életük. A faj génjei az örökkévalóságot céloz­zák meg, de ettől — isteni parancsra, vagy az ember kóros sápién tia - h i án y ábó 1 — a faj még kihalhat. S az már az abszolút halál. Ha az emberiség egyedeiből ki­vész a felelősség az emberi faj határtalan jövője iránt, fölsejlik a láthatáron az em­beri faj halálának árnyéka. Visszatérve a jobb félteke dimenzióiba: Isten megbán­hatja, hogy embert terem­tett, mint a Vízözön előtt. Mindenen átgázolok, hogy diplomát adjak gyermekem kezébe, de megmérgezem le- vegőjét-vizét s eljegyzem a korai halállal. Mindenen át­gázolok, hogy vagyont hagy­jak örökül gyermekemre, de egy Marinko Magdát, Adolf Eíchmannt vagy Beáruch Goldsteint (nem mindegy?) adok benne a világnak. A közösség szerves életfo­lyamataiból kirántott és öncé­lúvá tett egyed olyan vissza­taszító szörnnyé, dermesztő Gorgó-fővé tud válni, amely­hez képest a felső-Kréta Tyrannosaurus Rexe maga a mosolygós szelídség és eszté­tikum. Tyrannosaurus Superindividualis Nos, nem arról van szó, hogy minden gátlástalanná és önzővé nevelt gyermek­ből az emberfaj jövőjét ve­szélyeztető rém — Tyranno- saurus Superindividualis (ne­vezzük így) lesz. Ám a hely­zetben lehetőség nagyon is benne rejlik. S azt se felejt­sük el, hogy a „kommersz” egoista-tömeg, az öncélú él­vezés rágcsáló-csámcsogó monotóniája közepette, gigá­szi szemétdombbá változtat­ja az erdőt, a mezőt, a folyót, a patakot, az utcát, a teret, a kontinenst és a tengert, az­után a Föld egész térbeli von­záskörzetét. Csakhogy nem kell sok a toronymagasra nőtt Superindividualisból (akinek első dolgar hogy „fi­lantróp” címet adományoz- tasson megvesztegetett tévé­sekkel magának) ahhoz, hogy az emberi faj fennmara­dásának esélyei egy-egy pil­lanatban fenyegetően össze­zsugorodjanak. Ezek a filant­róp szuperegyéniségek úgy játszanak a világgal, mikép­pen a „Diktátor”-ban Chap­lin, Hitlert ábrázolva, a föld­gömbbel labdázott. Rendsze­rint kiválasztanak egy bizo­nyos nemzeti közösséget (ki a németet, ki az oroszt, ki a zsidót, s holnap talán lesz, ki a kínait s ki tudja még, melyi­ket), amelyet a pszichológiai befolyásolás eszközeivel ex- tatikus állapotig gerjeszte­nek. De ezzel egyidejűleg minden más közösség ellen információs marólúgágyúkat vetnek be, hogy a természe­tes kötéseket elpusztítva, az emberiséget egy zsák zúdít­ható ömlesztett porrá, egyed- szemcsék tehetetlen milliárd- jaivá változtassák. Ebben a törmelék- és szemcsehalom­ban a bomlás katalizátora az említett „kommersz” egoista­tömeg, anyagi-technikai esz­köze az elektronika, elsősor­ban a szellemidrog-sugárzó képernyő; a korlátlan hata­lomgyakorlás (a kannibáli la­koma, a gyurmázás, ember­homokból való várépítés és -rombolás) szolgaszemélyze­te a kiválasztott és felsőbb­rendűség-tudattal átitatott egyetlen közösség, a Herren­volk, melynek számára el­orozzák a kizárólag a Homo sapienset megillető „faj” fo­galmát. A Herrenvolk, a kiválasz­tott nép — a kollektív önzés „faj”-nak titulált, állig föl­fegyverzett zsandáralakulata — pedig öl, butít és nyomor­ba dönt. Ez a valóságos politi­kai és szociális programja a liberalizmusnak, a XX. szá­zadvég életveszélyes szem­fényvesztésének — ez, és nem a felszíni napi esetleges­ségek, melyeknek halmazá­ból sző káprázatfüggönyt a hi­székenyek szeme elé. A libe­ralizmus egyébként is soha­sem szabadságot — mindig fasizmust, nemzetiszocializ­must, bolsevizmust szül, s du- cékat, führereket, hozjájino- kat, conducatorokat és filant­rópokat, kik aknával szórják tele az emberek vetését — s megszüli a Tyrannosaurus Su­perindividualist, tíz szarvá­val, hét fejével, nagyokat szó­ló szájával. Az egyetlen esély S mindjárt ez a liberalizmus nevelési programja egyensza- bású lakótömbök egyenszabá- sú lakásdobozaiban élő egyenszabású emberek csa­ládjai számára. S ezek a csalá­dok, kidolgozott tervei sze­rint, efemer, múlékony jelen­ségek, évek alatt egyedekre kell bomlaniok. Éljen az egyén, szerezzen érvényt ma­gának, ne engedje érvényesül­ni a másik egyént, s hogy a lottófó'nyereményt ki fogja ki­húzni, az majd kiderül a sza­bad tömegverekedésben. El­avult a szigorúság a családi nevelésben, s elavult a csalá­di nevelés maga is, elavult a szülői tekintély (s mitől is lenne?), elavult a szeretet és elavult az erkölcs, elavult a haza, nincs más isten, csak az Egyén, melynek egyetlen dol­ga élvezni minden percben (s mert az édes keserűvé válik minden percben, okolja ezért a másikat), s elsöpörni min­dent és mindenkit, ami és aki ezt szándékkal-szándéktala- nul akadályozza. Bizony mondom néktek, ha nem válik újra közösséggé a család, mi haszna lesz a Nemzeti Alaptantervnek, fele­im? Ha nem válik újfent élet­mintává a két szülő s ebből eredőleg nem születik újjá a gyermekszívből fakadó, ön­kéntes engedelmessége a szü­lőnek, kontinensnyi'méretek­ben válik emberpusztító tö­megverekedéssé az, amit oly szívesen tisztelnek társada­lomnak. Ha az embertelen és egy gi­gászi Vidám Park élvezet­ipari malom-mechanizmusa­ként működő „szexuális élet” át nem adja helyét újra a sze­relemnek, s ha a házasság nem lesz újra két ember élet­re szóló „holtomiglan-holto- diglan” esküdött szövetsége, üresen kong a jelszó: „a csa­lád éve”. Ha továbbra is elhallgatják egész felnövő évjáratok előtt azt, amit a keresztyénség „eredeti bűn”-nek nevez, s amit a pszichológia tudomá­nya úgy fejez ki, hogy az em­ber tudattalanjában veszélyes ösztönök torlakodnak, me­lyeknek útját csak Isten zár­hatja el az elől, hogy a tuda­tot birtokba vegyék, s neve­lés ürügyén „kommersz” ego­istákkal árasztják el a vilá­got, aligha marad elegendő esélye az emberfaj fennmara­dásának. Akkor a XXDszázad nem-- zedékei várhatják az etikai­társadalmi és ökológiai ka­tasztrófa halmozott bekövet­keztét — s mit sem ér az ön­vigasztaló (csak látszólag ré­müldöző) „csúsztatás”, misze­rint „halott bolygóvá tesszük a Földet”, „az életet magát ve­szélyeztetjük”, „elpusztítjuk a természetet”: nem, Mr. Tyrannosaurus Superindivi­dualis. Á Föld nem lesz ha­lott, a természet regeneráló­dik, az életnek mindig meg­marad egy csírája, melyből újjászületik s újra beborítja a Földet — az évmilliók alatt, melyek még fölös számban állnak rendelkezésére, amaz irdatlan messze, beláthatatlan határnapig, mikor majd üt a Nap órája és vörös óriásként tűzviharába a Földet bekebe­lezi. Az Ön ártalmas létének, is- tencsapási küldetése betöltésé­nek, Tyrannosaurus Superindi- vidualis úr, az emberi faj lesz egyetlen áldozata, és az Új Ég, Új Föld számára semmi sem fogja megőrizni emlékét. Sándor András Marad-e még esélye a fajnak? Szervátiusz Tibor: Kós Károly

Next

/
Oldalképek
Tartalom