Pest Megyei Hírlap, 1994. február (38. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-18 / 41. szám
i | PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. FEBRUÁR 18., PÉNTEK 13 Kiáltás a Hazánkban a parla- Ljjf|jf ment eltörölte a ha- lálbüntetést. Ugyan- ,,—r az a parlament könyvelheti el a törvényt sikerként, amely születéskorlátozási döntésével elfogadhatónak nyilvánította ártatlan magzatok, megfogant, fejlődésnek indult emberi életek százezreinek elpusztítását! Tették ezt akkor, amikor már széles körben ismeretes volt, hogy a nemzet lélekszá- ma évtizedek óta riasztóan apad, amikor egyetlen év vér- vesztesége a mohácsi vészét is többszörösen meghaladja. Amikor már évek óta kétségbeesve bizonyítja a magyarság jövőjéért aggodalmat érző Fekete Gyula, hogy e nép a vesztébe rohan, és a második évezredig (a kommunisták diktatúrájának kezdete óta) összesen kétmillióval apad a hazai magyarság lélekszáma! Ha jól emlékszem, e törvényt közel egy éven át tartó ideológiai csatározások előzték meg. „Tudós” szociológusok, jogászok, filozófusok, demográfusok, orvosok, politológusok sokasága e kérdésben nyilatkozva imponáló „tárgyilagossággal” fejtette ki indokait a társadalom legelvetemültebb elemei életének törvényes védelmében. Mert ugyebár, minden embernek joga van az életéhez, a rablógyilkosoknak is, az emberek tömegének életét kioltó terroristáknak is. Kivéve persze azokat, akiket egyoldalú döntésükkel ők „írnak le”, vagy pipálnak ki az élők sorából. A fenti bűnösöknek tehát joguk van a továbbélésre, de a megfogant magzatnak, a holnap bölcső- désének, kisiskolásának, munkavállalójának, katonájának, egy leendő édesanyának, édesapának nincs! (Mintha lehetetlen lenne a fogamzás ellen védekezni.) A halálbüntetés eltörlésének hívei humanizmusra, nemes emberségre, európaiságra, a halálbüntetés nevelő és elrettentő hatásának a hiányára hivatkoztak. Számba vették ama nyugati országokat, ahol már eltörölték a megtorlás e barbár formáját. Mintha indokolt vagy okos és célszerű lenne más körülmények között élő idegen népek nézeteinek minden kérdésben való szolgai követése. Egyébként, ha nem tévedek, három olyan börtönbüntetését letöltő gyilkosra is emlékszem, aki szabadulván, ismét ölt! Egy megszökött gyilkos is ölt! Tudom, a szeretteink életét kioltó gyilkos kivégzése nem nyújt a gyászolóknak vigasztalást. De vajon a törvényt megszavazó képviselőt hogyan érintené, ha egy kiszabadult gyilkos a feleségét vagy a fiát ölné meg? Ma riasztó mértéket ölt a legsúlyosabb bűncselekmények száma. Mind gátlástalanabb hazai bűnözőink mellett sajnos, frontországként, szinte gyűjtőcsatornájává váltunk a környező és a távolabbi országok bűnözőinek is. Ezek az elemek igazán nem európai szellemben élnek itt közöttünk, mint azt a szegedi vagy kecskeméti bűntett is jelzi. Ettől a parlamenttől nem várható el a szerencsétlen törvény módosítása. Tudom, nem helyénvaló teljes bizonyossággal állítani olyasmit, aminek a feltételezése, ha nem is zárható ki, de nem is igazolható. Mégis elképzelhető, hogy a törvény megalkotóinak komplex összetevői között politikai szempontok is közrejátszottak. Amikor e törvény megszületett, még nem dőlt el, hogy lesz-e itt felelősségre vonás a múlt rendszer erkölcsileg legsúlyosabban terhelt, közönséges bűncselekmények elkövetésével is vádolható személyeivel szemben. A mai képviselők egy jelentős része a múlt rendszer hatalmi apparátusának — más-más területen és szinten, de — szolgáló, működő tagja volt. Mentalitásuk, érzelmi-etikai töltésük nem változott meg; hajlamosak ugyanúgy gondolkodni, azonos logikát követni, mint eddig tették. HISTÓRIA László Gyula Különvélemény ősvallásunkról m Nos, nézzünk e kér- . dés mélyére. Bár nem döntő jelentőségű, de a későbbiek szempontjából mégsem közömbös, hogy e szavunkról először 1548-ban hallunk, s később válik általánossá. Lényegesebb ennél, hogy az agyléke- lés szokását jól ismerjük ásatásainkból, méghozzá a trepanáció magyar kutatói (Nemeskéri—Éry—Kralo- vánszky) kimondják, hogy a trepanáció egyik fajtája, a „jelképes trepanáció feltűnése a honfoglaló magyarsághoz köthető”. Meglehetősen nagy a száma hazánk IX— XII. századi temetőiből előkerült lékelt koponyáknak, s ezekkel kiváló embertan- kutatóink (az említettek mellett Bartucz, Anda, Lipták) is behatóan foglalkoztak. A koponyaműtéteknek három fajtáját ismerjük: az említett „jelképes trepanációt”, amely a koponyaüreget nem nyitja meg, ilyen a hazai koponyaműtétek többsége: a felületbe karcolt jegyek elkészítése véséssel, karcolással történik; második fajtája a sebésztrepanáció, a koponyaüreg megnyitása, ez is véséssel történik; s végül — ami minket most nem érdekel — a halál utáni trepanáció, amelynek segítségével varázserejű amuletteket készítenek. A lényeges az egészben az, hogy a karcolás, lékelés véséssel történik, márpedig „fúr” szavunknak „vés, karcol” jelentése nincsen, s láttuk azt is, hogy a „lékelés” még így is csak kevés esetben (sebészi trepanáció) jelent „behatolást”. Folytassuk tovább egyre erősbödő kétségeinket. Amint ez az orvostörténeti irodalomból kitűnik (s lásd Kertész Manó sorait is!), a műtét célja a gyógyítás! Magam — lehet azért, mert csak tallózva ismerem az etnológia irodalmát — egyetlen példát sem tudok arra, hogy sámánt „csináltak” volna koponyalékeléssel! Ha netán csináltak volna is, az kivételek kivétele lenne! De meg: a lékelt koponyájú emberek sírjában az égvilágon semmi sem mutat arra, hogy sámánok-táltosok lettek volna, inkább „célszörű szögény embörök”, a köznép szegénysorából. Nagy ritkán adódik közöttük az előkelőbbjéből, de ismétlem: egyik esetben sem mutat semmi jel a táltosságra! Trogmayer Ottó pusztaszeri ásatásai során a középkori temetőből valóban előkerült egy „fúrt” agyú koponya, a rajta lévő lyuk valóban fúrószerszámtól származó, tökéletesen kör alakú lyuk (eddig még közületien lelet, az ásató baráti szívességéből szereztem tudomást róla). Nos, ez megmutatja az utat szavunk értelméhez abban az irányban, ahogyan Kertész Manó is sejtette. Ő ugyanis címszavában egyetlen szónyi említést sem tesz a sámánságról, ellenben képet is hoz egy középkori orvosi műtétről, a koponyadarab fúrással való eltávolításáról. Ha most már továbblapozunk az orvostörténeti irodalomban koponyaműtéteket keresvén, akkor elsősorban a salernói orvosi iskola s abban is Roger (1170-től tanított ott) szerepe ötlik szemünkbe. Róla tudnunk kell, hogy tudása — amint Hints Elek írja (Középkori orvostudomány, 1939, 146.) — „sebészcsaládok ősi tradícióin, részben saját tapasztalatain és jórészt az antik és arab szerzők művein épült fel”. Megírta a Practica chi- rurgiae című könyvét, és Európa-szerte jó 200 évig ez volt a tankönyv. Ugyancsak Hintset idézve: „Szükséges esetben trepanálta a koponyát oly módon, hogy a koponyacsontot több helyen átfúrta, és a fúrási helyek közti részeket kivéste, de kerülte a műtétet telihold idején, mivel azt tartotta, hogy ilyenkor az agy duz- zadtabb.” Ez a tanítás jutott el a középkorban külföldi egyetemeken tanuló fiataljaink révén hozzánk is, s ezzel a régi „vésett” lékelés helyébe valóban a „fúrás” lépett. Ebből a korból való (amint a pusztaszeri lelet és a szó késői feltűnése is mutatja) „agyafúrt” szavunk, amelyet ezek szerint törölnünk kell ősvallásunk emlékei közül. Hogy mi volt a kopo- nyalékelés, -vésés eredeti műszava, ki tudná ma már megmondani! „Táltos” szavunkról. Ha ősvallásunkra terelődik a szó, akkor a táltos alakja szilárd alapnak látszik. A táltost a sámán magyar változatának tekintik, s e tekintetben talán nem is akad a kutatók közt kivétel. Magam is sok ideig hittem benne, ám hitem megrendült. Háromfelől sokasodtak aggályaim. Az első (nem sorrendben, csak mert valamelyikkel kezdenem kell!) nyelvi volt, tehát táltos szavunk jelentéséhez kapcsolódott; a második élettani, tehát hogy azonos mérgezettség azonos tünetekkel jár az emberi szervezetben, bárhol legyen is az, ilyenkor tehát, például a szokások nem azért egyelnek, mert történelmi kapcsolat lenne távoli népek között, hanem mert élettani azonosság van: testük-lelkük azonos; gyanakvásom harmadik góca az volt, hogy a táltosról kialakult képem, beleértve a táltos tevékenységét is, sehogyan sem egyezett a sámánokról tudottakkal, annak ellenére sem, hogy részletekben néha valóban feltűnő volt az egyezés. Azt jelentené-e mindez, hogy elvetem a táltoshitet? Nem, csak azt szeretném, ha ősvallásunkban arra a szerény helyre kerülne, ami megilleti. Nézzük most sorrendben ezeket az aggályokat. A szóról. E rövid áttekintésben éppen Pais Dezső lesz nagyszerű vezetőnk. Könyvében külön nagy fejezetet szentel ennek a szónak (73—100.). Olvassuk Figyelemmel, amit ezzel kapcsolatban a török „tál” szócsaládról ír, arról tehát, amely a feltevések szerint táltos szavunk őse lenne. Úgy sorolom fel e jelentések jó néhányát, ahogy Pais Dezső anyaggyűjtésében követik egymást: elgyengülni, elájulni, kifáradni, elernyedni, elerőtlened- ni, eszméletét veszíteni, nyavalyatörés, eszméletlenség, addig ver valakit, míg eszméletét veszíti, ütlegelni, a szomjúságtól elbágyadni. Ez eddig még rendben lenne, mindez valóban illik a sámánra — de nem nagyon illik a táltosra. De ez a töméntelen jelentésváltozat, ami ezután következik, nem illik sem a sámánra, sem pedig a táltosra. íme: ék, kendert törni, bőrt cserezni, poz- dorja, pirított árpa, pirított E sorok írója maga is azon a véleményen van, hogy politikai okok miatt senki sem fosztható meg az életétől. De a rabló vagy bérgyilkos, a terrorista, a társadalom biztonságát súlyosan fenyegető maffiózó igen! Az őket is védelmező törvény feltétlenül hatályon kívül helyezendő. Nem igaz, hogy a halálos ítéletnek nincs elrettentő hatása! Aki tisztában van vele, hogy az életével játszik, jobban meggondolja, hogy mire vállalkozik. De ezzel együtt meg kell változtatni a nemzetellenes születésszabályozó törvényt is. Egyrészt kíméljük a gyilkosok életét, de a magzatokat az emberi felelőtlenség szabad prédájaként szolgáltatjuk ki. Hiszen a magzatok elleni merényletek minden szankció nélkül maradnak. Ezt a problémát alaposan végig kell gondolni, és a mai honatyák által szentesített — kettős szempontból is veszélyes — gyakorlatot meg kell szüntetni! „Vétkesek közt cinkos, aki néma!” Én kiáltottam. Taál Márton Budapest Ki lesz a súgó? A napokban reklám- \ JL ' újságokat találtam a levelesszekrényem- ben. Egy totó is volt benne. Nagyon érdekes, értékes díjat is lehet nyerni vele, a főnyeremény egy márkás autó. Mivel a totót hiányosnak találtam, a plusz tippet (kérdést) én írtam hozzá, mivel ez a legfontosabb. Azt tudjuk, hogy amennyiben az SZDSZ nyer a választásokon, Kuncze Gábor lesz a miniszterelnök. De ki lesz a súgó? 1: Pető Iván, x: Kis János, 2: Haraszti Miklós. Ha megfejtették, küldjék el a kért címre. Révész István Vác rozs- vagy zabliszt; vagy tovább tallózva: kis húsdarab, amivel a héját etetik, ág, üt, fűzfa, szétrombolni, megsemmisíteni; ember legyen a talpán, aki e szétágazó jelentéseket közös nevezőre tudja hozni. Ugyancsak Pais Dezső magyar anyaggyűjtéséből kiderül, hogy a magyar nyelvben jelentkező táltos szavunk egyetlen jelentésárnyalata sem egyezik a feltehető török előzményekkel. Bűbájos, garabonciás diák, nagyon jó felfogású gyermek, hirtelen haragú ember, munkában tehetetlen, haszonleső ember, aki mindent magának akar megkaparintani stb., ilyenféle jeletések olvashatók Tájszótárunkban. De hagyjuk abba a reménytelen idézgetést, s ehelyett idézzük magát Pais Dezsőt, aki nagyon józanon mondja: „Magam vetem fel a kérdést, magam adok szót a bizonytalankodásnak, hogy nem délibáb után indulunk és megyünk-e, amikor a magyar táltoshoz ... olyan török nyelvelemeket veszünk fel előzményekül, amelyek nincsenek meg ...” Talán nem túlzás, ha az eddigieket azzal zárjuk, hogy nincsen nyelvi alap, vagy legalábbis nagyon kérdőjeles, ahhoz, hogy a magyar táltost a sámánnal kapcsolatba hozhassuk. Ez természetesen egymagában még nem jelenti, hogy ilyen kapcsolat nem volt. (Folytatjuk) Az úrbéri rendelet kihirdetése a megyében Mária Terézia 1767. január 23-án bocsátotta ki nagyjelentőségű rendeletét, az Urbáriumot, mely a jobbágyi terheket szabályozta és egységesítette. A vármegyék feladata volt, hogy elkészítsék az addigi terhek összeírását. Mivel a rendelet beavatkozást jelentett a földesúr— jobbágy viszonyba, mintegy kivette a jobbágyokat a földesúr alól, legalábbis a kötelező terhek állami, tehát nem magántermészetű vonatkozásában, a vármegyék körében nem volt túlzottan népszerű. Pest vármegye sem sietett a rendelkezés kihirdetésével és a 9 pontos szabályzatok összeállításával. A Helytartótanács több alkalommal is sürgette a megyét, sűrű levélváltás folyt a megyei urak és a hivatalok között: miért nem lehetett elkezdeni a munkát, miért nem hirdették ki addig a közgyűlésen. 1767 decemberében ismét figyelmeztette a Helytartótanács Pest megyét, hogy kezdje el a munkát. Erre végül 1768. február 18-án sor is került. A közgyűlés kiküldte a járásokba a szolgabírót az esküdttel, az ő feladatuk volt az urbárium tényleges felvétele. A községeket előre értesítették jövetelükről azzal a felszólítással, hogy minden faluban 3-3 öreg „szoros eskü alatt” nyilatkozzon a község népe előtt az addigi úrbéri ter- hekről. Mint a mai történetírás megállapította, Pest megye népe kitárta szívét, nyíltan feltárta gondjait; de jó munkát végeztek a kiküldöttek is az adatok pontos feljegyzésével; nélkülözhetetlen forrást teremtve így a későbbi utókornak a magy ar falu 18. századi életéről, ter- heiról. Pogány György
