Pest Megyei Hírlap, 1994. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-03 / 1. szám
PEST MEGYE1 H1RIAP INTERJÚ 1994. JANUÁR 3., HÉTFŐ Tőkés László Nagyváradon nyilatkozott lapunk munkatársának (1.) A nemzet a diktatúra évtizedeiben agymosáson és lélekölésen ment keresztül (Folytatás az 1. oldalról) Számomra emberileg is sokat jelentett Antall József. Úgy érzem, a kommunista hatalomátvétel után megszakadt a magyar történelem folytonossága. Nem tudtunk azonosulni azokkal a vezetőkkel, akik Magyar- ország élén álltak. Idegenek voltak, mint az idegen elnyomók. Az volt számomra a nagy élmény, hogy sajátomnak tudtam mondani mindazt, amit Antall József elmondott, tehát személyében helyreállott az a történelmi folytonosságunk, amely a kommunista hatalomátvétel után megszakadt. Ez minden magyar ember számára nagy élményt jelenthetett. Magam természetesen személyes jó viszonyban voltam Antall Józseffel. Nagyon értékes számomra és életem végéig őrizni fogom azt az utolsó levelét, amelyet már budapesti betegágyából küldött, s válaszolt aggódó jókívánságaimra. Mosdatlan, irányzatos, pártos támadások — Halála után rögtön kiderült, hogy sokkal többen szerették őt, mint ahányon ezt életében kimutathatták. Erdélyben vajon szeretett ember volt Antall József? — Nagyon megzavarták az emberek Antall József iránti érzéseit azok a mosdatlan, irányzatos, pártos támadások, amelyek záporoztak felé egész miniszterelnöksége idején. Magam is csodálkoztam azon az osztatlan részvéten, amely halálát és temetését övezte. Any- nyira megmérgezték az Antall József iránti érzelmi légkört, hogy mindenki zavarba jött vele kapcsolatban. Nagyon távoli példát véve, olyan ez, mint amikor egy rovott műltú személyhez feszengve viszonyul az ember, mert fél, hogy mit szólnak ehhez a kapcsolatához környezetében. Olyan övön aluli támadások érték életében, és olyan mennyiségben, hogy még azok is kétségekkel voltak iránta, akik tudván tudták, hogy politikája helyes. Ezek a kritikák valós értékeit is kétségessé tették, sajnos azok számára is, akik különben egyetértettek Antall Józseffel. Mindezt jól mutatja, hogy milyen ártalmasak lehetnek a propagandista célú előítéletek, tendenciózus kritikák. Meg vagyok győződve arról, hogy sokkal többen értékelték és szerették Magyar- országon Antall Józsefet, mint ami ez ügyben tükröződött miniszterelnöksége idején. Halálakor ez a szeretet söpörte el a támadásoknak, a mocskolódásoknak a szeny- nyét, s került az őt megillető helyre Antall József a köztudatban. — Azok, akik Antall Józsefhez kritikán alulian viszonyultak, és ezzel mérgezték a közéletet, más téren is kifejtik hatásukat. Az egyházak tevékenységéhez való hozzáállásukra gondolok. Hogyan látja fó'tisztelendő úr ezt a kérdési Romániában és Magyarországon? — Nagy megütközéssel tapasztaljuk azokat az inkorrekt támadásokat, azt a sugárzó ellenszenvet, amely az egyházakat éri, s különösképpen ami az egyházi iskolák ügyét kíséri. Erdélyben ez ugyanolyan érteden megdöbbenést vált ki, mint a Magyarországon fellángoló hisztéria, mely szerint antiszemitizmus van. Erdélyben nincs olyan politikai erő, vagy legalábbis nem mutatja magát, amely megpróbálná megkérdőjelezni az egyházi oktatás létjogosultságát és pozitív voltát. Nem értjük, hogyan létezhet Magyarországon olyan társadalmi réteg, olyan sajtó és olyan politikai magatartás, amely nemkívánatosnak tartja az egyházi oktatást. Erre a magam számára olyan magyarázatot próbálok adni, mely szerint az ateista internacionalizmusnak álcázott kozmopolitizmus szellemének pusztítása súlyos károkat okozott Magyarországon a lelkekben. Az emberek egy részébe bele tudta nevelni tévtanait, tehát ilyen szempontból nagyobb kárt tett a magyarországi kommunista ateista ideológia a lakosság körében, mint a hangsúlyozottan nacionalista ateista ideológia Romániában, pontosabban a romániai magyar lakosság között. Bennünket védett az ideológia demagógiájától kisebbségi létünk, mert el tudtuk választani a búzát az ocsútól, a hamist az igaztól, lévén, hogy egyszerre támadtak magyarságunkban és hitünkben. Több támpontunk volt arra, hogy megítéljük, mi a helyes, és mi a manipulált. Amikor mi kisebbségi jogainkért, egyházainkért, önazonosságunkért, intézményeinkért harcolunk, meglepődve tapasztaljuk, hogy ezen a téren nem rendelkezünk az egész magyar- országi politikai paletta osztatlan, egyértelmű támogatásával. Pedig azt hittük, hogy- Magyarország minden politikai pártja egyetért abban velünk, amiért mi harcolunk, például az egyházi iskolák visszaadásáért. Természetesen Magyarországon még azok sem merik nyíltan kimondani, hogy nem értenek velünk egyet, akik pedig nem értenek egyet. Mert például a Duna Televízió ügyében is kénytelenek elismerni, hogy A kommunizmus és a hamis liberalizmus összefonódása — Az ilyen jellegit érzéketlenséget egyes magyarországi politikai körökben még azzal is tetézik, hogy követelik: a papság vonuljon ki a politikai közéletből. Mondják, a papság ne politizáljon. — A kommunizmus és a hamis liberalizmus összefonódásának egyik tipikus ismertetőjelét vélem felfedezni ebben. Ugyanúgy, ahogy a kommunizmus eltanácsolta az egyházakat a közéleti szerepvállalástól és a politikai részvételtől, illetőleg csak a kedve szerinti békepapi funkciókat tolerálta, ugyanúgy a mostani, magát előszeretettel demokratikusnak, európainak és liberálisnak valló politika elutasítja az egyházaknak a fokozott közszerepvállalását és politikai részvételét. Értsd, ahogy a Vatra egyfolytában támad bennünket a politikában való részvételünk miatt, ugyanúgy támadnak a magukat felvilágosultnak, európainak tartó liberálisok, s elutasítják politikai szerepvállalásunkat. Ezen erők között — én azt szoktam mondani — akaratlanul is konvergencia nyilvánul meg. Számtalan esetben tapasztalom, ha például nyilatkozom egy kérdésben egyféleképpen, akkor ugyanúgy kijut nekem a bukaresti bírálatból, mint a budapestiből, noha bírálóim nem azonos ideológiai alapokról indulnak el, legalábbis bevallottan nem azonos alapokról. Az egyházakkal, és az egyház képviselőivel szembeni kizárólagosságot határozottan vissza kell utasítanom, hiszen addig, amíg Temesváron kellett tartanunk a frontot, amíg a kisebbségek jogaiért való harcban vállaltunk szerepet mi, az egyházak képviselői, addig nem ért bennünket semmi gáncs, most viszont, amikor valószínűleg politikai szempontokból útban vagyunk, és nem kívánunk a történelem kirakatába kerülni, hanem aktívan ki akarjuk venni a részünket a rendszerváltozásban, a társadalom átalakításában, most le akarnak parancsolni bennünket a pályáról. Véleményem szerint, amíg Európának ezen a részén olyan elmaradott a társadalmak politikai struktúrája, amilyen elmaradott ma, addig mesterkéltnek tartom azt a felvetést, vajon a papság politizáljon-e? Itt fölvetődik a kérdés — ha praktikusan közelítem meg a dolgokat —, vajon szükség van-e ránk? Ha nincs ránk szükség, akkor ne vegyünk részt mindebben, de ha szükség van ránk, akkor erőnk szerint tegyük meg a tőlünk telhetőt. — Úgy veszem észre, hogy a magyarországi papság egy része mintha komolyan vette volna a közéletből való kiparancsolást, és most ingadozik, vajon mitévő legyen. Ez a magatartás számomra csalódást okoz, hisz azt hittem, a rendszer- változás zászlóvivői lesznek. • — Sajnos, az egyházi környezet, az egyházi közeg is visszahúzza azokat a lelki- pásztorokat, akik közszereplést vállalnak, egyfajta szűkkeblű kegyesség, belterjes egyháziasság indokait hangoztatva, mondván, hogy a lelkipásztor foglalkozzon a lelki dolgokkal, az imádsággal és a prédikációval, s ne avatkozzon bele a világi dolgokba. Mindez számomra, mint protestáns lelki- pásztor számára, teljesen elfogadhatatlan. Ezek a vélemények csupán hivatkozási ürügynek tartják az egyházi meggondolásokat, de valójában egy apolitikus egyházi létnek az utólagos érvényesüléséről van szó. Az elmúlt rendszerben elnémították az egyházat, a papságot, minden következményét el kellett viselniük annak, hogy ha mégis bele mertek szólni a politikába és a közéletbe. Éz állandó reflexként hat az egyház kebelén belül, és visszahúzó erőként érvényesül. Ebben sajnos a legkegyesebb keresztény egy húron pendül a legvadabb álliberálissal, vagy éppen kommunistával. Végül is az ember ámul és értetlenkedve hallja az eltanácsoló kifogásokat, ugyanis politikum és egyház, politizálás és hit, véleményem szerint minden időkben — a kezdetektől fogva — szorosan összefüggött, azaz szerintem szektás nézetet tükröz az az igény, hogy a papságot, a hívő embert el kell tanácsolni a politizálástól. Kell-e politikusabb magatartás annál, amit az ótes- tamentumi próféták képviselnek, vagy megkérdőjele- zi-e valaki a kereszténység — történelmünkben például az államalapításban vállalt — sorsdöntő szerepét? Vagy nem elég nyilvánvaló mindenki számára, hogy a Vatikán politikai nagyhatalom, hogy a protestantizmus, a reformáció súlya, szerepe óriási? Úgyhogy értetlenkedve hallja az ember az ilyen véleményeket, mert mindenféleképpen heTőkés László: Mint a kommunisták, a liberálisok is eltanácsolnák a lelkészeket a közéleti szerepvállalástól, a politikai részvételtől Őri László felvétele lye van egy szublimált, vagy közvetett, vagy áttételes, vagy direkt — a helyzettől függő — egyházi politikai jelenlétnek. Azt kell mondanom, hogy végül is a legapolitikusabb egyháziasság is politikai súllyal bír, hiszen maga az apolitikum funkcionalitásában politikumként jelenik meg, és a magyar társadalomra jellemző apolitikus magatartásnál súlyosabb társadalmi nyavalya nem képzelhető el. Rég rossz, ha az egyházak azáltal válnak politikai tényezővé, hogy apolitikusak. Súlyos nemzeti öncsonkítást folytatott a magyar kommunista rendszer — A „liberális” nézet, mely szerint az egyház legyen apolitikus, sajnos lábra kapott a magyar társadalomban. Főtiszteletű úr véleménye szerint mi ennek az oka? Vajon a nemzet elveszítette a hitét, avagy csak megbolondították egy kicsit bennünket a diktatúra évtizedeiben ? — A nemzet agymosáson és lélekölésen ment keresztül; azt hiszem véglegesen és helyrehozhatatlannak tűnő módon az ötvenhatos forradalmat követő retorzió és visszarendeződés törte meg a nemzet lelki és öntudati épségét. Akkor váltak bizonyos folyamatok hely- rehozhatatlanná, fordultak válságosra. Egy elnyomott nép önmagából való kiforgatásának egyik eszköze a nép hitétől való megfosztása. A hit ugyanis éppen úgy hozzátartozik egy nemzet identitásához, mint a magyarságtudata. A kettő átszövi egymást. A diktatúrában absztrakt hitétől is megfosztották, és egy barakkszemlélet behatároltságát kényszerítették rá, ugyanakkor kulturális, tudati szinten egyszerűen megfosztották kultúrájától, vagy legalábbis megrövidítették kultúrájában, hiszen az már nem tölthette be azt a szerepet, amit évszázadokon keresztül a történelem adott fázisaiban betöltött. Az absztrakt hittől való megfosztást nevezhetjük lélek- ölésnek, ez utóbbit pedig agymosásnak. Megrökönyödve kellett tapasztalnunk, hogy éppen olyan, ha nem súlyosabb nemzeti öncsonkítást folytatott a magyar kommunista rendszer, mint amilyen csonkítást folytattak az idegen többségi nacionalizmusok a kisebbségbe került magyarsággal szemben. Bennünket ebben az esetben a végeredmény érdekel, hogy egészen más egyiknek az indítéka, s a másiknak, az egy más kérdés, de végeredményben ugyanaz, sőt, ha lehet, súlyosabbnak kell ítélnünk a Magyarországon történteket, mert az önfia vágta seb mindig fájóbb. Itt legalább felmentést kap egy idegen uralom, hogy a sajátja érdekében okozott kárt nekünk. (Befejező rész holnapi számunkban) kell, és támogatandó a határon túli magyarság televíziós szolgálata, ám közvetve és burkoltan mégiscsak érvényesül egyfajta ellenállás. S ugyanígy érzékeljük: bizonyos fokú értetlenség, vagy legalábbis teljes témán kívüliség tapasztalható irányunkban.
