Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-31 / 305. szám

Sándor András Boldogságról, új esztendőn „Ez esztendőt megáldjad, kegyel­medből, Úristen, bőséggel ékesít­sed, te szent Jehova Isten!” — éne­keltük minden újesztendei istentisz­teleten a 21. dicséretet a régi refor­mátus énekeskönyv szerint. Mint mindig, boldog új évet kívánt min­denki, s mint az ének szövegéből ki­derül, a boldogságot a bőséggel mér­tük, a gazdag terméssel, oldal sza­lonnákkal, sódarral, kolbásszal a kamrában, tele hordó borokkal a pin­cében. (Végtére is, a filozófia előtti korban, a „boldog” eredetileg bőt, vastagot, „gazdag”-ot jelentett.) Le­het, hogy az ember valamivel boldo­gabb volt akkor, amikor boldogság­igényét a biológiaiszükséglet-kielé- gítés mennél teljesebb megvalósulá­sára korlátozta, és a nagy termést Is­ten kegyelmétől, nem pedig műtrá­gyázástól és gabonagén-manipuláci- óktól remélte. Manapság a „bőség”-et életszín­vonalnak nevezik, s ebben már a Ca- sio-óra, az ilyen-olyan márkájú gép- hintó (ne reklámozzuk egyiket se) és luxusutazás legalább a Kanári-szi­getekre is benne foglaltatik (annak a számára legalábbis, aki nem Szara­jevóban vagy Szomáliában lakik, vagy nem havi tíz darab ezresével paszianszozik). Minden december 31—január 1-i meghatottságunkat makacsul őriz­zük, hatalmi viszonyoktól és rend­szerektől függetlenül, végső fokon a Föld forgásállapotának a Kréta idején történt új beállítása óta, ami­kor is megszülettek az évszakok, hogy a majdani tudatos lény mérni és fel- (be-)osztani tudja a kizárólag számára érzékelhető és tudatosítha­tó dimenziót, az időt. Mialatt a Föld egy keringést tesz a Nap körül, min­den szabályosan váltakozik és ismét­lődik; az olyan természetes órák és naptárak felhasználása után, mint a Nap, a Hold és a csillagok, az em­ber szerkezeteket készített, hogy ügyesen térbeli mozgással aprózhas­sa fel az időt; víz, homok- és mecha­nikus órákat. Kitalálta a múlt, a je­len és a jövő fogalmát, s így olyan otthonosan rendezte be magának a maga világát, hogy mindjárt civilizá­ciót is tudott rá építeni. December 31-én éjfélkor („0 óra­kor”) nagy, ünnepélyes pillanat hat le, szorítva keblünkre, mintha történ­nék valami. Mintha egy időegység­ből átlépnénk egy másikba, a múlt­ból átlépnénk a jövőbe, mely abban a szempillantásban, íme jelenné vá­lik. Nagyon nagy szeretettel lehetett irántunk, Aki megadta nekünk, hogy ez a szép időjáték lejátszódhas- sék bennünk, — hiszen a valóság­ban, a természetben, nem történik semmi. A Föld kering, s meg sem zökken. Az Éjnek is csak „a fél Föld a nyoszolyája”, az „éjfél” vi­szonylagos. És hol a határ múlt és jövő között? A végtelenségig oszt­hatjuk föl az időt: az egyik ezredmá- sodperc máris múlt, mihelyt „rákö­vetkezik” a másik ezredmásodperc. Hol van a jelen? S ez csak a mi problémánk, embereké, mert az álla­tokra nem vonatkozik, hiszen ők ép­pen hogy az örök jelenben élnek. S hogy mi az idő a Világegyetemben, arról vajmi kevés fogalmunk lehet, hiszen abba a gravitáció is beleszól a tér minden egyes görbületében, s amikor mi az Univerzum viszonyla­tában milliárd évekről beszélünk, naivabbak vagyunk, mint lepke a lámpafényben: az „év” a mi nap­rendszerünkhöz kötött fogalom, az, ahogyan mi érzékeljük a Föld egy kerülését a Nap körül, s azt is csak azért, mert előzékenyen billeg köz­ben s évszakokkal szolgál igen rö­vidtávú gondolkodásunk számára. Mert nagyon- is rövid a mi gondo­lataink röpte, embereké, s ha hosz- szabb távra vállalkoznak, nagyon könnyen eltévednek. Boldog új esz­tendő vágya — egy Föld-körforgás­nyi remény. Viszonylag nagy a tu­dományunk, tecnikai leleményün­ket nem győzzük csodálni, de ami­kor cselekszünk, azt a legközelebbi pillanat kedvéért tesszük. Mit is mond Faust Mephistonak? „Werd’ ich dem Augenblicke sagen: verwei­le dich! Du bist so schön! — Dann kannst Du mich in Fesseln schla­gen, dann will ich gern zu Grunde geh’n!” (Ha egyszer azt mondom a pillanatnak: maradj! Olyan szép vagy! — Akkor bilincsbe verhetsz, akkor készséggel szállók a mélység­be alá.) A szilveszteri mámor is kul­tikus cselekmény, áldozatai Pillanat­nak. Szórakozott volt a Teremtő, amikor a maga időnkívüliségében úgy alkotott meg bennünket, hogy nevetségesen apró léptékünket nem hangolta össze a Természet száz­ezerszeresen és milliószorosan na­gyobb létékeivel? Vagy mi léptük át a határt — mikor is? Kétszázöt­ven évvel ezelőtt? Vagy már az új- kőkorban, azzal, amit ma kevélyen neolit forradalomnak nevezünk? Vagy még régebben, az eredeti bűn­nel, ahogyan azt a keresztyénség hir­deti? Dehát akkor az eredeti bűn nem volt „a rendszerbe betervez­ve”? Az ember már egy kozmikus csapdába születik? Az ember számára, míg él, hat- vanszor-hetvenszer csillan meg a boldogság reménye, valahányszor a Föld a Nap körül való pályának ugyanarra a pontjára szállítja visz- sza. Mi volna ez a boldogság, — maga sem tudja. Azt hiszi, a javak bősége, a jóllakás, a szomszédok jól­eső irigysége, az élvezetek sora, — ám ha olykor mindez ölébe hullik is, csalódnia kell. A rövidtávúság- nak az a hátránya, hogy valahány­szor a vágy teljesül, már meg is sem­misült, a varázs és a hozzáfűzött re­mények elszálltak. A vágy beteljesü­lése nem oltja a szomjúságot. Talán a Természettel való harmónia tarto­mányában kellene keresni a boldog­ságot, de ez a harmónia, a reményte­lenül hatalmas léptékkülönbség mi­att, lehetetlen. Már az sem igen fog­lalkoztat bennünket, hogy a mostani­hoz számítva a hatodik Nagy Éjfél nemcsak esztendőhatár, de évezred­határ is lesz; a pillanatok ránk zúdu­ló törmelékhalmaza alatt fullado­zunk. Elég minden — napnak? — min­den percnek a maga baja. Nincs más hátra, a magunk lépté­kén belül kell megkeresni, mi vihet közelebb ahhoz az inkább „tendenci­ához”, mintsem állapothoz, amit bol­dogságnak nevezünk. Már azt is meg kellene gondolni, azt kérdez­zük-e: mit hoz az új év? Nem in­kább úgy kellene-e megfogalmaz­nunk a kérdést: mit hozunk mi, em­berek, az új évben? Az új évet csak magunk tehetjük boldoggá magunk­nak. E sorok írója még serdülőkorá­ban olvasott egy elbeszélést egy ol­csó kiadványban. Mi volt a címe? Ki írta? Már régen feledésbe me­rült. Csak a tartalma maradt meg, hatvan év távlatából, sugárzik, mint az Univerzum szélének háttér-sugár­zása. Egy albérleti szobában lakó kis­tisztviselő előtt megjelent egy tün­dér, s átadott neki egy gyöngyház­művű puskát. „Ez láthatatlan, s aki­re rálősz vele, annak legközelebbi kívánsága teljesül. Boldoggá tehe­ted vele az embereket, de' vigyázz: önmagadra nem foghatod. Ha meg­teszed, nagy baj lesz.” A tündér el­tűnt, s emberünk mindenkire „rá- lőtt”, akire csak tudott, s nagyon sok örömet okozott. Ez őt is boldog-- gá tette, amíg egyszer fel nem torla­kodott benne az indulat: „Mindenki­nek boldogságot hozok, csak ma­gam lakom még a nyikorgó padlajú szobában, magam járok lyukas cipő­ben.” Maga felé fordította a fegyver csövét s elsütötte. S akkor a szíve vérezni kezdett, a fegyver eltűnt, s reménytelen boldogtalanság borult reá. Az egyetlen lehetőség az, ha nem én akarok boldog lenni, hanem má­sokat akarok boldoggá tenni. Nincs az ember számára nagyobb boldog­ság annál, ha más embert lát boldog­nak, akinek ezt ő szerezte. Nincs na­gyobb öröm annál, mint örülni látni azt, akit én akartam ebben az öröm­ben részesíteni. Ha az ember fel tud oldódni egy emberi közösségben és azárt tud — önmagáról elfeledkez­ve — dolgozni, boldogság-perceket fog megélni. Különös, hogy ezt a kúrát a természetgyógyászat sem ajánlja. Holott ennek fiziológiai ha­tása is olyan, hogy egészségesebbé teszi az embert. Boldog az, ki mások boldogsá­gán munkálkodik. Az, aki ezt teszi, nem lép ki az emberi lét kereteiből, s nem gyötri magát megoldhatatlan filozófiai di­lemmákkal. S mégis, anélkül, hogy akarná, megszabadul az emberi lép­ték idő-bilincseitől. Tapasztalni fog­ja, hogy mentes lesz minden szoron­gástól, a mások gondja serkentő, ösztönző, míg az önnön gondja min­dig nyomasztó volt. Akik ezt megtapasztalták, esküt mernek tenni rá. S mégis: kevés javaslat van, amely megvalósíthatatlanabb, mint ez. Ha megvalósítható volna, nem lenne lényegénél fogva minden civi­lizáció az önérdek világa. De azért kívánjunk egymásnak boldog új évet. S próbáljuk meg őszintén kívánni, ha már tenni nem is fogunk tenni érte semmit. Egy il­luzórikus percre édesítsük meg a keserű levet, melyben a vak csil­lag, ez a nyomom Föld, tovább fo­rog. /':'// ///./.­----f //! 1 /■■’ 1/1/ / ' / / '■ -V V // t

Next

/
Oldalképek
Tartalom