Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-31 / 305. szám

ÜNNEP

R

égi, mámoros, bolond szilveszterek emléke köröz körülöttem, kacagtató furcsaságaival mintha nem is mulattatni akarna, inkább szomo- rítani: hogy ma miért nincs így? Jól tudom persze: nem a szilveszterek változtak, én öregedtem meg. Tovatűnt a bohó fiatalság, amely kacagni tud minden csacskaságon, nem gond a léptéke, hanem könnyelmű bizakodás.

Nagy hó volt akkor és te- leholdtól fényes éjszaka. Csengős szánon futottunk, siklottunk hárman, nem számítva a barna lovat, pedig nélküle sehová se jutottunk volna. Meleg bundákkal közrefogtuk a fekete hajú lányt, talán Veronnak hívták, már nem is tudom. A bátyja Ádám volt, ez bizonyos. Megesett, hogy magunkra hagyott kettesben Veronnal, akihez ekkor nem lehetett hozzáérni: azonnal kiáltozni kezdte, hogy Adám hol vagy? Felelnek hangos szívverések, brummogta Ádám s előkec- mergett a bokor megöl, én meg bosszús lettem: ni, ez még valahogy azt hiszi, akartam valamit a húgától. Fityfirity vagy te ahhoz, Verőn. Nem mondtam ki persze, a borosflaska után nyúltam. Húztunk belőle, aztán megpöccintettük a barnát, szólt ismét a csilingelő és suhantunk.----Egyszer majd, hogy

eml

ékszel vissza erre? — kérdezte Adám. A válasz könnyű volt, mert épp út- széli kereszt mellett trappolt velünk a barna. „Havas Krisztus-kereszt az erdőn, holdas nagy téli éjszakában” — szavaltam a perchez illő módon, de itt el is akadtam, nem jutott eszembe a folytatás. Ádám minden verset betéve tudott, kapásból kisegített: „Régi emlék. Csörgős szánkóval valamikor én arra jártam....” A fogadó előtt lelassult a paripa, fehér felhőket fújtatott az orrán. Verőn nyűgös- ködött, a meleg bundából ki nem búvik, de ketten lekaptuk s a levegőben vittük át a fogadó bejáróján.

Hát bizony eléggé elhagyatott hely ez. A szilvesztert csak a magányos karácsonyfa ünnepelte, meg egy pipázó alak, aki időnként rövid kortyot húzott a butykosából, aztán művészi füstkarikákat fújt maga elé. A fogadós kissé gyanakodva mért végig bennünket, s aggódva kérdezte, vacsorázni óhajtunk-e. Malacpörköltet tud adni vörösborral, egyebe nincs.

Ádám ellátta a lovat, pezsgősüveget tett az ablakba, kártyát húzott elő.

— Amíg a vacsora elkészül, megfirtatjuk a jövőt. Keverte a kártyát.

— Emelj — rakta elém a paklit. Nyúltam utána, de a pipás megelőzött.

— Bocsánat, majd én. Engedelmükkel, ez az én

mesterségem. Filozófus vagyok és jövendőmondó. Nevem Giordano Bruno, ha megfelel.

Gáláns mozdulattal meglengette kalpagját, ügyesen visszairányította a fejére, szippantott a pipájából, aztán a kártya után nyúlt.

— Úgy tudom, 1600-ban megégették — szólt rá

Ádám barátságtalanul. —Válasszon kevésbé tüzes nevet.

— Hozzászoktam, mint a máglya füstjéhez is. Annak emlékére pipázom. De ha zavarja uraságodat, szólítson röviden Daninak, anyám is annak szólított, a Giordano túlságosan előkelő. A teljes nevemet csak a könyvkiadóknál használom, meg a Vatikán pincéjében, égetés előtt.

Közben ügyes kézzel kavarta a lapokat, ahogyan a bűvészek szokták. Veronnak nyitva maradt a szája, úgy bámulta a pojácásan kifestett, pomádézott fickót. Ádám meg is jegyezte:

— Jobb lesz, ha becsukod a szád, a kevés eszed ki ne fusson rajta.

— Uraságod nem kedves a hölgyhöz — vette védelmébe a bűvész. — Pedig aranybánya van a torkában. Volna szíves trillázni egyet?

— Ha-ho-hi-ha-háá! — trillázott Verőn, és mi ezt éppoly természetesnek tartottuk, mint azt, hogy a bűvész egy mozdulattal aranytojást kapott ki a torkából.

— íme, ahogy mondottam — és Ádám elé gurította a tojást. — Most szíveskedjék húzni egy lapot. Köszönöm. És most ön, ha kérnem szabad. Úgy, igen. A kisasszony következik. Köszönöm. Gondosan dugják el a lapokat, még szükség lesz rájuk. Egyébként Ko- pemikusznak van igaza.

— Igen? Miben?

— Csak abban, hogy Arisztotelész nagy szamár. A többiben ő is tévedett. Ugyanis sem a Nap, sem a Föld nem lehet a világegyetem közepén.

— Miért, ha kérdenem szabad?

— Mert a világ végtelen, a végtelennek pedig nincs közepe.

— Az ilyen gondolatokért persze nem csoda, ha megégetik az embert. Mindennek van közepe.

— Ilyeneket mondtak a Vatikán pincéjében is. Csak annak lehet középpontja, ami valahol van. Ha a világegyetem egy és oszthatatlan, akkor mindenütt van, és minden pontja középpont. Szíveskedjék kihúzni a treff ászt.

Ádám hosszasan habozott a letakart lapok fölött,

keresgélt, végül lecsapott egyre és kiemelte. A treff ász volt.

— Akkor is szamárság — mondta. — Attól függ, honnan nézi.

— A mindenséget?

— A mindenséget.

— Honnan a jó fenéből nézné, hiszen benne van. Kívüle semmi sincs.

— És aki mozgatja?

— Senki __ sem mozgatja. Önmozgó. Élőlény.

— Hát idefigyeljen, Giordano úr. Tőlem leszamaraz- hatja Arisztotelészt, de azt nem eteti meg velem, hogy mozgató nélkül van mozgás. Legalábbis el kell valakinek indítani. És , ahhoz, hogy a matéria éljen, életet kell valakinek lehelni belé. Különben csak massza, lélek nélkül.-— Szóval Isten nélkül nem megy?

— Nem bizony. Legalább egy fricskányi kell belőle.

— Ezt majd Pascal mondja Descartes-tól. Ott még nem tartunk. Isten pedig maga a természet. Dues sive Natura.

— Ezzel várja meg Spinozát, jó?

Mérgesen felkapott egy kártyát, treff ász. Erre sorra szedi fel a többit: csupa treff ász.

— Csaló! Kicserélte az én paklimat a sajátjával, így nem kunszt.

— Sőt, éppen így kunszt.

A fogadós tálalta a malacpörköltet. Giordano lerakta fövegét és pipáját, velünk evett. Ádám kiemelte az ablakból a pezsgőt, nagy pukkanással kinyitotta, töltött.

— A békére! — emelte poharát.

Koccintottunk, ittunk. Akkor a bűvész azt mondta Ádámnak:

— Vegye ki zsebéből a pikk királyt.

Ádám megkereste a félretett lapot, csakugyan a pikk király volt.

— Baj — mondta Giordano. — Béke helyett három évet fogságban fog lehúzni.

— De hisz még ki sem tört a háború.

— Idejében ki fog tömi, legyen nyugodt.

Érre már én is kíváncsi lettem, milyen sorsot dugtam a zsebembe.

— Vegye ki a kör bubit — vezényelt a bűvész.

De nem kor bubi volt, hanem káró dáma. Giordano szeme felcsillant.

— Maga a szerencse fia. Valami nődolog kisegíti a bajból. Egy kis internálással megússza.

A pörkölt jó volt, csak Verőn nyafogott, neki erős.

— Ezen könnyen segíthetünk. Nézze meg a táskáját, van-e treff tizes benne. Igen, ez az. Körözzön vele háromszor a tányérja fölött, elmúlik a csípősség. Különben arra készüljön fel, hogy az első eljegyzése fuccsba fog menni, de ne sajnálja.

Megittuk a pezsgőt, megrendeltük a vörösbort, nem győztük szopogatni.

— Az a baj magukkal — magyarázta a bűvész —, hogy összetévesztik a trükköt a kunszttal, a kunsztot a varázslattal, a varázslatot a hittel.

— Miért baj?

— A trükk meg a kunszt materializmus. A

varázslat meg a hit idealizmus. Értik?

— Ez olyan férfiduma

— vélte Verőn. Jól be volt már állítva, folyton kotyogott, de nem kellett figyelni rá.

— Az életüket telerakják a trükkjeikkel. Anyag meg anyag meg anyag, ezt értik, ezektől a mechanizmusoktól meg struktúráktól lesznek boldogok és hülyék. Még több és még több kell belőlük, és ezt gazdagságnak nevezik. Közben pedig nem figyelnek a varázslatra, az ihletre, a dallamra, a színekre, és a hit helyett előre elkészített imákat mormolnak. Figyeljék meg, föl fogják találni az imamalmot is, mint a tibetiek.

— Baj?

— Baj, fiacskáim, igenis baj, mert hit nincs szeretet nélkül meg öröm nélkül. Szeretni csak együtt lehet, közösen, nem önző módon. Tanuljatok törődni, tűrni, elviselni egymást...

— Magát én nagyon bírom — motyogta Verőn és elaludt.

— Hús! — kiáltotta Giordano, oly hevesen, hogy a fogadós ijedten bejött, és jelezte, hogy teljesen elfogyott a malacpörkölt. — Hús! Amint már Szent Ágoston megmondotta, csak a hús érdekel benneteket, a hús gyönyöre, a materia peccans. Én igen,én odadobtam húsomat a lángoknak és élvezettel szívtam be a pörkölődés illatát, mert ettől szabadult fel a szellemem és egyesült a világszellemmel. Csakhogy, barátaim, ehhez jellem kell, azt pedig kiölte belőletek az anyagiasság.

— Fizetünk! — szólt Ádám a fogadósnak, és leguberálta a malacpörkölt meg a vörösbor árát. — Ezt meg a szénáért, ha ugyan valóban adott a Táltosnak.

— Igen, fizetni fogtok

— motyogta a bűvész borgőzösen maga elé. — Mindenért fizetni fogtok, legfőképpen az önzésetekért. De azért köszönöm a jó vacsorát, nemes lovag.

— O, hogy nem olvad, nem hígul s enyész harmattá e nagyon, nagyon merő hús! — Ádám szedelődzkö- dött, az alvó Veront begyömöszöltük a bundájába. A fogadós befogta a barna lovat, s alig várta, hogy tűnjünk már el. De a hold még szenvedélyesebben fehérlett, mint jövetelünkkor, fényével elhalványította a csillagokat, helyettük a porhó szikrázott ragyogva.

— Nézzétek a sáfrányszínű gömböt! — kiáltotta lelkesülten a bűvész, s az éles hidegtől kezdett kijózanodni. Néztük, de a hold feltűnően nem volt sáfrányszínű. — Lehet, hogy ott töltöm az éjszakát. Miért ne? Hatféleképpen tudok én is a holdba szállni, mint Cyrano. Feldobok sok híg ökörvelőt, mert Phöbus ezt örömmel szívja.

— Öt —- felelte rá a rímet Ádám. — Mégis talán jobb lenne, ha előbb visszaadnád a játékkártyámat.

— S a zsebórádat is, nagyjóuram, el ne feledjem! Helyébe az aranytojást dugtam, amit a szépkisasszony torkából varázsoltam elő.

— Csak trükk volt, nem varázslat.

— Örvendek, hogy tanításom megfogant. Lelked fogékonysága még egy jótanács adására ösztönöz. A kizökkent időt ne próbáld helyre tolni, nem te születtél arra.

— Ezt is köszönöm, mégis tanácsként ennél többet reméltem: nem hogy mit kerüljek, hanem hogy mit tegyek.

— Hidd el pedig, nagyobb veszélytől óv a megfontolás, mint amit bátorságod legyűrni bír. De legyen kívánságod szerint, fogadd tanácsomat: csak olyan ároknak rugaszkodj neki, melynek túlsó partját biztosan eléred.

— Lehetsz kiváló jós, de emberismerőnek gyatra vagy, Bruno. Ilyen tanácsot nyárspolgámak adj, ne annak, aki korcsok között is hősnek született. Nem menteni, hanem becsülni akarom magamat. Isten veled.

Megpöccintette a Táltos farát, s egy pillanat múlva röpülve siklottunk bele az új esztendőbe, amely rövidesen meghozta a jövendölt háborút, és Ádámnak lehetőséget arra, hogy hősi halott legyen. A nagy bundában nehézkesen tudtam csak hátrafordítani a fejem, hogy búcsút intsek a bűvésznek, hűlt helye volt már, talán elröpült. Csak úgy a semmibe kívántam neki boldog új évet.

T

áltosnak nagy kedve volt a futáshoz, Ádámnak a hajtáshoz, nekem csak a meg- szeppenés maradt. Hallgatagon röpültünk, csak a hóbuckák alól kikandikáló pléhkrisztusnak dünnyögte oda Ádám: Amit akkor elmulasztottam, megemelem kalapom mélyen. Szerencsére a gyeplőt ezalatt sem engedte el.

Furcsa szilveszter volt, no. Az is lehet, hogy nem egészen így történt, hiszen olyan rég volt, hogy talán igaz se volt.

Benedek István

Szilveszteri látomás