Pest Megyei Hírlap, 1994. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-05 / 3. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KÜLFÖLD 1994. JANUAR 5., SZERDA Kikormozták a „Fehér Házat” Ikon Csernomirgyinnek Az orosz kormány és apparátusa a négynapos újévi ünnep után tegnap már az újjávarázsolt régi-új székházában, a három hónapja még koromtól feketéllő, majd rekord idő alatt helyreállított moszkvai „Fehér Házban” kezdte meg a munkát. Közben a közelmúltban megválasztott új parlament pártjai, ha másban nem is, de abban máris egyetértésre jutottak, hogy visszaköveteljék a kevesebb mint három hónap alatt helyreállított, vakító fehér márvánnyal burkolt épületet. A kormány apparátusának vezetője, Vlagyimir Kvaszov a Rosszijszkaja Gazdának elmondta, hogy szó sincs az épület visszaadásáról, mivel nem az új parlament, hanem a kormány a jogutódja a Legfelsőbb Tanácsnak. A moszkvai „Fehér Ház”, amely a Jelcin elnök által elrendelt ostrom után kiégett és felső harmada feketévé vált a koromtól, az éjjel-nappal folyó helyreállítási munkálatok eredményeként kívül-belül újjászületett. A helyreállításban kétezer török vendégmunkás is részt vett. Az orosz egyházi hagyományok szerint tegnap már fel is szentelték az épületet és 11. Alekszij egyházfő képviselője, Arszenyij isztrai püspök egy szúzanyát ábrázoló ikont adott át Cserno- mirgyin kormányfőnek, amely a püspök szerint Oroszország újjászületésének és megújulásának jelképe. A kormány apparátusának főnöke közölte, hogy a parlament két háza egyelőre a kijelölt épületeket, az alsóház, azaz a Duma az egykori KGST-palotát, a felsőház pedig az orosz sajtó házát kapta meg, később viszont esetleg új épületet húznak fel számukra. Ihaj-csuhaj, megint öregedtünk egy esztendővel! — De mi van ezen annyi mókázni, mulatni, nevetni való, hogy öregszünk? Vagy éppen arra szolgál ilyenkor az egész országot betöltő móka, humor, kabaré, hogy ne igen gondoljunk bele az idő múlásába? — bizony, szinte ünneprontás volna születésének éjszakáján idézni Petőfit: ...Még alig hogy játszónk apáink térdén, s már Maholnap ott alszunk nagyapáink mellett... Csak annyi az élet, mint futó felhőnek Árnya a folyón, mint tükrön a lehellet. Akármint van, az év utolsó köznapja —- pontosabban: köznap estéje — észrevétlenül ünneppé változott; méghozzá az utóbbi évtizedekben az egykori úri mulatságból valóságos népünneppé: annyi magánjellegű és intézményes jókedv, az egész társadalmat és minden korosztályt átfogó vidámság egyetlen ünnepünkön sem torlódik, mint az esztendő halotti torán. Hogy miért éppen a múlandóság eme figyelmeztető állomásait cövekeljük ki bohócsapkával, a vidámságok népünnepével? — nevetni jó, és ami jólesik, abban ne keressünk egyéb logikát; bőven elég az logikának, hogy jólesik. „Ihaj-tyuhaj, sose halunk meg!” — akárhogyan nézem, még ebben a kurjantásban is ott ficánkol valami logika. Igaz, a jókedv, a vidámság könnyen gyanúba keveredik — mint minden egyéb, ami jólesik az embernek: szerelem, bor, töltött káposzta. Egyszer talán okkal, másszor ok nélkül. Annak idején pár évig egy szerkesztőségben dolgoztam Darvas Szilárddal, s emlékszem, mennyit gyötörte a fő- szerkesztőnk a kitűnő humoristát éppen a humora miatt, mondván: ez a humor nem elég előremutató, nem elég „konkrét”, túlzottan öncélú. — De nem akarok itt műfaji elemzésbe mélyülni a humorról, megteszik ezt ezekben a napokban a szilveszteri műsorok kritikusai. Engem az a kivételes szerep késztet erre a tűnődésre, amelyet a jókedv, a jókedély az életünkben betölt. Hihetetlenül erős vonzása van: ellenállhatatlan vonzása. Erre a magam életéből is meggyőző példát mondhatok. Valamikor mi hárman osztálytársak, diákköri jó barátok, egyszerre udvaroltunk ugyanannak a kislánynak a sárospataki Újtelepen, és — bármilyen hihetetlen — ez a közös ud- varolgatás semmiben sem zavarta barátságunkat. Igaz, nem az a hagyományos — rámenős, célratörő — udvarlás volt ez; még az is lehetséges, hogy nem udvarlás volt — csak épp jól éreztük magunkat együtt. Pedig nagydiákok voltunk már akkor, túl a kamaszkoron; párna alatt vasaltuk a hossszúnadrágot, újságpapírt dugtunk a nyakkendőbe, hogy jobb legyen a tartása, és kezdtük önként — hovatovább rendszeresen — kipucolni a cipőnket. Nos, mi hárKözép-Európa elvesztése megbocsáthatatlan Egy rögeszme fogságában? „Történelmi bűn lenne elszalasztani a kelet-európaiak bevonásának a lehetőségét” — idézi Manfred Wömer NA- TO-főtitkárt az amerikai Time magazin legfrissebb száma, megállapítva egyúttal, hogy a Washington vezette Nyugat éppen e bűn elkövetésére készül. A lap január 10-ei keltezésű, de Európában már a héten piacra került száma az északatlanti szövetség jövő heti csúcstalálkozója kapcsán terjedelmes elemzést szentel a NATO kelet- és közép-európai politikájának, visszatérő módon utalva mindazon jelekre, amelyek az Egyesült Államok „Oroszország-rögeszmé- jére” utalnak, szem elől tévesztve ő megközelítés káros következményeit. „A most éledező orosz demokrácia segítése a legböl- csebb és legkevésbé költséges befektetés, amelyet Amerika biztonsága érdekében tehetünk” — idézi az írás Warren Christopher amerikai külügyminisztert, majd utal arra, hogy még Washingtonban is majdnem mindenki elismeri: a Nyugat befolyása az orosz- országi fejleményekre valójában csak marginális lehet. Aminek fényében az lenne a logikus, ha a Clinton-kormányzat több figyelmet fordítana Közép-Európára, amelyre a Nyugat sokkal inkább hatással lehet — teszi hozzá. A nemzetiségi probléma főként Magyarország számára jelent fájdalmas kérdést — folytatódik az elemzés és megemlíti, hogy „sok magyar védelmet akar nyújtani a diszkriminációnak kitett szerbiai, romániai vagy ukrajnai magyarságnak”. Majd idézi Gyarmati Istvánt, aki arra figyelmeztet, hogy ha a Nyugat felé nyitás néhány éven belül nem vezet a NATO-tagságra, akkor a mérsékeltek látszólagos sikertelensége, a nacionalisták malmára hajtja a vizet. A nacionalizmus „már két világháborút kirobbantott Európában. .. Most kell cselekednünk és nem csupán üres ígéretekkel” — idézi végül az elemzés Stephen Larrebee-1, a Nemzetbiztonsági Tanács korábbi tagját, aki szerint a NATO mindig is több volt a biztonsági szövetségnél. „Nyugat-Németország sem volt stabil demokrácia, míg be nem engedték a NATO- ba” — jegyzi meg példaként. A probléma az, hogy Clinton elnök fejébe vette: nem fogja elveszíteni Oroszországot. Pedig nyilvánvaló, hogy a demokráciát maguk az oroszok fogják megnyerni vagy elveszíteni — állapítja meg befejezésül a Time elemzése, és egyetértőleg idézi James Baker korábbi amerikai külügyminisztert: egy kiszélesített NATO legalább védelmébe venné a demokráciát ott, ahol a jelek szerint „leginkább gyökeret vert: Varsóban, Prágában és Budapesten”. A nagyvilág hírei ¥ Nemzetközi kereskedelmi és gazdasági együttműködési övezet létesítéséről írtak alá megállapodást az Oroszországi Föderációhoz tartozó távol-keleti Amuri Terület és a határfolyó, az Amur túlpartján fekvő Hej- ho kínai város illetékesei. Tárcaközi munkacsoportot hozott létre a Fehér Ház azoknak a kísérleteknek az átfogó kivizsgálására, amelyeket radioaktív anyagokkal hajtottak végre embereken, a negyvenes és ötvenes években az Egyesült Államokban. ♦ Douglas Hurd brit külügyminiszter Izraelben hangot adott országa reményeinek a stabilitás és biztonság Közel-Keleten beköszöntő új korszaka iránt, de határozottan elhárította azt, hogy London közvetítsen az izraeli-palesztin tárgyalásokon. VÉLEMÉNY Nevetni jó man jó barátok, ha kellemesen akartuk eltölteni a vasárnap délutánt, összeszervezkedtünk, kisétáltunk az Újtelepre, és biztos, hogy kellemesen töltöttük el. Senki úgy nem tudott kacagni, mint az a kislány. Úgy áradt belőle a napsugaras derű, a romolhatatlan jókedély, hogy mindig és ellenállhatatlanul magával ragadta a társaságot; fölpezsgett volna a vér az ő közelében még az életuntakban is. Fáradhatatlanul repkedett közöttünk, kacagott, csivogott, senki az ő áramköréből nem szakadhatott ki, érzékelni is elfelejtettük az idő múlását. Sokszor eltűnődtem én ezen a varázslaton már akkor is. Mert úgy van, igaz: nevetni jó. Vonzza az embert a jókedély, taszítja a rosszkedv. Igaz. igaz, de azért ez csak a felszín igaza idáig. Ha a szülőfalumra, a családi környezetemre visszagondolok, nem állíthatom, hogy ott valami nagy becsülete volt volna az önfeledt nevetésnek, a neveltetésnek, a tréfacsiná- lásnak. Gyakrabban mint nem, éppen azt a megrovó minősítést kapta: „helytelenkedés”. És nem csak a mi családunkban, és nem csak a falumban. Azt mondhatom: általános volt ez az ítélet; gyakrabban mint nem — elmarasztaló. Figyeljünk csak, már a szavak is milyen éles különbséget tesznek jókedv és jókedv közt, s ugyanazt a fogalmat olyan eltérő értékjelzéssel, értékítélettel, olyan ellentétes hangulati hatásokkal fejezik ki, hogy már-már nem is azonosítható önmagával a fogalom. Azt mondjuk például: mosolyog, nevet. De milyen más az ítélet ebben: vigyorog, acsarít. Mondhatom valakire: kuncog, de mondhatom azt is: vihog, nyihog, vihorász. Mondhatom: jóízűen kacag, s ugyanarra a kacagásra: viháncol, nyerít, röhög. A köznyelv, a szállóigék, a közmondások értékítélete a nevetőkről és a nevettetőkről — meglepően szigorú. Még abban is árnyalatnyi ítéletet érzek, amikor azt mondják a kedélyes emberre: ,jó természete van”, „könnyen veszi az éleiet az ilyen”. De lássunk egy csokorral a megrögzött tréfacsinálókat, a könnyen nevetőket és folyton nevettetőket elmarasztaló népi ítéletekből: „Ki sokat nevet, nem sok esze van annak" „Vincsorog, mint a pap kutyája" „Vigyorog, mint fakutya az oltáron” „Sok nevetés okosból is bolondot csinál” „Szapora tréfa — ritka okosság" „Ki sokat nevet, keveset elmélkedik" És így tovább. Vajon mi lehet az oka, hogy a közmondásokban kifejezett népi értékítélet ilyen mostoha a jó kedélyhez? Vagy csupán a mértéktartásra int, mondván : „Jó a tréfa, de nem mindétig”... Eszerint a népi értékítélet a kellemességek közé sorolja a tréfát, a jó kedélyt, de éppen ezért alkalmazza rá a "jóból is megárt a sok” intelmeit — mint mindenre, ami jól esik az embernek: szerelemre, borra, töltött káposztára... Vagy csupán a felszínes kedélyeskedést ítélik el a közmondások, az erőszakolt tréfacsinálást? Netán az is lehetséges, hogy napjainkban ezek a népi bölcsességek már elvesztették érvényüket, minthogy a nehéz élet, a nélkülözések, a létbizonytalanság talaján fakadtak valamikor? Emlékszem Veres Péternek egy régebbi írására: Szilveszter esti tudósítás Balmazújvárosról. 1936 szilveszterén, nyolc óra tájban járja a csendes, sötét utcákat: az ablakok sötétek; tízhúsz házat is elhagy, míg egy világos ablakot lát; ott sem mulatnak, legfeljebb kártyáznak, esetleg fekvőbeteg vagy gyerekágyas asszony mellett pislog a lámpa. A szegénysoron még ez sincs, csak végig a vaksötét; járda sincs, a fagyos rögökben bukdácsol az író; itt még a kutyák sem ugatnak, nincsenek már kutyák; nem fizettek adót értük, s elvitte őket a sintér. Vajon ez a társadalmi háttér magyarázza, elődeink ítéletében mitől vált a jókedv olyan könnyen helytelenkedéssé? Csakhogy van nekem másfajta emlékem is ugyanerről a társadalmi háttérről. Gyerekkorom Sándor bácsija, a szentistváni Ináncsi Sándor, aki első kaszás volt és bandagazda az aratóknál, tekintélyes embernek számított a maga körében a munkában is, meg abban is, hogy a kis aratóközösség érdekeit munkáltatóval, hatósággal szemben ő képviselte. Nos, vacsora után meg hosszabb pihenőkön nem volt nála mókásabb ember: tréfált, utánozta a többieket, maskarának öltözött be, magára szedte a matyólányok sokráncú szoknyáit, a másik legidősebb aratóval, a szintén hatvan felé tartó Koncz Antal bácsival együtt kis jeleneteket rögtönzött, s mindez nem ártott a tekintélyének. Sőt: átragadt a jókedve a többiekre — tanú vagyok rá —: kemény munkában megfáradt, nehéz életű, sokat nélkülöző társaira. Lám, jólesett a nevetés nekik is. De vajon annak a nyugdíjas csepeli munkásnak nem esett jól, aki az Olvasó Munkás Klubban azt mondta egy kabaréműsorra: Jókat röhögtünk, s épp azon a legjobbakat, amin inkább sírnunk kellene... Végtére marad nekem az a meggondolkoztató következtetés: igen-igen különböznek egymástól a nevetők is, a nevette- tők is. Mert egyfelől: nevetni jó, feledtetni a szárnyas idő múlását, s épp a múlandóságot hangosan vészjelző szilveszterestéken. Pihenésnek is jó — az olyanok számára leginákbb, akiknek mindig van miben fáradozniuk. Kikapcsolódásnak is jó, emésztő gondok áramköréből — azok számára leginkább, akik ilyen áramkörökbe be vannak kapcsolódva... Másfelől: bizonyos nevetőkre és nevettetőkre valóban a népi ítélet minősítése érvényes: helytelenkedés. Bőven szolgálnak erre példával a szilveszteresték. Bőven szolgált erre példával az 1993. évet búcsúztató szilvesztereste is. (Fekete Gyula)
