Pest Megyei Hírlap, 1994. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-24 / 19. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. JANUÁR 24.. HÉTFŐ 13 / Uj nemzedékeket kell felnevelni! É A január 8-i számunkban megjelent két cikkhez kívánok '■>"—’ — igaz kicsit megkésve — hozzászólni. Az egyik Nádudvari Anna: „Egy népszínmű buktatói” c. írása, melyben „a csikós” televíziós feldolgozásáról mond ■ véleményt, melyet Zsurzs Éva rendezett. Egy mondatba így lehetne mondandóját összegezni: „Eléggé vegyes színvonalú”-ra sikeredett a film. Egyetértve Nádudvari Annával, én ezt azzal egészíteném ki, hogy olykor teljesen elrugaszkodott a valóságtól. Az ugyanis még a legmerészebb képzeletben sem fordulhat elő — még egy népszínműben sem —, hogy például az erdőben sétáló szereplő énekét cigányzenekar hangja kíséri. Ez képtelenség! A másik Benedek István „Göröngyös út” című őszinte, szókimondó írása,, melynek állásfoglalásával sok mindenben egyetértek,, mert helyettem is írta. Igaza van. Annak idején szegények voltunk, de valóban boldogan éltünk. Kultúránk tényleg elposványosodott, főleg lelkiekben, s a tisztesség is kiveszőben van. Valóban olyan új nemzedéket kell felnevelni, mely tiszta erkölcsű. Nem lesz ez könnyű, mert a pedagógusok dolgát bizony megnehezítik azok az évtizedek, melyben felnőttek. Igaza van abban is, hogy „Göröngyös út a pedagógia útja”. Az oktatás irányítása ugyanis zömmel a régi káderek kezében van. A pedagógusok többsége pedig — tisztelet a kevés kivételnek — a több évtizedes kontraszelekció következményeként alulképzett, „félrenevelt”, s hiányzik belőlük a gyermek- és a hivatásszeretet. Elanyagiasodtak, és önzetlenül egy lépést sem tesznek sokan. Nem, vagy csak nagyon ritkán vállalnak szerepet közösségek kialakításában, értelmiségi küldetésüket feladták. — Őszintén, bátran és kendőzetlenül beszéltek e súlyos gondokról, az oktatás színvonaláról és a pedagógusok munkájáról 14-én, pénteken este fél kilenckor a rádió 24 óra című műsorában a „legilletékesebbek”, a megkérdezett középiskolás diákok. Hát igen. Hol vannak már a régi „néptanítók”, akik a szó igazi nemes értelmében néptanítók voltak. És azok a sokat emlegetett nagy tanáregyéniségek? Ehhez generáció- váltás szükséges. Szükséges, mert az ország jövője, sorsa nem a gazdasági helyzeten múlik, hanem az iskolán, amelyet meg kell tisztítani a hazugságoktól, amelynek meg kell újulnia. Tóth Imre, ny. tanár Vácszentlászló Akik üdvözülnek, s akik nem... t „Sajnos”, csak töredéket láttam a „Nap- ) kelte” tv-műsor jan. 18-i „Kinn, pádon” című riportjából, mely az egykori pápagyalázó liberális íróval készült. Esetében (is) eljutottam odáig, mint a Munkáspárt moslygós főemberével, hogy nem vagyok képes/haj- landó (?) leírni a nevét... Nos, tulajdonképpen a riporttorzó is elég volt (sőt, még sok is!) ahhoz, hogy a Bánó András-féle „izzadós”, nyögvenyelős, dadogó hazu- dozást felismerjük, melyet a „tegező-kebelbarát”, Mély- kuty Ilona sem volt képes megszépítő mederbe terelni. Bár a műsorvezető hölgy sem tudta kikerülni, hogy ne feszegesse a hazánkat külföldön „eláztató” szerepet, melyről, illetve az országos méretű felháborodásról az volt E. I. véleménye, hogy az „gerjesztett hecckampány” eredménye. (?) íme, azonnal tettenérhető a bolsevista attitűd: amit én követek el, azt „rácímkézem” politikai ellenfeleimre, ergo — a hazát, a nemzeti önbecsülést mocskoló folytonos tevékenység nem hecckampány, ellentétben annak leleplezésével, és a plebejusi felháborodással! Sajátos logikai láncolat, méltó Lukács György leghívebb tanítványához. Ezután csavarintva egyet a lényegen, egy börtön-novellájából idézett, kidomborítandó, míg ő be volt börtönözve, addig Pálfy G. István párttitkár volt... A csúsztatás itt is nyilvánvaló, hiszen koszorús HISTÓRIA Az altaji népek ős vallása, tekintettel a magyar ősvallásra n Van — úgymond Cast- . rén — a lapp nyelvben egy rokon hángzású szó a madderrel: mad (maddo), madár (madder), mely eredetet, származást jelent; e szóknak egybezavarása által lett a földistennő a teremtmények anyjává. Végre az észteknél maa-emma név alatt fordul elő a földistennő, ki mint ma- an-emo a finneknél, szintén a dörgés istenének neje. Az a különbség a kettő között, hogy a maan-emma az észteknél nem csupán a föld, hanem a nők termékenységére is felügyelt. Maan-emo mellett finn ru- nók a szántóföld ős gazdáját (peri isäntä), Pellervojnent is említik, ki a fák és általában a növényzet fölött uralkodik. Több istenséget is említ még a finneknél Ganander és Agri- cola, mint akik szintén a föld termékenységére s a szántóföldekre ügyeltek; Castrén azonban, neveikről ítélve, többnyire idegeneknek tartja azokat. Mellőzvén tehát neveiket, fontosabb dolognak tartom kiemelni Castrén ama megjegyzését, hogy a föld istenségei egyáltalában nem részesültek az altaji népeknél nagy tiszteletben. Természetes, ha dús növényzettel megáldott égaljak alatt a föld tápláló és termékenyítő istenségeinek templomokat emelnek, áldozatokat visznek: de a hideg éjszakon, hol oly csekély a föld tápereje, szükségképp alárendelt jelentőségűek a föld istenei, főleg a műveltség azon fokán, mikor még nem foglalkoznak földmíve- léssel s a vadászat, halászat és állattenyésztés a népek egyedüli élelemforrásai. Az erdő a vadász valódi hazája; nem csoda, ha a föld istenségei közül a finnek is inkább tisztelték azokat, akik az erdő fölött uralkodtak. Az erdei istenek számos csoportja élén a finn mitológiában Tapio áll: vén ember, sötétbarna szakállal, famohából készült köd- mönben, magas kalappal, mely a tűlevelű fák koronájára emlékeztet. Nejével, Mi- elikkivel, nagy tiszeletben részesült mint az erdő aggja, a föld gazdája, a vadon királya stb. Nem írom itt le az isten- párlakát, amint a természethez hűven festi a képzelem: csak azt jegyzem meg, hogy nem csupán a vadak, hanem az erdőben járó szelíd nyájak és csordák is részesültek az istenek védelmében; s hogy ennélfogva az erdő isteneinek számos népök, cselédségök volt, mely összes gazdaságukra ügyelt. Általában jellemző a finn mitológiára nézve, hogy majd minden tárgynak voltak saját nemtői (haltia) és tündéreik, kik immár a finn ősvallás fejlettebb fokán a tárgyaktól különvált léttel, személyiséggel bírtak. Mint a keltáknál a germánoknál stb., úgy a finneknél is voltak hajdan bizonyos szent fák és ligetek. S ez alakban volt leginkább szokásban az erdőtisztelet az altaji népeknél. A szamojédoknak, osztjákoknak és Szibéria némely nomád törzseinek, úgymond Castrén, fogalmuk sincsen személyes istenségről, ki az erdő fölött uralkodnék; de ahol egy kis fenyves ligetet találnak, vallásos érzelemmel közelednek ahhoz, s fölállítják ott bálványaikat. Ilyen szent helyek vannak a cseremiszeknél, csuvasoknál, mordvinoknál, akik keremet- nek, és a vojtákoknál, akik ludnak nevezik. Emellett azonban a finneken kívül más altaji törzsek is vannak, melyek külön istenséget is tulajdonítanak az erdőnek. Ilyen a tunguzoknál a mo vagy ogo- molgoro, a cseremiszeknél vadas, a szamojédoknál pame. Az utóbbi inkább gonosz szellem általában, mint a finn mitológiában a hiisi. A runók többféle, hegyi, vizi, erdei hősikről szólanak. Jele, hogy e név, miután elvont fogalommá alakult, általában rossz szellemet jelentett... A fennmaradás reménye, mondják bölcselkedőink, oly mélyen gyökerezik az emberi szívben s a végképp megsemmisülés fogalma annyira érzelmeinkbe ütközik, hogy minden népnél már a legrégibb időkben feltaláljuk a hitet, az elköltözött lelkek fennmaradása iránt. A lélek önállósága hitét a halál költi fel leginkább az élőkben. Ott látjuk a testet — valami nélkül. Hova lett az a valami? Más érzéki világra költözött-e, vagy közöttünk kísért árnyszerűleg? íme a természeti ember egyszerű gondolatfolyama. Nem csuda ez okból, ha általában az altaji népeknél is föltaláljuk a síron túlnani élet hitét. Ä lélek azonban, mely önállóságot kezdi érezni, eleinte nem bír teljesen megválni az anyagtól, csakhamar ellankad röpte, s visszaesik a földre. Többnyire anyagi létet tulajdonít kezdetben a képzelem az elhunytnak. Ezért van, hogy a sírba ruhát, edényeket és más házi eszközöket, lovat, sőt szolgákat is temetnek a halottal — oly dolgokat, melyekre az életben szüksége volt. A „túlnan” az „innen” képe. Utóbb azonban az a nézet is kezd fejlődni, hogy a halál által az istenséggel rokonabb természetet nyernek az elhunytak. Fejlődési mozzanat, bár nem igen nagy. Hiszen még maga az isteni természet sem vált teljesen szellemi tartalmúvá. Nem a nyers természeti tárgyakat imádja ugyan többé az ember, hanem az azokban lakozó szellemeket: azonban e szellemek nem bírnak merőben különválni a természeti tárgyaktól, s lelki önállóságra, mondhatnám, személyiségre emelkedni. De ha a természeti tárgyakban szellem lakozik: az emberben is kell lakoznia, ki meg nem különözte el magát a természeti tárgyaktól. E szellem ismeretére, mint mondanám, a halál vezet. A vallásos fejlődés ezen fokán nem áll többé ellentétben az ember a természeti tárgyakkal, ilyenképpen alárendelve, mitn a nyers természetimádás- ban; nem is csupán az istenség kijelölésére van jogosítva, mint a fetisizmusban: maga is beléphet az istenek körébe, habár csak akkor, midőn kilép az emberi körből. A halál szolgál hidul. Sőt az emberi és természettárgyi szellemek rokonságánál fogva lehetséges, hogy az ember már a halál előtt összeköttetésbe jő a természettárgyi szellemekkel, ha lelkét föl tudja oldani egy időre a test kötelékei alól. Nem szükség ódaköltőnk (Rákosit dicsőítette!) börtönévei alatt a Hét és a Híradó főszerkesztője kiskorú iskolás gyermek volt. Ezenkívül É. I. megragadta a nyilvánosságot, hogy csökönyösen bizonygassa: Bánó András „hatszorosan bizonyítva” nem csalt, ám mégsem állítják vissza munkaviszonyát, ez pedig — ugye — példátlan jogsértés! (?) Az egyébként magabiztos poéta most kissé zavarodottan beszélt, zilált, szavait idegesen fűzte egymásba. Hebegve-makog- va győzködte nézőit, hogy ő nem beszélt a ZDF-csatornán magyar jobboldalról, illetve beszélt, de csak a „fasisztoid csőcselékről”, melyet szellemileg kellett volna „elpusztítania” az elmúlt negyven éves kommunista diktatúrának. Hát ezek a liberálkozmopo- lita szemrehányások és .javallatok” olyan szépen hangzanak, hogy borsózik tőle minden jóérzésű ember háta! Nyilván a szintén lukácsi emlőkön nevelődött „reálkommunista” eszmetársaknak azért nem jutott idejük a „szellemi pusztításra”, mert a fizikai likvidálások minden energiájukat lekötötték. (Lásd: 301-es parcella, a sor- tüzek gyászos emléke, a recski haláltábor mementója!) Nota bene: az alma most sem esett messze fájától — E. I. fia, E. László „történész” a HM előtti 1956-os sortűz egyik legvehemensebb cáfolója és negligálója! Érdekes volt még Mélykúti Ilona egy megjegyzése, miszerint: E. I. az SZDSZ tanácsadó-testületi tagja, .jóllehet íróként nyilatkozott meg”, de politikusként mereven leszögezte, hogy ő mindig csak íróként nyilatkozik, miként (gondolom?) Konrád Gy. is. Világos: ha Csurka István mond valamit, ó politikus, ha fenti „liberós” urak, ők zsurnaliszták! így működik ez a „gyakorlat a társadalmi szféra minden területén! Akik beférnek a „chartás- esemyő” alá, azok üdvözülnek, a többi népség a helóták tömege. Akikből, az alkal- mazkodókból vallazusok, epizódisták is lehetnek, míg a „csőcseléknek” csak szellemi (testi?) Taigetos maradhat, mint lukácsi alternatíva... Isten óvjon ettől a jövőképtől, Magyarország! Brezovich Károly Vác mondanom, hogy a sámánok önkívületi állapotát értem. A holtak tisztelete ez okokból szoros kapcsolatban áll a vallásos fejlődés azon fokozatával, melyen eredetileg a legtöbb altaji népet találjuk. A pompás sírokról ítélve, mond Castrén, Felső-Ázsia és Déli-Szibéria tatár törzsei közt máiglan feltaláljuk a halottak kultuszát. Nyomai vannak az éjszaki finn és szamojéd törzsek között is. Sokan közölök nemcsak ünnepet és tort ülnek a halottak tiszteletére, hanem segélyükért is folyamodnak. így a finnek és lappok közt azon hiedelem uralkodik, hogy a sámánok kábult állapotukban a halottakkal értekeznek, azoktól kémek tanácsot. A szamojéd varázslók rendszesen az úgynevezett tadebcjokat vagy láthatatlan szellemeket szokták idézni, kik a földben, vízben, légben szerte vannak. Ezek pedig nem mások, mint a halottak árnyai vagy szellemei, habár némelyek alsóbbrendű isteneknek tartják. Feltaláljuk a holtak tiszteletét a hiungnu népnél is, s a mongol fajú kínaiak most is templomokat emelnek elhunyt őseiknek. A topa néptörzs, mond Castrén, Déli-Szibériából Felső Ázsiába költözvén, sok ideig követek által küldött áldozatot ősei elhagyott sírjára. (Folytatjuk) Csengery Antal Cegléd küldöttsége Kossuthnál Kossuth Lajos levélben visszautasította megválasztását, a ceglédi polgárok ennek ellenére úgy döntöttek, hogy küldöttséget mcnesztenek Turinba, kérve a kormányzót a képviselői mandátum elfogadására. Dobos János református lelkész volt az ún. százas bizottásg’’vezetője, mely 1877. január 20-án indult a nagy útra. Ceglédiek mellett nagykőrösiek cs abonyiak is akadtak a küldöttségben, így létszáma száz fölött volt. Január 24-én fogadta Kossuth a bizottságot Dobos János köszöntötte a kormányzót: „Egy alföldi fóldmívelő magyar város még romlatlan népének küldöttjei állanak előtted, édes hazánk szeretett nagy fia. (...) eljöttünk, hogy arcodat lássuk még egyszer, hogy megmondjuk neked, hogy mi téged szeretünk. Most mi jöttünk hozzád, körülfogva téged, mi mondjuk szorongó kebellel, hogy hazánk veszélyben forog, mi kérünk, hogy ne hagyd, jer següs megmenteni. ’’Válaszában Kossuth ismét kifejtette politikai okát, miért nem fogadhatja el a képviselőiséget, majd némileg rezig- náltan hozzátette: „...én elfoglalva a képviselői széket, mely- lyel Cegléd megkínált, egy kis gyakorlattal ismét beletanulnék a szónoklás rég elszokott mesterségébe; héba-korba felszólalnék (...) és aztán? aztán szépen leszavaznának, és maradna minden, amint van, és a nemzet látná, hogy biz az én hazamenetelem is csak amolyan üres hólyag.”A városba visszatérő bizottság attól kezdve Cegléden ápolta a Kos- suth-kultuszt, évenkénti összejöveteleik tartották elevenen Cegléd és Kossuth kapcsolatának emlékét. Pogány György
