Pest Megyei Hírlap, 1994. március (38. évfolyam, 50-75. szám)
1994-03-14 / 61. szám
fi Benedek István Párbeszéd önmagámmal Ő: Lehetséges, hogy az írók, irodalmárok tisztábban látják a világhelyzetet meg a hazai helyzetet a közönséges földi halandóknál? Azért kérdem ezt, mert Ön is íróféle, és politikai dolgokhoz gyakran szól hozzá. Én: Lehetséges volna éppen, de nem hiszem, hogy így van. Inkább talán érthetőbben tudunk fogalmazni, ez kelti a hozzáértés látszatát. De ahogy hazánkat és környékét elnézem, nem vált különösképp hasznukra, hogy politikusok helyett regényírók és drámaírók vették kezükbe az irányítást. Sőt, talán legtöbb bajunkat épp az okozza, hogy nincsenek hivatásos, képzett, erre a szakmára termett és alkalmas politikusaink, ehelyett mindenki önmagát tartja hozzáértőnek és politikusnak. Azon ritka kivételek közé tartozom, akik tudjuk, hogy nem értünk a politikához. Ötven éve tapasztaljuk, hogy nemcsak az írók, hanem a közgazdászok, szociológusok és politológusok sem értenek hozzá, naivitás őket a politizálás szakembereinek tekinteni. Ő: De hát akkor kikre bízzuk az ország kormányzását? Én: Könnyebbet kérdezzen. Történelmünk e tekintetben sem volt kegyes hozzánk. A múlt században még volt néhány látnokunk, mint Széchenyi meg Wesselényi, néhány született politikai zsenink, mint Deák és Eötvös, de mi ez ahhoz képest, amivel az ellenfeleink rendelkeztek? Kollonitscok, Metternichek. Cléman- ceau-k, Titulescuk, Benesek... ezekkel mi nem vesz- szük fel a versenyt. Őszintén szólva nem is szeretnék ilyen becstelen diplomatákat, bármilyen nagyra tartom a képességeiket. Ő: A diplomáciában a ravaszság fontosabb a becsületnél... Én: Bizonyos ön ebben? A ravaszság dicsérete jogos, de ahol a becsülettel ellenkezik, hitelét veszti. Ő: Kissé leegyszerűsítve kétféle diplomáciát ismerek, „ígérjük meg a magyaroknak, úgyse adjuk meg” — ez az egyik. „Mondjuk meg nekik keményen, hogy ne számítsanak semmire” — ez a másik. Én: Tudnék még néhány változatot mellétenni. Például ezt: „Tegyünk úgy, mintha nekünk volna igazunk”. Vagy ezt: „Ők támadnak bennünket, pedig sehol olyan jó dolguk nincs, mint nálunk”. De nem az a cél, hogy ezt ragozzuk. Ő: Trianon megmutatta, hogy ez a módszer a célravezető. Én: Feltéve hogy a cél: hazug világban élni. Ő: Ön ehelyett reménytelen .illúzió világában él. Diplomácia nincs hazugság nélkül. Én: Hagyjuk a diplomáciát. Mondtam, ehhez nem értek. Ha hazugság nélkül nem működik, nem is akarok érteni hozzá. Ő: Éppen két éve, hogy hangot adott annak a naiv óhajának: á sajtó legyen tisztességes. Mivel magyarázza, hogy olyan sok támadás érte emiatt? Én: Sok tisztességtelen ember van hatalmi pozícióban, sértve érezték magukat. Telitalálat volt, nem? Ő: Talán inkább bumeráng. A demokráciában... Én: Az mi? Ő: Rendszer, amelyben gondolat- és szólásszabadság van, esélyegyenlőség, alapvető emberi jogok tisztelete, alkotmányos igazságszolgáltatás, fajtól és osztálytól független egyenlőség, félelem nélküli élet annak, aki tiszteletben tartja a törvényt. Én: Vagyis visszajutottunk a tisztességhez. Csakhogy ilyen rendszer nincs, nem is volt, nem is lesz. Se nálunk, se másutt. Ő: Mindnyájan tudjuk, hogy ez csak az elérendő ideál, amihez közeledni igyekszünk. Én: Helyes, én is igyekszem köz«ledni, noha nem hiszek benne. Különösen az ilyen szólamokban nem, mint a „félelem nélküli élet”. Olyan ez, mint a kommunistáknál a „legfőbb érték az ember” vagy a francia forradalomban a „szabadság, egyenlőség, testvériség”. Szép szavak, és ha a kommunizmusban csakugyan az ember lett volna a legfőbb érték, még a Pártba is beléptem volna. Tudja kérem, kik élnek félelem nélkül? Azok, akik hatalmon vannak. Sőt már azok sem, mert félnek, hogy elveszítik a hatalmukat. Ő: Bár veszítenék. Én: Nem fogják. Éppen azért nem, mert nincs demokrácia, nem is lesz. Pénzuralom van, fajgyűlöletbe áztatva, amit mindegyik fél a másiknak hány a szemére. S folyik a gyerekes játék: Tanár úr kérem, ő kezdte... Mivel kezdte? Azzal, hogy visz- szarúgott. Léda tojásaiig mehetünk vissza, akkor se derül ki, ki kezdte. Káin utálta jobban Ábelt, vagy fordítva? Valamin összeverekedtek, s bár Ábel volt az erősebb, Káin ügyesebb, agyoncsapta az öccsét. Ezen már nem segíthetünk, így megy, míg a világ világ. Ennek a világnak kínálja Ön a demokráciát? Komolytalan dolog, lélektani alapja éppúgy nincs, mint biológiai. Nézze meg az állatokat, mit művelnek egymással. Ő: Nem vagyunk állatok, társadalom vagyunk. Törvényekkel, vallással és etikával. Én: Igen, jóságos társadalom vagyunk, és most már atombombánk is van. Ő: Nem mindegy, hogy bunkósbot vagy atombomba? Egyszer halunk meg. Én: Aki meghalt, annak persze mindegy. Az élőknek nem egészen: erősebb a fe- nyegetettségi mutató. Ő: Ami azt illeti, nem hiszem, hogy az emberek jobban félnek az atomfegyvertől, mint a bunkósbottól. A mennyiségi különbség persze jelentős, de igazában az ember csak önmagát félti, az otthonát, holmiját, családját. Én: Azért akad, aki a hazáját is félti. Ő: Jó, hogy ezt említi. Uram. Nem gondolja,. hogy a hazáját mindenki félti? Én: Csekély kivétellel: a hazaárulók leszámításával. Ő: Számuk oly jelentéktelen, amilyen nagy a hangjuk. Én: A többiekre nézvést Kányádi Sándor A kökösi hídon Lassított a vonat a kökösi hídon. Jódögéit mögöttünk szaporán az alkony, poros köpönyegét félvállra hajítva föl is kapaszkodott a hátsó kocsikra. Lenn a Feketeügy feketén csillogott, békességes esti harangszót ringatott. Szívem köré apró, fényes tüzek gyúltak: kerestem a parton, kerestem a múltat. Béhunytam a szemem, hátha úgy meglátnám Gábor Áron mestert szürke paripáján: Prázsmár felól szörnyű por és füst kavargóit, s dörögtek a hídfőn a székely harangok. (1955) egyetértek Önnel. Mindegy, hogy az ellenfelek mit kiabálnak egymásra, lényegében ugyanazt akarják. A módszereikben és a vezető személyek kiválasztásában lehet eltérés köztük... Ő: Nagyon is. Én: ...de ami a lényeget illeti, még a szavaik is azonosak. Nézze meg ezt a „kampányt”, amely talán utolsó tartalékait emészti fel a kifosztott országnak. A szenvedélyes ellenfelek szó szerint ugyanazt kínálják a népnek, jól tudva azt is, ígéreteikből mily keveset valósíthatnak meg. Tudja ezt a választók hada is, nem a szövegre figyel, nem is a választandó személyre, hanem előre eldönti magában, melyik csoport mellett voksoljon. Érzelmi szálak fűzik az egyházhoz vagy a régi bolsevikekhez, az ifjú zsenikhez vagy az öreg maradiakhoz, ez határozza meg a döntését. Emiatt ugyan kár kiüríteni az állami és pártkasszákat, okosabb dologra is költ- hetnék a péniüket. Ő: Például vizet hordhatnának a Duna üres medrébe. Én: És tudja, mi a jó ebben? Hogy a személyes bosz- szankodáson túl, tehát az ország jövője szempontjából mindegy, hogy melyik párt milyen aránnyal fut be. Pukkasztó persze, ha újra a tolvaj meg a gyilkos kezében lesz a hatalom, de eddig is ott volt, kibírtuk és ezután is túléljük. Egyetlen lényeges, hogy a haza kiárusítói közül minél kevesebben jussanak pozícióhoz. Minden másban tulajdonképp egyet akarnak, ugyanazt a hazát akarják talpra állítani. A korrupciót nem ússzuk meg, ehhez ezer éve hozzáedződtünk. Igazságtétel nem lesz, bárki győzzön. Sőt, győztes sem lesz. A hatalom koncán fognak marakodni, és egyre több emberről fog kiderülni, mennyire aljas. Ő: Ezt mégis célszerűbb volna előre tudni. Én: Ó igen, nagyon célszerű volna. Csakhogy ehhez igazibb demokrácia kellene. Olyan, amelyben a választó ismeri a választandót, nem csak a szólamait. Akkor nem kerülnének olyan semmivel sem — csak magukkal — törődő emberek a képviselőházba, amilyenekkel most tele van. De még ezekkel is tűrhetően haladtunk előre a négy év alatt, és ha nem működnék oly sikeresen a közhangulatrontó szolgálat, akkor a lakosság viszonylag elégedetten élhetne. Ő: Most aztán nem tudom — pedig szeretném tudni —, Ön optimista vagy pesszimista? Én: Ezt én is szeretném tudni. Azért nehéz eldönteni, mert eddig mind a két ől- dal rosszul végezte a dolgát, főleg egymás bosszantásával volt elfoglalva, és még így is sokat fejlődtünk. Az új választástól semmi jót nem várok, csupán azt, hogy az egymás bosszantása megszűnik elsőrendű cél lenni. Az anyagi javak igazságtalan elosztása továbbra is fennmarad, a korrupció is, de ez minden rendszerben és a világ minden táján így van, nem törődöm vele. Lényegesebb ennél az igazságszolgáltatás megszilárdulása, ami nélkül talpra állni nem lehet, optimistának lenni még kevésbé. A többi: az egészségügy, a tanügy, a könyvkiadás, a sajtó, a rádió és tévé, a gazdasági élet normalizálódása lassú folyamat, és tökéletes megoldás se gyorsan, se lassan nem várható, de rendeződni fog. Ennél sokkal súlyosabb válságokból győztesen került ki az ország 1920 után is, 1945 után is, hogy tatárjárásról, török hódoltságról, német (osztrák) áfiumról, Hitler és Sztálin kiheverésé- ről ne is szóljak. Kis házi zsebdiktátorainkat hogy is ne tudnók kiböjtölni, ha nehezen megszerzett szuverenitásunkat el nem packázzuk. Ez pedig a hazaárulókon kívül minden pártnak elemi érdeke, összefogásukra számítok. Ami a távoli jövőt illeti, az tesz optimistá- , vá, hogy Európa minden más országa is kisebbségi- etnikai-geográfiai problémákkal küszködik, ezeket pedig csak általános rendezéssel lehet megoldani, a határok föllazításával és az etnikai tömbök önállósulásával. Ebben a reményben élek és halok. A francia forradalom 1848-ban (roham a Palais Royal ellen)
