Pest Megyei Hírlap, 1994. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-04 / 2. szám
Tőkés László Nagyváradon nyilatkozott lapunk munkatársának (2.) A kegyelmi időnek vége, kritikus ponthoz érkezett a nemzet Tőkés László, mint temesvári református lelkész, a legszeretettebb, a legnépszerűbb ember volt az öt év eló'tti romániai események eló'tt Magyarországon. Mint hangsúlyozza, nem magányos, a nemzet fölé emelkedő hős volt akor sem, hanem szeretet- ben élő ember, akit pont ez a szeretet sarkallt akkori és mai tetteire. Ma, véleménye szerint rendszeres és átgondolt lejáratási hadviselés folyik ellene, amiben a magyar- országi Kurír ugyanúgy részt vesz, mint a bukaresti szennysajtó. Jelenleg Nyugat- Európában igyekeznek lejáratni Tőkés Lászlót, aki napjainkban egyik kezében építőkanállal, a másik kezében védekező fegyverrel kényszerül dolgozni. A megpróbáltatások és a különféle ellene irányuló akciók ellenére is töretlenül küzd azért, az eszméért, amelyért küzdött Temesváron is. Ennek a küzdelemnek a középpontjában az ember áll, akinek mindenek fölött szabadságra, hitre van szüksége. A beszélgetés végén Tőkés László kijelentette: a magyar nemzet kritikus ponthoz érkezett, az idén mindent elveszíthet, de arra is van esély, hogy végleg sorsa fölé kerekedjen. — A következő kérdés feltevése előtt ismételten vissza kell térnem Antall József személyéhez. Főtiszteletű úr elmondta vele kapcsolatos véleményét. Tudjuk, a miniszterelnök minden erénye ellenére nem volt szeretett fia hazájászen — gondolom én — elidegenítőén hatnak egész tömegekre. De tudni kell, hogy egy rendszeres és átgondolt lejáratási hadviselésről van szó, amiben nem különbözik a magyarországi Kurír, vagy Végh Antal magatartása a bukaresti Tőkés László 1990 őszén Szentendrén nak. E szeretetlenség fájdalmasabb lehetett számára, mint maga a betegség. De vajon hogy van ezzel Tőkés László, aki egy időben biztos, hogy a legszeretettebb, a legnépszerűbb ember volt Magyarországon? — Mindig visszautasítottam azt a beállítást, mely szerint én Temesvár magányos, nemzet fölé emelkedő hőse volnék, ugyanis éppen az a szeretet igazolja, hogy nem voltam soha magányos, amely- lyel körülvettek a temesváriak. A szeretet bizonyította, hogy nem vagyok magányos hős, a szeretet, amely áldozatokra, melléállásra, közösségvállalásra indított a előbb szűk, majd szélesedő körben a temesváriakat a decemberi események idején. Ma is végeredményben az a szeretet ad erőt, és jelent hiteles visszaigazolást az eszméimre és cselekedeteimre nézvést, amelyet szinte tapinthatóan érzek itt Erdélyben, és részben Magyarországon is. Nem téveszt meg az az előbb burkolt, majd egyre nyilvánvalóbbá váló előítéletes és célzatos ellenséges magatartás, amely például a Duna Tv-vei kapcsolatban egészen gyalázatos és alaptalan módon próbál meg befeketíteni. Sajnos ezek ártalmasak, mert erodálják a szeretetteljes, értő közvéleményt is, és zavart okoznak különösképpen Magyarországon, hiletékesek, hogy bent már eredményt értek el, de ez még semmilyen kihatással nincsen Nyugaton, sőt, ott ennek ellentmondó az értékelésem, így aztán egy idő óta rámentek arra, hogy a^yugati sajtóban a nyugati politikusok köszennysajtó magatartásától, legfeljebb árnyalati különbségek vehetők köztük észre. Ez egy beláthatatlan terület, nem tudom, hogy melyek a közvetlen és nyilvánvaló összefüggések, és melyek az egyfajta negatív vagy beteges magatartásból fakadó önkéntelen hasonlóságok, egybeesések. Az biztos, hogy léteznek Romániában és erről egy tőről fakadóan Magyarországon is szándékok, erők, amelyek kifejezetten a lejáratásomra törekszenek. Ebben persze nem vagyok egyedül. Nos, akik e harcot folytatják, kinézik, mint vadász a kilövésre szánt vadat, hogy kiket kell célba venni és lejáratni. A „verd meg a pásztort, szétszéled a nyáj,, klasszikus bibliai elve alapján dolgoznak és össztüzet zúdítanak ránk, az üldözöttekre. Én akár monografikus igénnyel, átfogó módon be tudnám mutatni, hogy hogyan vastagodott az ellenem irányuló lejáratási, megsemmisítési sajtóirodalom, hogy most másról, mint például a titkos ügynökségről ne is beszéljek. Bizonyíthatóan tudom, hogyan fejlődött ki és hogyan vett célba. Előbb a románok között igyekezett lejáratni, aztán a román ellenzék körében, utána a magyarság körében, az RMDSZ- en belül, majd az egyházon belül, és most van soron a külföldi lejáratásom programja. Ugyanis azt tapasztalták az ilErdősi Agnes felvétele zött tegyék tönkre a rólam kialakított képet. — Tudunk Magyarországon ezekről a törekvésekről, hisz jól észrevehetők, tapinthatók az erővonalak. Ennek ellenére jó főtiszteletű úr közérzete? — Nagyon nehéz egyszerre dolgozni és védekezni. Egyik kezünkben az építőkanál van, a másikban fegyver. Ez rettenetesen nagy igénybevételt okoz, az ember néha legszívesebben bedobná a törülközőt, viszont én nem akarok konnvergálni az ő szándékaikkal. — Véleményem szerint Tőkés László már nem is térhet le arról az útról, amelyre Temesváron, illetve még korábban lépett, hisz azzal olyan űrt idézne elő, ami lelkileg megrázná a nemzetet. — Sőt, még visszamenőleges hatálya is volna, vagyis összetörné mindazt, amit eddig sikerült elérni, megvalósítani. Visszahatólagosan tönkretenné, áthúzná a temesvári küzdelmet, és az eszmények megtagadását is jelentené. Nincsen hát visszaút. — Szó volt építőkanálról és fegyverről, ezekkel az eszközökkel a kezében kényszerült dolgozni Antall József is. Ennek ellenére őt ritkán, vagy egyáltalán nem lehetett csalódottságon érni. Ebben tán közös tulajdonságokat fedezhetünk fel elhunyt miniszterelnökünkben és a főtiszteletű úrban. — Ezt a külvilág tudja megítélni, de én úgy gondolom, lelki keserűségeim és személyes gondjaim nem a külvilágra tartoznak. így is sokszor elégedetlen vagyok, mert túl sokat mondok el magamról. Holott, aki a közügyekben tevékenykedik, annak saját személyét, lelki nyomorúságait háttérbe kell szorítania. Ez nagyon nehezen megy, mert emberek vagyunk. — Az új esztendő küszöbén milyen üzenetet küld főtiszteletű úr Magyarországra ? — A magyar nemzetet az a pszichózis jellemzi, amit Ady Endre így fogalmazott meg: „Nekünk Mohács kell”. Ilyen mohácsi nemzetlélektani effektust vélek tetten érni abban, amit Antall Jószef halála után tapasztalhattunk a nemzet részéről. Magyarságunk a szinte operettes kádári rendszer időszaka alatt, Tőkés László: A magyar nemzetet az a pszichózis jellemzi, amit Ady Endre így fogalmazott meg, „Nekünk Mohács kell” Őri László felvétele majd a könnyed rendszerváltás következtében elvesztette önmagát, elbizonytalanodott, tévútra jutott és most négy év után jelentek meg olyan elemek — miközben komolyra kezd fordulni a helyzetünk — amelyek a mohácsi effektusnak az értelmében nagymértékben kiválthatják a nemzetből az ébredés, az úju- lás, a változás iránti lelki mentális igényt. Úgy érzem — persze nem tudom, eléggé alátámasztani logikai vagy tudományos érvekkel —, hogy Antall József halála, illetőleg gazdasági, társadalmi és politikai helyzetünk pillanatnyilag egy olyan pontra, választóvonalra, olyan kritikus, meghatározó helyzetbe juttatta a nemzetet, ami egyben válaszút elé is állítja. Ez a helyzet minőségileg más magatartást követel. Mindenki érzi — úgy gondolom —, hogy Antall József halálával valami több ment végbe, hisz a miniszterelnök sorsa példázatos erejű, mint általában az volt a nagy magyaroké. Azt hiszem, véget ért az a kegyelmi idő, amelyben a nemzet keresgélt, eltévelyedett, s még büntetlenül hibázhatott is. Most viszont egy olyan választás előtt áll — nem a politikai választásokra gondolok —, ahol életbevágó fontosságú kérdést kell tisztáznia, hiszen a nemzet egyfelől mindent elveszíthet, amit eddig az átmenetinek nevezett időben sikerült megvalósítania, s ugyanakkor van esélye rá, hogy végleg sorsa fölé kerekedjen, és megfordíthatatlan- ná tegye azt a folyamatot, amely többé-kevésbé jól beindult 1989-ben. Az idén a magyarság végleges magáratalá- lását tartom esedékesnek és szükségesnek. Bízom benne, hogy az eddigi átmeneti időszak legjobb eredményeit hasznosítva, erőit összesítve sikerülni fog ez a magyar nemzetnek. (Vége) Tőkés László elfogadta a felkérést Az erdélyi cigányságot segíteni kell Cigány—Magyar Szövetség létrehozásán munkálkodnak Erdélyben, ahol több mint egymillió magyar cigány él. Csurkuly Sándor, a Maros Megyei Cigányszövetség elnöke, Zolcsák Sándor festőművésszel, a Romániai Kereszténydemokrata Párt megyei elnökével közösen kéréssel fordult Tőkés László püspökhöz, hogy legyen annak a tanácsadó testületnek az elnöke, amely a Cigány—Magyar Szövetség létrehozásán munkálkodik. Az előzményekről Zolcsák Sándort kérdezem. — Már az 1990-es választási kampány idején — kezdi a válaszát — elkötelezte magát mellettünk a megye területén élő magyar cigányság, az RMDSZ-re szavaztak, de igényüket, hogy egy jelöltjük az RMDSZ-listán jusson a bukaresti parlamentbe — nem teljesítették. Mégis ők tetteikkel és vérükkel bizonyították szövetségünk komolyságát, amikor a marosvásárhelyi pogrom idején egyértelműen és hívás nélkül a magyarok mellett vettek részt az önvédelmi harcban. Református és katolikus felekezetű magyar ciágányok ők, és dolgos munkásemberek, akik hasznos tagjai a társadalomnak. A hadrévi véres események nyomán keresik — újra keresik — a kapcsolatot velünk, kezüket nyújtják felénk, ők a mi keresztény testvéreink. Azt mondják: „Mi barnás színűek vagyunk, de jó magyarok.” Kötelességünk melléjük állni, gazdasági, kulturális fejlődésükben, az iskolateremtésben segíteni őket. Természetesen majd tetszés szerint választják meg az iskolai tanítási nyelvet, mi nem akarunk, és nem fogunk beleszólni az ő „bel- ügyeikbe”. A tanácsadó testület — ennek elnöki tisztét Tőkés László elvállalta — hamarosan kidolgozza majd a szövetség működésének minden részletét, amelynek lényege a cigány társadalom érdekképviseletének az ellátása. A romániai magyar szellemi elitnek van any- nyi erőtartaléka, hogy ezt vállalja. S nem lehetünk olyan romlott erkölcsűek sem, hogy ezt ne tegyük meg... Mint ahogyan a magyarországi pártharcokban bizonyos politikai erők ki akarják sajátítani maguknak a cigányságot, azoknak szám szerinti szavazatait, ugyanúgy Romániában a Vatra Romaneasca, a köztudottan, nacionalista szervezet is erre törekszik. Holott nem ez a fontos, nem erről van szó, hanem arról; segíteni kell őket, nem szabad magukra hagynunk akkor, amikor mi is csak magunkra hagyatkozhatunk. (Ónody) PEST MEGYEI HÍRLAP INTERJÚ 1994. JANUAR 4., KEDD
