Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-31 / 305. szám

Bajor Andor Apróhirdetés Érdemes apróhirdetést ír­ni, mert azt mindenki elol­vassa. Magamból indulok ki. Meglátok egy hirdetést va­lamelyik ablakban, azon­nal odasietek és elolva­som. Sohasem fordult elő, hogy egy hirdetés unal­mas, elnyújtott, vagy plá­ne kiábrándító lett volna. Rendkívül vonzóak, érde­kesek, az ember szinte vár­ja a hirdetés folytatását. Külön csemege, amikor hozzájuthatok a hirdetések gyűjteményes kiadásához, ami egy-egy utcasarkon szokott néha megjelenni. Ezekhez a hirdetés-antoló­giákhoz igen nehéz hozzá­férkőzni, mert az olvasók széles tömege veszi körül. Azt hiszem, ez a megbe­csült műfaj nem érdemtele­nül örvend ekkora népsze­rűségnek. Először is az apróhirde­tés — ellentétben más iro­dalmibb műfajokkal — mindig hirdet valamit. Ha mást nem, hát egy alig használt galucsnit, kolbász­füstölést, stiglincet jutá­nyos áron. Ezzel szemben olvas­tam már olyan regényt, ami még kolbászt se akart füstölni. Őszintén szólva éppen azért olvastam vé­gig, mert arra számítot­tam, hogy az utolsó feje­zetben mégiscsak hirdetni fogja a kolbászfüstölést. A befejező mondatok után csalódottan kellett vissza­tennem a könyvespolcra. Az apróhirdetés sokkal jobban törődik az igényes olvasók türelmével! De talán ennél is na­gyobb eredménye a belőle sugárzó humanizmus: a hit az értékekben. Olvastam már olyan köl­teményt, ami a lét értelmet­lenségét, céltalanságát fej­tegette. Ezzel szemben az apró- hirdetés arról akar meg­győzni, hogy egy lószőrrel töltött háromlábú kínpad- nak is értelme, célja és ren­deltetése van. Aki a kort kiábrándult­nak és hitetlennek nevezi, az sohasem olvasott apró- hirdetéseket. Lehet, hogy a Tejúttal kapcsolatos fo­galmak pillanatnyilag vál­ságban vannak, de az em­beriség sohasem kételke­dett az alig lyukas tejeslá­bas abszolút értékeben. Az apróhirdetés kétség­telenül az igazmondás lí­rai formája, már persze amennyire az igazság em­berileg megközelíthető. Ha azt olvassuk, hogy eladó egy vadonatúj le­mezjátszó, ez színtiszta igazság: a lemezjátszó minden bizonnyal létezik. A szerző a döntő kérdés­ben semmi esetre sem fog lódítani; ebben megakadá­lyozza írástudói felelőssé­ge. Ha a szerzőnek nem len­ne lemezjátszója, eszébe se jutna kiírni, hogy eladó. Ezt még a legelvetemül­tebb, legzüllöttebb apróhir­dető se tenné meg, mert előtte is szent az igazság. Legfennebb akkor lódít, amikor vadonatújnak neve­zi, de ez apróság, a műfaj konvenciója. Emberi dolog: minden eladó lemezjátszó mindig vadonatúj. Itt arról van szó, hogy mást jelent a va­donatúj az élő beszédben, mást a sajtóban és mást az apróhirdetésben. Ha a ci­pőnk vadonatúj, az azt je­lenti, hogy nem tudjuk föl­húzni. Ha egy blokkház va­donatúj, az viszont tulaj­donképpen bíráló megjegy­zés. így fejezik ki riporte­reink, hogy a blokkháznak még se ablaka, se ajtaja, se vízvezetéke, és ezen mi­hamarább segíteni kell. Az apróhirdetés szerző­je viszont azért nevezi a holmiját vadonatújnak, mert elromlott, de megcsi­náltatta. Addig vadonatúj egy lemezjátszó, amíg megy. Ha nem megy, ak­kor úgy írják, hogy „alig használt”. Én az apróhirdetést a hu­szadik század leghívőbb műfajának tartom. Ez a hit ma is köveket mozgat meg. Saját szememmel lát­tam, amikor egy apróhirde­tő kiírta a próféciát: „Ter­méskövet vásárolok ma­gas áron.,, És szózatára megindul­tak a kövek... Ha azt írta volna ki: „Já­ruljanak hozzám a hegyek készpénzfizetés ellené­ben”, másnap már az udva­rán állott volna a Retyezát. Az apróhirdetéseket azért is szeretem, mert ígé­retes írások. ígérnek mellényt, talpbe­tétet, parókát, elefántcson­tot, sámlit, mókuskalickát, egyebeket. dott annyit ígérni, amikor a Megváltót megkísértette. A Gonosz Lélek ehhez nem volt eléggé dörzsölt: velem se tudott volna bol­dogulni a bóvlijaival. A hirdetések közül külö­nösen az apróhirdetés-bal­ladákat szeretem. Az ilye­neket: Zöld bársony heverő Hátul az udvarban, Be is lehet csukni, Tessék kopogtatni. Gondolom, a tragédia így folytatódik: Aj, bekopogtatott A fogoly katona, Pamlagról fölkele A Nagy Török császár, Be is becsukatta, Tömlöcbe vetette... Ennek a megrázó hirde­tésnek magamban a „Kere- vetes Izsák” címet adtam. Viszont a következő verset is elgondolkoztató- nak tartom. Egy építkezésből vissza­maradt tégla. Itt helyben eladó, mint­egy kétszáz darab. Szerintem ez a két sor nem más, mint a Kőmű­ves Kelemen balladájának drámai befejezése. Sejteni vélem, hogy az apróhirde­tést megfogalmazó Kele­men milyen módszerekkel spórolta meg a falból a téglákat... A balladákon kívül a kedves hangulatképeket, a színes hirdetőlírát is nagy érdeklődéssel olva­som: Női kalap, narancssárga, Női esernyő, narancssár­ga, Női cipő, narancssárga, Női táska, narancssárga. Eladó. Gondolom, hogy lemá­solom, és elküldöm az iro­dalmi hetilapnak, ahol szí­vesen közlik az ilyen tár­sadalmi mondanivalójú írásokat. Sajnos, megelőz­tek: egy fiatal költő mind­ezt leírta, és megjelentette Harcos tavasz címen. Per­sze a hirdetés végéről el­hagyta, hogy eladó, s így az olvasó nem tudhatja, mi a helyzet ezekkel a hol­mikkal. Az apróhirdetések gaz­dag irodalmában képvisel­ve van a humor is. „Elcserélném egyszoba konyhás külvárosi lakáso­mat háromszobás hasonló­ra, a központban.” Ezeket irigykedve olva­som, mert én is szeretnék ilyesmiket kitalálni. De sajnos, ha lakáskérdésről van szó, mindig cserben­hagy a képzelet. Az apróhirdetések egy­re jobban fejlődnek, tere­bélyesednek: lassan fölfe­dezik jelentőségüket a la­pok is. Csak arra kell vigyáz­nunk, hogy az apróhirde­tők ne kerüljenek a moder­nista modorosságok hatá­sa alá. Mert már vannak nega­tív jelek is. Az alábbi hir­detés például a divatiroda­lom bűvöletében fogant: „Zöld pettyes férfinak való ruhának való angol szövet eladó.” És a hirde­tést utólag keresztülhúz­ták és melléje írták: „Nem eladó, mert eladtuk.” Szerintem az ilyesmit meg lehet tenni novellá­ban, versben, drámában; így regényt szoktak írni, vagy irodalomkritikát, de apróhirdetést semmi eset­re sem. Az ugyanis a való­ságos tények föltárásának műfaja. Egyébként itt akarom a közönség tudomására hoz­ni: Elcserélnék egy alig ol­vasott vadonatúj regényt egy jól megfogalmazott apróhirdetésért. A Gonosz Lélek sem tu­Bánó Iván A toszkánai nagyherceg Gödöllőn Az 1905-ik évben Ferenc József ő császári és királyi felsége a szalonkázási idényben Gödöllőre meghívta az udvari kíséretén és a szárnysegédén kívül több notabilitás között Jekelfalussy Lajos honvédelmi minisztert és dr. Sélley Sándor budapesti fő­kapitányt, ezenfelül még másokat is, akiknek a nevére már nem emlékszem. Akkortájt Gödöllőn tartózkodott a toszkánai nagyherceg is, aki már 83 éves volt és rendkívüli passzióval vadászott még mindig. Állítólag elég jól is lőtt, csak az volt a baj, nem válogatta meg, hogy mire. Szóval, a gödöllői udvari fővadászmester Pettera szerint mindenre lőtt, ami mozgott. Tekintettel arra, hogy főleg azokat a pagonyokat hajtották meg, ahol szalonka, fácán és nyúl szokott tartózkodni, minden vadász inkább apró seréttel töltött patronokat használt, bár Pet­tera szerint sokszor jött á puskacső elé őz, sőt disznó is. Szó­val ki volt mondva, hogy minden lőhető, de főleg szalonka, fá­cán és róka is, ha véletlenül akadna. A vadászatot Pettera fővadászmester rendezte és a puskáso­kat is ő állította fel a vadászlíneára. Őfelsége körülbelül a va- dászlínea közepe táján állt fel, a többi puskás pedig tőle jobbra és balra. A nagyherceg körülbelül ötödiknek állt Jekelfalussy és Sélley mellett, rajtuk túl már csak Pettera. A nagy hajtólí- nea közeledett a vadászok vonalához. Egy sárgarokkos hajtót a sorsa éppen a nagyherceg irányába vitt, a nagyherceg pedig azt hívén, hogy őzbak sárgul előtte, odadurrantott a hajtóra, aki elesett. Látva ezt Pettera, akarata ellenére elkiáltotta ma­gát: Jézus Mária! Mire a toszkánai nagyherceg mérgesen Pette­ra felé fordult: Mi a Jézus Mária? A hajtó ficánkolva ugyan, de felkelt és visszafelé igyeke­zett. Pettera, aki kétségbeesetten figyelte az esetet, ismét el­szólta magát, mondván: — hál’ Istennek, még él. A toszkánai nagyherceg ezzel a kiáltással: — Micsoda? Még él? — oda­duplázott. Pettera odarohant a hajtóhoz és az Istenre kérte, ne jajgasson, nehogy őfelsége megtudja az esetet, és 500 koronát adva neki, azonnal kórházba szállíttatta... A további hajtásban Pettera félvén, hogy a nagyherceg eset­leg a línea irányába is lőhet és a meghívott vendégek közé is odaduplázhat, felállította a nagyherceget egy különálló mellék- útra, meglehetősen távol, mert — mint mondta nekem — a ki­rály életét sem látta biztosítottnak, őfelségének azonban fel­tűnt, hogy a következő hajtásokban nem látja a nagyherceget. Megkérdezte Petterától: — Hol áll a nagyherceg? — Mire Pet­tera: — Felség, alázatosan jelentem, a toszkánai nagyherceg a megfelelő oldalon áll. — De onnan egyáltalán nem lő senki — mondta a király. — Felség, jobb, ha a nagyherceg őfelsége nem lő, mert kü­lönben nem marad hajtónk. — No, ha így van, csak álljon ott — mondta mosolyogva a király. Egyébként nem beszéltek többé a vadászaton az esetről és őfelsége talán soha sem tudta meg az igazságot. Nekem Gödöllőn tett látogatásomkor, midőn sógorommal, Sélleyvel kimentünk, ők Petterával ketten mesélték el az ese­tet, és most. ha Gödöllőn átutazom, mindig a nagyherceg jut eszembe, akiről még ezen felül is sok érdekeset és kedveset hallottam. Többek között Gödöllőn és Isaszegen, ahol útközben a ko­csiból „Halt” helyett „Hajts”-ot értett a kocsis, s majdnem megdöglesztette a lovakat, azt hívén, hogy a nagyherceg siet, mert percenként kiáltja neki: „Hajts!” A vége azért jó volt, mert korán érkezetek meg és a nagy­herceg több bikát lőtt, amiért a kocsist 20 koronás arannyal ju­talmazta meg. Mikor pedig megmagyarázták neki, hogy a hal­tet a kocsis hajtsnak értette, csak ennyit mondott: — Azt hit­tem, hogy megőrült, vagy be van rúgva. Mordillo rajza

Next

/
Oldalképek
Tartalom