Pest Megyei Hírlap, 1994. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-29 / 24. szám
Ki tud a csajka egykori tulajdonosáról? @ Egyik Németországban élő, 1946-ban kitelepített tagtársunk és barátunk gyűjteménye gyarapítása közben lelt a képen látható csajkára. Új hazájában mindent elkövetett azért, hogy a csajka gazdáját vagy hozzátartozóját megtalálja. Kint Németorszában a kutatása sajnos nem járt eredménnyel. Ezért fordult hozzánk, hátha itthon nem lesz sikertelen a keresés. Igen kedves háborús (hadifogoly) személyes emlékéről van szó, amelyet szívesen átadna a volt tulajdonosának vagy a családjának. Kérjük önöket — ha erre módjuk és lehetőségük van — közöljék a mellékelt képet, hátha jelentkezik az ezredes úr, vagy valamelyik családtagja, ismerőse és barátunk odaajándékozhatja ezt az értékes családi ereklyét. Minden felviálgosítást köszönettel fogad a Pomáz Barátai Társaság nevében Balogh Gyula a pomázi községházán Különös vonzódások * Gondolom, akik hosz- ) szabb ideje megtiszte- S lik figyelmükkel —7 esendő írásaimat, tudják rólam, hogy hívő keresztény vagyok, a katolikus Any aszentegyház tagj a... Mint elkötelezetten népben, nemzetben gondolkodó kereszténynek legfőbb vágyam, hogy ezen az elven élő magyar honfitársaim olyan öku- menében egyesüljenek, ami a következő parlamenti választáson lemérhető sikert eredményez. Többé-kevésbé ismerem — ennek megfelelően — az erőviszonyokat, a „hadállásokat”, a szekértáborok rendjét, kire számíthatunk, és ki(k)re kevésbé. Ezért azokat a — látszólag — táborbelieket, akik másfelé ácsingóznak, nem veszem teljes súly- lyal figyelembe a nagy megmérettetés előtt, mert ugyan milyen szívű az, aki lélekben már tábort is cserélt?! Annak idején őszinte döbbenettel olvastuk, hogy Várszegi Asztrik c. püspök úr pannonhalmi bencés főapát tagságot vállalt Demszky Gábor fővárosi magisztrátusában. Olyan személyiségekkel együtt, mint Komis Mihály, Makk Károly, Konrád György, Kerényi Imre, Vekerdy Tamás. Utána arról is érkeztek kósza hírek (a liberális sajtóból), hogy Várszegi püspök úr aláírta a „Konrád-eser- nyő”, a „Demokratikus Charta” alapítólevelét is. Nóta benne: Pomogáts Béla, az „Új Em- ber”-ben állandóan publikáló „háziszerző” meg egyenesen szóvivője lett a Chartának. Most azután már nem is meglepő, hogy Esterházy Péter, az egyik „legchartásabb” közírónk az „ÉS”-ben szuperlativu- szokban tesz vallomást keresztény élményeiről, melyeket Várszegi püspök úr előadásaiból merített... Ha én katolikus főpap lennék, egyenesen kompromittálva érezném magam ilyen emberek dicséretétől. Hiszen a miáltalunk megismert li- berálkozmopoliták olyan távol esnek a keresztény értékrendtől, mint (uram bocsáss!) az ördög a tömjénfüst szeretetétől. Én bizony kikérném magamnak az ilyenfajta „dicséretet”. Nem hihető, hogy a — minden bizonnyal bölcs — egyházi vezető nem ismeri a népi mondást, mely még ma is (és ma csak igazán!) érvényes: „Madarat tolláról, embert barátjáról” — ismemi fel leginkább. Brezovich Károly Vác pen hősi attitűddel, egyszerűen nem volt hajlandó elmenni a főváros környéki gyönyörű kisvárosban rendezett vitára, itthon. Lehetetlen, hogy félt volna a nagy vagabund, hiszen, torkomra a kést, senki nem akarta meglincselni, ha pedig azt hitte magáról, ő már olyan magas szférákban mozog, hogy kár lesüllyednie ilyen mélységekbe, ez nem vetne rá jó fényt. Persze, más is lehet. Senki sem próféta a saját hazájában, szokták mondani; én ugyan a nagy vagab- undot nem tartom prófétának, de azt elképzelhetőnek ítélem, hogy hazai pályán nem akart együtt sprintelni a sokat emlegetett sánta kutyával. (...) Hörömpó' György István Vác A mi televíziónk? Remélem, nem veszi rossz néven Pusztai József tápiósze- csői olvasótársam, hogy legutóbbi leveléből kölcsönvettem a címet. Egyetértek vele abban, hogy a tévében és rádióban még mindig főszereplők (riporterek, műsorvezetők) az olyan személyek, akiknek egy közszolgálati és nemzeti médiában már régen nem lenne szabad szerepelni- ök. A Hankiss—Gombár féle időszakban, amikor Göncz Árpád egy rádióinteijú során azt mondta, akinek nem tetszik a műsor, az kikapcsolhatja a gombot, akkor én ezt a mondását a magam részére úgy értelmeztem, hogy nemcsak használom a készülék gombját a kikapcsolásra, hanem másfél évig nem voltam hajlandó fizetni a tévé-rádió előfizetési díját. Fél éve ismét fizetem az előfőizetési díjat. De ha továbbra is Farkasházy-féle rádiókabarét, Mester Ákos- féle 168 órát kell hallgatnunk, benne Lengyel László, Eőrsi István eszmefuttatásaival (...) Jeszenszky István Vác HISTÓRIA Századunk bűnösei Henri Pozzi könyve Századunk meghatározó eseményéről, az első világháborúról könyvtárnyi irodalom jelent meg, kötetek tízezrei keresték a választ a négy esztendeig tartó vérfürdő kiváltó okraira, illetve a világégést lezáró, békeszerződésnek csúfolt diktátumok keletkezésének körülményeire. A könyváradat már a háború évei alatt megindult, amikor a hadviselő országok sorra jelentették meg a felelősséget kutató — és a másik félnél megtaláló — „színes” könyveket. A 20-as évektől katonák, politikusok emlékiratai, különböző okmánytárak is napvilágot láttak a történelmi monográfiák mellett. Az azóta eltelt évtizedek kiadványai természetesen gazdagították, árnyalták azt a képet, amelyet a felelősen gondolkodó és világosan látó szerzők készítettek, de fő vonalaiban nem módosították azt. Hogy az első világháborúhoz vezető útról és a Párizs környéki diplomáciai boszorkánykonyháról megbízható ismereteket szerezhetett a figyelmes olvasó már a ’30-as években, abban nagy szerepe volt az először 1936-ban, most pedig hasonmás kiadásban közreadott Századunk bűnösei című kötetnek, Henri Pozzi munkájának. Pozzit szinte elfelejtette az utókor, a kézikünyvek is alig említik nevét. (Sorsáról id. Major Zoltán írását az Új Magyar- ország január 15-i számában.) A diplomáciai feladatokat is vállaló francia újságíró elsősorban a szerb (délszláv) ügyek felelőse volt, személyes kapcsolatok fűzték a belgrádi poligika irányítóihoz. Könyvében szerencsés kézzel ötvözte közvetlen tapasztalatait és a ’30-as évek elejéig hozzáférhető, elsősorban diplomáciai forrásokat. Mindezeket kiegészítette a még élő tanúkkal készített interjúkkal. Forrásainak gazdagsága és világos gondolatmenete teszi érdekfeszítővé — ez a legjobb szó rá —, erkölcsi mércéje pedig becsületessé könyvét. Pozzi alaptétele a háborús felelősség kérdésében egyszerű. Felfogása szerint a cári birodalom politikáját irányító pánszlávizmus robbantotta ki a világháborút, Szentpétervárról támogatták erkölcsileg és anyagilag a kanócot végül is meggyújtó különböző titkos és féltitkos nagyszerb mozgalmakat. A cári ügynökök, katonák és diplomaták pánszláv céljaik érdekében önálló akcióikkal a francia politikusokat félrevezetve szinte belerángatták őket a háborúba. Oroszország július 24-én kiadott mozgósítási rendelete indította el végül is az események végzetszerű láncolatát, hiszen a korábban megkötött katonai egyezmények automatikusan lépnek hatályba az egyes szövetségeken belül. Ilyen leegyszerűsített formában nyilvánvalóan nem helytálló ez a tétel, túl sok vezetett el 1914-ben a háború kirobbanásához, ezek között nem utolsó helyen áll a francia politika. Franciaország diplomáciai és katonai erőfeszítéseit 1870—71 óta a re- vansvágy határozta meg, a cári ügynökök minden mesterkedése hiábavaló lett volna, ha nem találnak arra fogékony közeget Párizsban. Az az egy kétségtelen — és ez Pozzi könyvéből is egyértelműen kiderül —, hogy a legkisebb felelősség a leginkább büntetettet, Magyarországot terheli. Ha a magyarság valamiben bűnös, az az, hogy megpróbálta megőrizni hazája területi egységét. Hódító célok nem vezették a magyar politikát, a status quo fenntartásánask akarata viszont igen. Pozzi könyvének nem is a háborús felelősség kérdését kutató fejezetei a legfontosabbak. Azok a részek a valóban lényegesek, amelyek feltárják a közvélemény manipulálásának nemtelen eszközeit. A közvéleményre hivatkozva, mintegy azt szentesítve lehetett a veszteseket, mindenekelőtt Magyarországot’ büntetni. Pozzi cáfolhatatlan tényeket közöl a francia lapoknak vesztegetési pénzekként kifizetett összegekről. Az orosz kormány 1904-től évente átlagosan egymillió frankot juttatott a közvélemény megdolgozására. Mindez busásan megtérült, hiszen a francia tőke 1913-ban egy- milliárd frank kölcsönt adott hadserege korszerűsítésére. Közben maga is fejlesztette haderejét. Az indok: a német fegyverkezés. Egyoldalú felelősségről lehet-e beszélni? A cári módszerek jó tanítványa volt Masaryk, a későbbi csehszlovák köztársasági elnök. A háború alatt ő volt az Osztrák—Magyar Monarchia elleni szellemi hadviselés — a propaganda — egyik legfontosabb vezetője. Masaryk írja néhány éve magyarul kiadott emlékiratában (A világforradalom 1914— 1918): „Pénzzel nem dolgoztunk, vagyis senkit nem fizettünk le! De a rendes embereket támogattam, a mieinket is és az idegeneket is, ha megtudtam, hogy bármiben szükséget szenvednek. Ezt kérés nélkül és diszkréten tettem; nyilvánvaló, hogy ezekben a viharos időikben sokan önhibájukon kívül kerültek szorongatott helyzetbe. ” Masaryk egymillió dollárt költött ezekre a célokra, szerinte „ilyen olcsó külföldi forradalmi propaganda talán még sohasem volt. ” Ezek a módszerek nem sokat változtak a háború után sem, Pozzinál olvashatjuk: 1934-ben kiderült a Temps Magyarországot támadó cikkeiről, hogy a budapesti tudósító kitalált személy, azokat Prágában írták. (A módszer mintha később sem felejtődött volna el.) Pozzi könyvének különösen tanulságos része a párizsi tárgyalásokat bemutató. A rosszul tájékozott, alapvető történelmi és etnikai tényeket sem ismerő, felületes és ráadásul végzetesen elfogult politikusok — a döntéshozók — mellett a felelősség nagy része a „szakértőket” terheli a nemcsak erkölcsileg, de politikailag és gazdaságilag sem igazolható diktátumokért. Az egyik ilyen „szakértő”, Seton-Watson megállapítását idézi Pozzi: „Néhány szakértő' céltudatos együttműködése olyan dolgokat valósított meg a békekötéskor, amire a rosszul értesült államférfiak sohasem lettek volna képesek. ” De ezek a szakértők — egészíti ki Pozzi a gondolatot —: „barátai, munkatársai, sőt nem egyszer fizetett zsoldosai voltak azoknak, akinek igényeit felülbírálták és állításait igazolták. ’’ítélete róluk egyértelmű: „Azok a bűnösök, akik a sötétben settenkedve alattomosan cselekedtek és akiket a történelem nem ismer!" Hogy dicstelen tettük soha ne merüljön feledésbe, segít Pozzi könyve is. A tragikus szerző akkor írta könyvét, amikor nyilvánvalóvá vált az Európát fenyegető újabb háborús veszély. A megoldatlan kisebbségi kérdésekben, a bolsevizmussal új erővel támadó pánszlávizmusokban látta ezeket a veszélyeket. Könyvét figyelmeztetésnek szánta. Fájdalmas, hogy írása ma éppen olyan időszerű, mint közel hatvan évvel ezelőtt. (pogány) A fegyverjog megváltása Pest vármegye 1703. január 29-ei, Pest városában tartott közgyűlése fontos üggyel foglalkozott: a fegyverjog megváltásával. A fegyverjog megváltása a bécsi udvar intézkedése volt, a törökellenes felszabadító háborúk után alakult ki. Lényege az volt, hogy — mivel a császári hadak fegyverrel vették birtokukba az országot — a tulajdonjog az udvart illeti. A földbirtokosoknak visszakapott földjeik után illetéket kellett fizetniük, ez általában a birtok értékének 10 százalékát tette ki. Azoknak is fizetni kellett, akik oklevelekkel tudták igazolni akár több évszázadra visszamenően tulajdonukat, és azoknak is, akik újonnan jutottak földhöz. Az illeték fizetése alól az uralkodó felmentést is adhatott, testületileg mentesült pl. az egyház — értelemszerűen csak a katolikus —, személyében pedig néhány kedvelt főúr, pl. Savoyai Jenő a harcokban szerzett érdemeire való tekintettel. Az udvar általában a megyékkel között megállapodást a fizetésről, így a vármegyéknek lehetőségük volt arra, hogy saját hatáskörükben felmentést adjanak a fizetés alóL Pest vármegye a fegyverjog megváltása címén a január 29-én ismertett szerződés szerint, 30 000 rénes forintot tartozott fizetni az udvari pénztárba. A közgyűlés két birtokost aznap felmentett a fizetés alól: Hunyadi László és gróf Koháry István birtokai mentesültek. Arról is döntött a megye, hogy Berkes András és Suppán István személyében küldötteket indít Bécshe az összeg felosztásának ellenőrzésére. Pogány György PEST MEGYEI HÍRLAP 1994. JANUÁR 29., SZOMBAT Üres szék Gödöllőn A kádári időkben börtönt szenvedett — tehát hősi múltra visszatekintő — költőnk „halált megvető bátorsággal” ostorozta a szerinte kárhoza- tos magyarországi viszonyokat — külföldön: ám nem ép-
