Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-31 / 305. szám
A ki gyermekkorát nem töltötte falun, 10-12 éves koráig legalábbis nem élt falun, azt sem tudhatja, mi az a falusi disznótor. A gyerekek számára valóságos kis ünnep, s nagyobb nincs is nála az egész esztendőben. Nálunk már disznótor előtt elkezdődtek az előkészületek. A mi udvarunkban még szalmakazal sem volt, és azt a 3-5 nagy ponyva szalmát a „vágás” előtt, szekérrel kellett odahozni. Ez azzal járt, hogy idejében ki kellett nyitni a nagykaput, hogyha a szekér jön, ne kelljen a lovaknak várni. A kinyitott nagykapu előtt meg ott kellett várni, hogy a tyúkok, kacsák ki ne szökjenek az utcára. A szalma lerakása már könnyen ment, de akkor már édesapám is az udvaron volt, s ő mutatta, hogy hova kell a szalmát lerakni. Aztán levetette a fáskamra ajtaját, és a szalmának támasztotta. (Később lesúrolták, mivel perzselés után erre hengergették a disznót, hogy ne legyen sáros, mikor fehérre kaparják. Közben a szalmásszekér megfordult és kiment az udvarból. Utána következett a megbeszélés a szülőkkel, milyen ruhát, cipőt veszek fel és hogy hány órakor kell nekem felkelni. Mondanom sem kell, akkor éjszaka már keveset aludtam és akár én költhettem volna fel az egész háznépét. Mikor édesapám kijött a hálószobából, énrajtam már a nadrág és cipő is rajtam volt. Cicamosdásom után már ott is volt István bácsi (édesapám testvére) vállán egy nagy bűrszütyővel, benne kések, meg egy nagyobbacska bárd is. A felnőttek felhajtottak egy vagy két stampedli pálinkát és már indultunk is a disznóól felé. Én lábujjhegyen, zsebemben egy doboz gyufával, hogy kéznél legyen, ha majd a szalmát meg kell gyújtani. A hízónak még tengerit is csörgettünk az ólba, hogy hamarabb csaljuk ki az akolból. Mikor aztán már kint volt, ráugrottunk... István bácsi a két fülét ragadta meg, az apám a disznó két lábát igyekezett marokra fogni. Imrus (a tanulónk, mivel apánk kereskedő volt) igyekezett a hízó első lábait elkapni. Közben a konyhából már egy kis cseréptállal kijött Kenyeres néni is, hogy vért fogjon a véreshurkához. Visított már a szegény disznó, majd meg inkább hörgött, mikor István bácsi tokája alá szúrta a nagy disznóölő kést, amelyik annyira hegyes, keskeny és éles volt, hogy én még hozzá sem nyúlhattam. Kenyeres néni a vért — kavargatás közben, hogy meg ne aludjon — már bevitte a konyhába, mi meg húztuk, vontuk a megfelelő dött, de későbben hiába vettem egyszer-kétszer részt benne, már nem volt az igazi. Gimnáziumba mentem, és a disznótor nem mindig esett össze az én vakációmmal. De most, hogy leírtam, olyan jólesett felidézni a mi bárándi házunknál a disznótorokat, pedig még Futó Dezső helyre a disznót, hogy aztán tüzet rakjunk rá, de előbb még féltéglával kitámasztottuk a lapockájánál. Rá a szalmát, majd én meggyújtottam a faránál. Tűzgyújtás után édesapámék ittak még egy stampedlit. Ezután következett a disznó súlyának a megbecsülése, miközben István bácsi hűségesen rakta a szalmát a disznóra. — Te Mihály, van ez a disznó olyan 180-200 kiló. Az apám annyit mondott: bizony jó lenne. A perzselés után a késsel való kaparástól, meg a súrolástól olyan fehér lett a disznó bőre, mint a papír... így volt ez minden évben az én 6 éves koromtól 12 éves koromig. IsmétlőDe hol van a tű? Balázs Gusztáv felvételei nem írtam a feldolgozásról, a húsok orcsiklandó illatáról, az abálásról, a hurka-kolbász töltéséről, a töltött káposztáról, a tepertő sütéséről és a többi ínyencségről ... Minden falunak megvolt a maga nevezetessége. Vagy a papja, vagy a jegyzője, vagy a malmosa, vagy tán egy parasztgazdája, vagy esetleg a falu bolondja. Ebben a történetemben a papról, meg a feleséről lesz szó, ami vagy hatvan évvel ezelőtt történt. A második világháború előtt a falusi lelkészeknek járt jó néhány katasztrális hold természetbeni fizetés is. Ezt aztán vagy maga művelte, vagy kiadta felesbe, haszonbérbe egy-egy gazdának. Az én falum öreg papját Szabó János bácsinak hívták, volt 75 katasztrális hold járandósága. Ezt vette ki felesbe Veker- di András, aki maga is jómódú embernek számított 30 holdnyi földjével. A tiszteletes úr megbecsült ember volt, az első világháború után, a vöröskormányzat elmúltával, nemzetgyűlési képviselőnek választották. A dicsőség nem tartott soká, de névjegyén haláláig ez állt: református lelkész, V. országgyűlési képviselő. így lett egész csonka Biharmegye ismert és megbecsült embere. Családunk azért emlegette különösen, mert egyszer elpanaszolták neki, hogy nem hagyom kihúzatni kitü- remkedő agyaramat felső fogsoromból. Ekkor írt nekem egy névjegyet, melyben azt írta, hogy a haza elvárja tőlem, ha én jó hazafi és magyar ember vagyok, hogy ezt a foghúzást engedjem meg Balogh Berta fogorvos néninek! Másnap már kint is volt az „agyaram”. Szabó tiszteletes úr jól ismerte faluját, és jó lélekbúvár is volt, ezt bizonyította az is, hogy a fent említett Vekerdi uramat választotta felesének. A papi föld első évben olyan gyenge közepes termést hozott, ellenben a második évben ritka bő termést takarított be a feles, és három hónapig törte a fejét, hogy a bő termésből egy kis pluszt juttasson a papjának is a szerződésen felül. Vekerdi András amúgy is egy úrtisztelő ember volt. Döntött. Megérdemli a pap, ha az Isten bőven adott neki is. így aztán egy napsütétes októberi délután látják a falubeliek, hogy Vekerdi uram egy kis zöldággal, meg egy literes pléh- bögrével, amiben tengeri csörgött, egy nem közönséges süldőcskét hajt a falu közepe felé. Akkor még senki sem hitte volna, hogy a pap bérlője ingyen süldőt hajt a papnak. Az úton hol kívül csapkodta a süldő farát, hol belül csörgette a tengerit, míg egyszer csak zsupsz berohant a parókia udvarába. Vekerdi szinte még bele is izzadt a hajtogatásba. Az udvarlába felől most jön szembe a tiszteletes úr. — Hát maga hogy kerül ide, András? — Csak írástudó ember találhatja el — mondta a bérlő. — írástudó, írástudó vagyok, de ezt nem találom ki... — De azt csak tudja a tiszteletes úr, hogy az idén jó termést adott az Isten. — Ezt hallom a hívektől, de ez ránk is fér, András — válaszolta. Nagyon ránk fér, mert a tavalyi termés igen gyenge volt... — Ez így igaz! De ha az idén bőséget adott az Isten, úgy gondoltam, hogy én is juttatok egy kevéssel töb- becskét a tiszteletes úrnak. Behajtottam az udvarra ezt a kis süldőcskét, fogadja el, tiszteletes úr, jó szívvel adom... — Ne bolondozzon már, András! Hogy képzeli ezt el maga, Hogy nekem csak úgy szerelemből, fizetség nélkül ad egy ilyen süldőcskét? Nem kívánhatom én ezt magától, mint ahogy el sem fogadhatom. — Tiszteletes úr! Ne űzzön már csúfot belőlem. Hogy én most visszahajtsam ezt a süldőt falunak csúfjára, hogy röhögjenek rajtam? Ezt meg én nem engedhetem meg magamnak. Ilyen csúfot meg velem ne tegyen a tiszteletes úr... — Nézze András, látom, nagyon szívére vette ezt a dolgot. Amíg lecsihad a mérge, sétáljunk egyet még egyszer az udvaron végig. Majd csak lesz valahogy... Rótták a poros udvart, és mind a pap, mind a bérlő (de inkább az utóbbi) főtt a maga levében. — Hűvösödik András, menjünk be az irodába. Már nyitotta is a virágos kert kapuját, és tessékelte befelé a bérlőt. Közben az irodában a szolgáló leány meggyújtotta a lámpát és Váljék egészségünkre! hellyel kínálta Vekerdit. Maga meg kivett a szekrényből két kis pálinkás poharat és egy tokajis üveget. — Hát András, mindkettőnk egészségére, a harag elmúltára. Isten éltesse... — Kár, hogy ilyen kicsi ez a pohár, tiszteletes úr!... — Megismételhetjük, András! Közben eszembe jutott valami! Még egyszer Isten éltesse... A tiszteletes úr a szekrényből kivette a bérleményről szóló szerződést. A tollat bemártotta a tintába és csinált egy striklát és odaírta: ... ezenkívül kötelezem még magam, hogy minden esztendőben 2 (azaz kettő) darab 70 kilós süldőt adok még Szabó József tiszteletes úrnak ingyen, bérleményként. — Na András, így kihúztuk az ajándékozás méregfogát. Itt írja alá, és ezzel Vekerdi uram kezébe nyomta a tollat. És ezt mondta: — Na, most erre is meg kell inni az áldomást. — Megitták a harmadik stampedli tokajit is. — Észre sem vettük, hogy ránk sötétedett*. Na, de én is megyek már haza, mert a feleségem nem tudja elképzelni, hova lettem... — Isten áldja, a feleségét is üdvözlöm — fogott kezet a felesével a tiszteletes úr. V ekerdi uram, ahogy betette maga után a kiskapu ajtaját, mindjárt megállt a kapuban. És elkezdett gondolkodni. Aztán morgott valamit a foga között. Ahogy tovább indult, egyre csak morgott és morgott... Ami igaz, az igaz. Ilyen ember volt a nagytiszteletű úr felese, akinek a szívénél csak az esze volt kisebb...
