Pest Megyei Hírlap, 1994. január (38. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-08 / 6. szám

14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1994. JANUAR 8., SZOMBAT A vita, amihez bátorkodom hozzá­szólni, 1860 után éleződött ki, pár évtized után elcsöndesült, közmeg­elégedésre azonban soha nem ol­dódott meg. A tét nem csekély: Is­ten léte. Van vagy nincs? A kér­dés nem múlt századi, hanem egyi­dős az emberrel. Vannak azonban időpontok, amelyekben hirtelen felerősödik, erőszakos ellenfelek egymás haját tépik, s ez hagyján, de állami beavatkozással egzisz­tenciálisan is fenyegetik egymást, a kor szokásainak megfe­lelő argumentum ad hominem-ekke\. A múlt század közepén azért vált aktuálissá a kérdés, mert Darwin előállt az ősfejiődés elméletével, ami valószí­nűtlenné tette a hatnapos úgynevezett bibliai teremtéstörté­net realitását. Sem első, sem egyetlen nem volt ezzel a vé­lekedéssel, az évszázadok óta halmozódó őslénytani (pale­ontológiái) és geológiai jelzések, csillagászati és földrajzi evidenciák legalábbis az 1600 évektől egyre nyilvánvalób­bá tették, hogy a Föld története nem fér bele hatezer eszten­dőbe, és ez nem hitkérdés, hanem ténykérdés. De épp az 1600-as év máglyája, amely Giordano Brúnót égette meg, mutatja, hogy az állam és egyház egymással összefonódó hatalmi rendszere ennél sokkal jelentéktelenebb kérdések­ben sem tűr eltérést a maga megrögzött felfogásától. A hitbeli eretnekség fogalma egészen a francia forrada­lom koráig életveszélyt jelentett (ekkor pár évtizedig a politikai eretnekség lépett a helyébe, még vérgőzöseb- ben), de nem a hitetlenség ütközött meg a hittel, hanem kü­lönféle keresztény hitek egymással (reformáció, ellenrefor­máció, egyéb reformációk: valdensek, albigensek, socianu- sok, husziták, hugenották, és ha a mai szekták százait sorol­nánk, vége-hossza nem volna). Önmagában hallatlanul ér­dekes téma: de jelen tanulmányomnak nem ez a tárgya, ha­nem kizárólagosan a tudomány és a hit vélt vagy tényleges ellentéte. Az egyházi és a világi oktatás körüli viszály teszi e kér­dést aktuálissá. Nem kívánok állást foglalni ebben egyik ol­dal mellett sem, mert tapasztalatom szerint mindkét iskola­típusban lehet jól is, rosszul is tanítani, továbbá egyik sem biztosítja eleve a helyes etikai nevelést, ami kizárólag a ne­velő erkölcsi szilárdságának, nem pedig ideológiai elkötele­zettségének a függvénye. Azért indítottam Darwinnal, mert máig tartja magát az a tévhit, hogy a darwinizmus = ateizmus. Hogy magában mit gondolt és hitt Darwin, azt nem tudhatjuk, de semmi je­lét nem adta annak, hogy szembeszegült volna az egyház bármiféle tanításával. Ünnepélyes temetése 1882-ben a Westminster Abbey-ben jelentős papi segédlettel történt, és a Providentissimus Deus kezdetű pápai enciklika igen hamar sietett leszögezni, hogy a természetes fejlődés elve nincs ellentétben a keresztény hittel. Ennek dacára sok tá­madás érte egyházi részről. Wilberforce püspök lángoló szónoklatait szokás fölemlegetni; ezekre Darwin bölcsen nem reagált, Huxley és Haeckel harciasabb kedélyére bíz­va a tan ideológiai védelmét. Bele is sétáltak ä csapdába mindketten, vitatkoztak arról, ami nem tárgya a darwiniz­musnak, és ez pontosan Isten léte, illetve a teremtés míto­sza. A teológusoknál hatásosabban támadták Darwint a bioló­gusok. Nem a fajfejlődést vonták kétségbe, még csak nem is az ember állati származását. Ezek már a múlt században olyan természettudományosán igazolt tények voltak, ame­lyeket épeszű ember nem vont kétségbe, hacsak „funda­mentalista” nem volt. (Észak-Amerikában ma is 25 millió fundamentalista él, ezeknek a Föld nem forog s az ember nem származik, a hatezeréves teremtéstörténet érvényes, mert a Biblia szó szerint értelmezendő.) A biológusok a darwini természetes kiválasztódás érvényességét és elegen- dőségét vitatják. Van aki elfogadja, van aki mást javasol mellette vagy helyette az evolúció magyarázatául, magát az evolúciót nem tagadva. A szelekciós darwinizmus (nem az evolúció!) átlag öt évente véglegesen megdől, illetve véglegesen igazolódik — vagyis napjainkban sem tekinthe­tő egyedüli elfogadható magyarázatnak. De legyünk tisztá­ban azzal, hogy sem az evolutív, sem a szelektív darwiniz­mus elfogadásának vagy elutasításának semmi köze nincs az ateizmushoz. 1872-ben Du Bois-Reymond neves svájci-német fizioló- gus messzehangzó előadást tartott A természet megismeré­sének határai (Über die Grenzen der Naturerkennens) cím­mel. Hét olyan „világrejtélyt” sorol fel, amelyeket a termé­szettudomány eddig sem tudott, ezután sem lesz képes megfejteni: í. anyag és erő lényege, 2. mozgás eredete, 3. élet keletkezése, 4. természet célszerűsége, 5. érzékelés és tudat keletkezése, 6. értelmes gondolkodás és beszéd erede­te, 7. akaratszabadság kérdése. Kemény tétele, az ignora­mus el ignorabimus (nem tudjuk és nem is fogjuk tudni) Benedek István hozzászól Gorongyos ut annyira felbőszítette a darwinista Emst Haeckelt — akinek antropogenetikai érdemei vitathatatlanok —, hogy vaskos kötetet szentelt a hét világrejtélynek, és a maga vulgármate- riálista módján azt képzelte, sikerült mindegyiket termé­szettudományosán megmagyaráznia, holott csak igen érde­kes fejtegetéseket közölt, kellő bizonyító erő nélkül. A hét természettudományos rejtély mellett számtalan lé­lektani, metafizikai és teológiai rejtélyt sorolhatnánk még fel, amelyekre az „ignoramus et ignorabimus” tétel ugyan­csak érvényes, például a lélek eredete és működése, a lélek halhatatlansága, a gondolkodás és emlékezés módja, az eszembejutás és az elfelejtés, az indulatok kormányzása és kormányozhatatlansága, az erkölcs élettani háttere, a szere­lem, a gyűlölet, és hogy témánkhoz közelítsünk: Isten léte vagy nem léte, az isteni beavatkozás magánügyeinkbe, gondviselés, teremtés, csoda, túlvilág, isteni igazság, irga­lom, üdvözülés — a sor végtelenségig folytatható (ide tar­tozik maga a végtelen is), és akkor még szót sem ejtettünk az okkultizmus megfejtetlen rejtelmeiről, sem arról a min­dennapos jelenségről, hogy a test halálakor a lélek eltűnik, nem tudni hová. Az ihlet, a tehetség, a zsenialitás, a gondo­latolvasás, a jóslás, a parapszichológiái jelenségek — meg kell szakítani a felsorolást, eltartana napestig. Biológusok és pszichológusok kísérleti kutatásai közelí­tenek egyik-másik lélektani rejtély hátterének földerítésé­hez, de jó lelkiismerettel egyetlen tudós sem állíthatja egyetlen válaszáról sem, hogy a természettudomány egye­temes érvényű kritériumai szerint megbízhatóan igazolható. Nagyon leegyszerűsítve az alaptételt: a materializmus csak materiális kérdésekre adhat megbízható választ, míg a lélek minden aktusa a gondolat, a képzelet, a hit világába tartozik. Ettől még igaz lehet, de természettudományosán nem igazolható. Példaképpen említem Aquinoi Tamás hí­res öt istenbizonyítékát, melyek minden amúgy is hívő em­ber számára kielégítőek, természettudományos kritériu­mok oldaláról nézve azonban semmisek. És ez rendjén is van így: a materialisták megkívánják a tudományos bizo­nyíthatóságot, míg a teológia tételeinél ez merőben fölösle­ges (és kilátástalan). Az eddig elmondottak annyira hétköznapján maguktól értetődőek, hogy csak azért volt szükség a fölidézésükre, mert nálunk az oktatás fél évszázadon keresztül szándéko­san félrevezető volt, és a legjobb szándékú elmékbe is tév- tanokat plántált. így például azt, hogy a pozitivizmus, a darwinizmus, a materializmus, a marxizmus, és még né­hány izmus tökéletesen elegendő minden kérdés végérvé­nyes megválaszolására, és ha ezt még megfürösztjük egy sajátos nemzetközi szocialista ideológiában (azért „sajá­tos”, mert valójában nem nemzetközi, hanem szovjet), ak­kor nincs szükségünk semmiféle földöntúli hatalom — pl. Isten — föltételezésére, a világegyetem kulcsát a kezünk­ben tartjuk, s e kulccsal sorra ki tudjuk nyitni valamennyi ajtót. Csak hát a féligazságok mindig veszedelmesebbek a kö­zönséges — könnyen leleplezhető — hazugságnál. A felsorolt izmusok valóban nagyon sokféle rejtély meg­oldására alkalmasak, fel egészen az atombomba kitalálásá­ig és fölhasználásáig. Semmiképp nem alkalmasak azon­ban az olyan egyszerű kérdések eldöntésére, melyekből fentebb egész zsákravalót soroltam fel. Például arra, hogy van-e Isten vagy nincs? És ha van, hol van, milyen, és mit csinál? Egyértelmű, hogy minden csak arra használható, amire való. D e fél évszázadon keresztül a népoktatás kifejlesztett egyfajta szakmai gőgöt, amely nemcsak túlzott nim­busszal ruházta fel a tudományt, hanem a hatásköri túllé­pés szabadalmával is. Holott mint tudománytörténész állít­hatom, hogy a technika csodálatos vívmányai dacára még a technika is szánalmasan botladozó tudomány, különösen akkor, amikor nagyszerű elméleti eredményeit a gyakorlat­ban óhajtja megvalósítani — vagyis minden pillanatban. Ennek a tanulmánynak nem lehet célja felsorolni azt az ezernyi bosszúságot, ami mindennapjainkat kínkeservessé teszi, egyszerűen azáltal, hogy a legszimplább kényelmi be­rendezéseink váratlanul fölmondják a szolgálatot. A civili­záció nagyszerű dolog, de csak amíg működik. Abban a pil­lanatban,'amint egy fogaskerék valahol nem megfelelően moccan, az emberisten kezéből kicsúszik a mű — vagy ő csúszik ki a műből, s ott áll tehetetlenül. (Azért nevezem emberistennek, mert a civilizációt ő teremtette, ennyiben társszerzője Istennek.) A hétköznapok apró bosszúságai azért érdemelnek itt említést, mert a közös mű, amit az Úristennel együtt alkottunk, a szemünk láttára válik napról napra hitványabbá, miközben technikánk a csillagokat ver­desi. Hosszú élettel áldott vagy vert meg az Úr, módom van visszaemlékezni arra, hogyan éltünk például hetven év­vel ezelőtt. Nincs okom nosztalgiázni a húszas évek kap­csán, mégis bízvást állíthatom: sokkal kellemesebben él­tünk a nagy szegénységünkben, mint ma. És ez nemcsak háborúvesztett kis hazánkra vonatkozik, hanem az egész emberi civilizációra, amely azóta folyvást fejlődik és pár­huzamosan romlik meg züllik. Jobb volt az étel, tartósabb a ruha, kényelmesebb a vonat, sőt a konflis is, tehetsége­sebbek az írók, olcsók a könyvek, megfizethetők a nagy­szerű hangversenyek, és ha a szegény embernek kedve tá­madt az utazáshoz, összerakott filléreiből telt egy kedvez­ményes itáliai útra, de bejárhatta biciklivel akár fél Euró­pát. Ma a leggazdagabb tőzsér sem ehetik egy jóízű sóskif­lit, mert nincs, és csak Krúdy regényeiből sejtheti, milyen íze volt hajdan egy külvárosi kispörköltnek, 80 fillérért. Ez a kis kitérő a minőségi romlást van hivatva illusztrál­ni, ami száz év alatt elposványosította háromezer év magas kultúráját. S nemcsak a matériában, lelkiekben is. A po­gány étosz a kereszténnyel karöltve zuhant a mélybe, s a leghétköznapibb tisztesség világszerte kiveszőben van, mint az ősbölény. Ezért amikor az egyházi oktatás bajnokai a világi okta­tás bajnokaival csapnak össze, összetévesztik a formát a lé­nyeggel. Mind a kétfajta iskolázásra szükség van. lévén igény mind a kettőre. Olyan új nemzedéket kell fölnevelni, amely erkölcsi tisztaságban és a helytállás bátorságában merőben eltér az elődjétől. A feladat — a pedagógus fel­adata — nem egyházi és nem világi, hanem: magyar. Hitet sem követelni, sem megtagadni nincs jogunk az iskolától éppoly kevéssé, mint a növendékeitől. A materializmus és idealizmus balga dualizmusán túl kell lépni. Az anyag mű­ködése materialista hozzáállást kíván, az eszmeiség idealiz­must, s e kettő nem lehet ellentéte egymásnak. Irracionális hitet nem lehet racionális észérvekkel támogatni vagy tá­madni, másfelől az egzakt tudományosság nem támaszkod- hatik misztikus érvelésre. M egnehezíti a pedagógusok dolgát az a negyven eszten­dő, amelyben fölnőttek. Aki elhitte, hogy a darwiniz­mus egyenlő az ateizmussal, nyilván ugyanolyan rossz ta­nár lesz, mint aki elhiszi, hogy Isten hat nap alatt teremtet­te a világot. Nem szavakat kell tanítani, hanem a szavak ér­telmét, és ebben nem lehet különbség egyházi és világi ok­tató közt. Hitbeli kételyt ne akarjon világi tanár se eloszlat­ni, se megerősíteni, bízza a hitoktatóra, és hagyja meg a nö­vendéknek az egyéni állásfoglalás jogát. Sohase keltse azt a hamis látszatot, hogy a tudomány nyelvén a hit kérdései­re válasz adható, de a tudomány tételeit se engedje teoló­giai megfontolás tárgyává tenni. Elsősorban a pedagógusban kell megszilárdulni annak a ma új, de valójában ősrégi tanügyi szemléletnek, amely hit­től vagy hitetlenségtől függetlenül az alapvető emberi jo­gok gyakorlásán nyugszik. Ebben összefér a nacionalizmus az internacionalizmussal, valamiként az individualizmus a szocializmussal, a demokrácia a liberalizmussal. E szavak értelmezése az utóbbi időben annyi torzuláson ment át, hogy használatukat egyelőre célszerű mellőzni, valódi tartal­muk mégis hozzátartozik a tiszta jellem kikovácsolódásá- hoz. Göröngyös út a pedagógia útja. Nem véletlen, hogy a Nemzeti Alaptanterv két év alatt nem tudott elkészülni, illet­ve hiába készült el, mindig akadt valaki, aki visszadobta. A magyar közoktatás irányítása azoknak a kezében van, akik negyven éven át hamis történelmet tanultak, hazug világké­pet kaptak a magyar irodalomtól a biológiáig minden tan­tárgyban. Mit remélhetünk azoknak a tanároknak az oktatá­sától, akiket magukat is félreneveltek? Mit azoktól a tan­könyvektől, melyeket a régi betonba ágyazott akadémiku­sok írnak? A „szakember” bűvszó sehol annyi kárt nem okoz, mint az iskolában, ahol minden cím, rang, kitüntetés, előléptetés eleve gyanús, egyedül a titkos önképzés hitelesí­ti a tudást, és a rátermettség a nevelői képességet. Világi és egyházi tanerőkre egyaránt áll ez: emberöltőnyi megméte- lyezettséggel kell szembeszállniok, és ehhez megtalálni azt a ritka példaképet, aki támaszt tud nyújtani a hamis prófé­ták hivatalosan kinyilvánított „szaktudásával” szemben. Nehéz kenyér volt mindig a pedagógusé. Ma különösen nehéz, mert a gyermekkel a jövőt tartja a kezében, azt a jö­vőt, amelyért mindennél szenvedélyesebben küzd egymás­sal a régi meg az új. Az ország sorsa nem a tavaszi választá­son dől el, nem is a „médiatörvényen”, hanem az iskolán, amely vagy képes magát megtisztítani a hazugságoktól, és becsületes magyar értelmiséget nevelni, vagy — de erre a vagyra jobb nem gondolni: — más alternatíva nincs.

Next

/
Oldalképek
Tartalom