Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-29 / 303. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. DECEMBER 29., SZERDA J3 Bálványok összeomlása S Amikor Jókai Mór > klasszikus regényéül nek, az „Aranyem- ^ ber”-nek filmforgatása folyt Vácott, a Pokol-szigeten, én még csak kis ta- nonc voltam a „Pokol-csárdában” és elámult tisztelettel néztünk az akkori ifjú színészekre, Béres Ilonára, Pécsi Ildikóra és a többiekre... Ha lelki szemeim előtt ma is feltűnik a „Senki-szigete”, Pécsi Ildikó, mint a romlatlan, tiszta ifjúság szimbóluma dereng elém. Ahogy akkor, Tímár Mihály elé futott a buja gazok között, egy klasz- szikus ártatlan ibolya felkí- nálkozásának tetszett! Az évek múltával a művésznő pályáját sanzonok előadásával színesítette. Eközben nem adta tanújelét emberi elégedetlenségének. Sőt, állandóan büszkén hivatkozott férjére, Szűcs Lajosra, az FTC egykori labdarúgójára, s ilyen alapon a magyar társadalom nagy része számára szimpátiát szerzett magának... De ehhez képest — enyhén szólva is! — disszonáns, hogy a „derék művésznő”, a napokban mint a Szocialista Párt képviselőjelöltje mutatkozik be a nyilvánosság előtt. Persze Pécsi Ildikó korábbi produkcióinak ezután is bámulói leszünk, de további „szerepjátszásait” természetesen fenntartással fogadjuk... És az sem csodálható, hogy az „Aranyember” Noémijének bálványa ezután sok emberben összeomlik! Hiszen hát már Mózes is intett az Aranyborjú imádásá- tól... Brezovich Károly Vác Micsoda az igazság? Közel kétezer esztendeje hangzott el a kérdés, ama nevezetes — egyben kétkula- csos — római helytartótól, aki előtt ott állt kiszolgáltatottan a ma is élő Igazság, akit akkor kézmosással, a kései örökösöket pedig anélkül a „Népköztársaság nevében” halálra adott az önkény színjátszó tárgyalással vagy anélkül, sőt menekülés közben. A mára vonatkoztatva nagyon ta- lálóak Prepeliczay István parlamentben elhangzott sorai: „a magyar bíróságok függetlenek — az igazságtól”. Ez logikusan következik abból, hogy a ’45 utáni „nép”-bíróságok- ból (vérbíróságok!) kifejlődött — bevallottan „osztálybíróságok” aparátcsik utódai ülnek szép számmal ma is a bírói székekben. (Ugyanazon személyeket ismerem fel a sajtó fotóin, mint a diktatúrában!) Ezek, a fegyvertelen tömegekre lövető „dudások” felelősségre vonását eddig minden fokon elodázták. Az akkor — szinte lelkendező — köztársasági elnök úr megígérte — (amelyet gyorsan elfelejtett) — „hogy elnöki jogkörénél fogva” lépéseket tesz „a magyar nép igazságérzetének kielégítésére” —, holott ő szaladt mindig a legfelső, „paragrafusokhoz” — az ellen. A „legfelsők” pedig még a nyilvánvalóan egyértelmű esetekben is dodonai kétértelműséAdalékok a vecsési A sorsukba bele nem nyugodott és hazaszökött vecsési svábokat megannyi tortúra várta itthon. Nem sokáig örülhettek egymásnak a családdal, mert ismét keresni kezdték őket a rendőrök. Éjjel rájuk verték az ajtót és elvitték a toloncházba, aztán újra kitelepítés, ismét visszaszökés, még óvatosabb itthoni bujkálás következett. Vajon hányán élték túl ezeket a szigorú éveket? Egy Török nevezetű ember sokat segített a visz- szaszökötteknek, aki nem volt sokáig Vecsésen. De ez a segítő szándék volt a ritkább eset, sőt a svábok lakásába került telepesek azonnal jelentették a visszaérkezőket. Divide et imperra! Egymás ellen voltak akkor Közép-Európában — sztálini rafinériával, rosszindulattal — kijátszva a szenvedélyek. S ha valaki a szalmakazalban, a környékbeli tanyákon átvészelte a nehéz éveket, Adatközlők: Szieber Mátyás (Ve- csés), Dobrovitz József (Vecsés), Wohszab Ignác (Chicago), Kővári (Keller) Ádám (Vecsés), Früh- wirth Mihály (Vecsés), Gonda Sándor (Vecsés). örülhetett, hogy a saját házában esetleg bérlőként később megtűrték. Többnyire összezsúfolt helyen, rokonoknál húzódtak meg, s a gyerekek kapták a megbízást a figyelő- szolgálatra: a faluban és a mezőn egyaránt, hogy a rendőr közeledését jelezzék. Csak keveseknek sikerült később az ősöktől örökölt házat vagy annak egy részét visszaszerezni. Közben a „malenkij robotra” elhurcolt vagy fogságba került, s végre hazavergődött vecsésiek közül többen a szülőföld közeléből: Pestről, Debrecenből üzentek, hogy nemsokára itt a viszontlátás. Lelki megalázásuk csak fokozódott, hogy ennyi viszontagság után se láthatják szeretteiket, hiszen valahol Németországban voltak már rég kitelepítve. A malenkij robotról, az ukrajnai, szibériai lágerekből frissen érkezettek részére a még Vecsésen maradt rokonok vittek kevés élelmiszert, hogy éhen ne haljanak az elkülönítőben. Akik visszaszöktek, 1948 után érezhették újra magyarnak magukat, mert ismét engedélyt kaptak a vecsési target alkalmaztak a részrehajlást bizonyítva. Aztán nézzük csak: Kéri Edit fehéren-feke- tén bebizonyította, hogy felperese apja vérbíró volt, a bíróság mégis a felperes „kegyeleti sértődését” védte, melynek okozásáért az alperest súlyosan megbüntette. Hát igen, a pofont adónak jár a fájdalomdíj, mert a tettlegesség miatt megfájdult a keze! Hát így fest a mai „igazságszolgáltatás” — a paragrafus tekervényeit nem ismerő — csupán a saját igazságérzetére hagyatkozó közember előtt. Prepeliczay István idézhette volna Arany János, Fülemi- léjének sorait, miszerint a bíró: „bal felől ül — nekem fütyül, jobb felől ül — nekem fütyül” — te pedig magyar nép igazságérzeteddel együtt — elmehetsz. Csépió' István Kismaros Kaméleon zsurnaliszták Kár (lett) volna bárkinek is meglepődni azon, hogy ismét kiújult a médiaháború. Hiszen nem született médiatörvény! Adná az ég, hogy az ellenzék rádöbbenjen végre: saját maga alatt (is) vágta a fát, amikor még a saját módosító javaslatait is leszavazta. Ilyen rádöbbenésre azonban semmi jel nem utal. Azok, akik a „testvéries elosztás” szovjetdiktatúrából hozott „hagyományának” szellemében képesek voltak paktumként, kompromisszumként eladni és eladatni azt, hogy kizsarolták érdekeik elég egyoldalú érvényesítését, és akik rögtön „nemzeti konszenzust” kezdenek emlegetni, ha valamiben nekik is engedniük kellene, most is a maximális nyereségre játszanak. (Ezzel határozta meg mint döntő ismérvvel a politikai logikát még a bolsevik érában egy szociológusnő.) Ami nem is lehet másképp, amikor a negyedik — vagy inkább az első — hatalmi ágról, a sajtóról van szó. Lehet, hogy ebben még a törvénynek betartása is csak az egyik félre volna kötelező? Az erkölcs, a tisztesség törvényeivel úgy tűnik, máris ez a helyzet. Lólábálcázási technikák tettenérése céljából érdemes ösz- szehasonlítani Pető Iván és Katona Tamás nyilatkozatait. Az utóbbi kimondta: a mostani események az egyensúly irányába mozdították el az elektronikus médiákban a kormánypárti és ellenzéki megközelítések arányát. Az előbbi szerint az ellenzékiek súlya észrevehetően csökkent. Ez is igaz. Azzal pedig, hogy előtte milyen volt ez az arány, természetesen nem kell foglalkozni. Érdemes és tanulságos pár; huzamot vonnunk a Pálfy— Hankiss és a Bánó—Nahlik konfliktus között is, mert ez is pontosan jelzi a Katona Tamás által említett arányokat. Pálfy G. Istvánt a kormánypártisága miatt fegyelmi úton eltávolították, felmondtak neki, miután megszámolták, hogy hányszor fordul elő az általa szerkesztett műsorok valamelyik adásához mondott kom- mentáijában a „magyar” szó. Metternich cenzúrahivatalához méltó eljárás! Bánó Andrást nyilvánvaló hazugság, csalás, félretájékoztatás, tehát lényegében inkorrekt magatartás miatt mindössze fölfüggesztették főszerkesztői pozíciójából, ami, bár az inkorrektség által maga után vont fegyelmi eljárás szükségszerű jogi következménye, már elegendő oknak bizonyult sztrájkra, tüntetésre, hisztériakeltés^ re. A hazai politikai élet nagyobb stabilitása érdekében. Kiválóan jellemezte a tábor mentalitását a „beszéljük meg” című rádióműsorban (október 30.) az a pártszenvedélytől elvakított telefonáló hölgy, aki azt kérdezte vagy inkább tajtékozta: miért talán ők (mármint Pálfyék) nem hazudnak? Le is állította őt a műsorvezető, mondván? „ebbe talán most ne menjünk bele”. Nyilván ő is tisztában volt vele, hogy ha Pálfy G. István nemhogy inkorrekt lenne vagy lett volna, de akár egyetlen konkrét szakmai hibát vét, annak már ultraelektronmikroszkóp segítségével felnagyított változatával harsogták volna tele a hazai és külföldi közéletet. De ha már mi lopunk, csalunk, hazudunk, legalább mondjuk azt, hogy a másik is ezt csinálja, még hogyha nem is igaz. Mindezek után nem tudtam, hogy nevessek-e vagy sírjak, amikor Kossuth apánk levelet kapott a chartás tüntetőktől, „baj van, nagy baj, segíts!” fölkiáltással. Talán még soha ilyen hőn nem óhajtottam nagyjaink föltámadását, mint ezt a pillanatot látva, hallva. Azazhogy egyszer mégis. Amikor Hankiss Elemér a „nyakigláb forradalmárnak” kinevezett Petőfi szobrát hívta segítségül a „sajtószabadság” védelmére. Szeretném látni (már előbb is szerettem volna), amint Petőfi a márciusi ifjak élén, a jogállamiság eszközeit alkalmazva a „békés átmenet”, a „csendes forradalom” jegyében lefoglalja, mint annak idején a Länderer nyomdát, az egykori kommunista-bolsevik sajtó fő fészkeit, ahonnan annyiszor hallhattuk a „Kutyák dalát”, a talpnyalókét, a diktatúra dicshimnuszait a liberálissá átved- lett elvtársaiktól. Akiknek tetemes része ma is személyesen ugyanott fészkel. Sajnos, egy ilyen föltámadásra alighanem hiába várunk. Mért ha Don Juan legalább méltónak ítéltetett rá, hogy a kormáyzó kőszobra a meghívást elfogadva megjelenjen a vacsorán és pokolra sújtsa, ilyesmitől a „sajtószabadság” mostani „bajnokainak”, akarom mondani: a mostani sajtógengsztereknek nem igen kell tartaniuk. Pedig nem bánnám, ha ez a Kos- suth-szobor egy kis meglepetést szerezne nekik, hazánk más, szoborba öntött nagyjai- hoz hasonlóan, de megértem, hogy egy ilyen happeninges ötletre, bármilyen ízléstelen és felháborító, a kisujjukat se mozdítják. Erre még a Peer Gynt ördöge is megint csak ezt mondaná: „hát azt hiszi, kérem, hogy ízetlen kicsiségekre pazaroljuk a drága jó tüzelőt?” Persze, azért eljön majd Kossuth, ha szólítják. Ha nem a dúsgazdag sajtónábo- bok, kaméleon zsurnaliszták akarják őt lecibálni a talpazatról. Hanem azok kémek oltal: mat tőle, akik nagyszüleik- hez, dédszüleikhez hasonlóan ma is „Kossuth apánk”-nak emlegetik őt. Bárány Boldizsár Budapest HISTÓRIA svábok kitelepítésének történetéhez (IV.) Bérlőként a saját házában tózkodásra. De a sváb szó sok családban jó időre eltűnt, s ma már csak igen ritkán hallható. Ennyi viszontagság után aligha lehet csodálkozni, hogy egy nemzetiségi nagyközségben olykor még ma is agitálni kell, hogy németet tanuljon a gyerek! Az átélteket figyelembe véve nem csodálkozom, ha még ma is óvatosan („nem lesz -ebből valami baj?”) nyilatkoznak, s inkább elhallgatják a korabeli sérelmeket az idős vecsési sváb emberek. Sokáig nem is beszéltek róla. Elhallgatni a felnövekvő generációk elől azonban nem tartom szerencsésnek. Sőt, a saját identitásuk érdekében nem is szabad. S nem ártana az újonnan Vecsésre került betelepülteknek a Halmi és Andrássy telepeken, az utóbbi években épült vecsési iskolákban is a témában készített gazdaköri kiállítás dokumentumait bemutatni. A kitelepítettek első hazalátogató csoportja 1955-ben járt Vecsésen, s azóta egyre gyakoribb az idegen rendszámú kocsi a községben. S ennek örülni lehet, hiszen a kitelepítettek később Kanadától Ausztráliáig szóródtak szét. A legtöbbjük azonban német földön maradt. A Kanadába kerültek se hagyták el egymást, egész vecsési utcák vannak az innen kitelepítettek- ből, akiknek a gyerekei — még ha törve is — de beszélik a vecsési sváb, sőt magyar nyelvjárást is. Kölcsey írta, hogy az a nép, amely saját nemzeti múltjának emlékeit veszni hagyja, jövője építését nehezíti meg. Vecsésen és a közeli sváb településeken alig van őslakos család, amelyiket ne érintette volna a kitelepítés. Több évtizede nyomja az emberek lelkét, hogy régi fájdalmukról, átélt sorsukról okkal, ok nélkül nem beszélhettek. A sebeket az idő, s a kitelepítés óta hazánkban, Vecsésen elért fejlődés, a nemzetiségi jogok szabad gyakorlása, a kitelepített rokonokkal tartható kapcsolat lehetősége enyhítette. Mégsem árt néha visszanézni, s a fiatalabbakat is emlékeztetni a múltra, hogy a jelent is jobban becsülni tudják. (Vége) Orosz Károly Rákóczi jobbágytörvénye Pest vármegye közgyűlése 1708. december 29-én Gyöngyösön tartotta ülését. A megyei urak elsősorban a közelmúltban befejeződött sárospataki országgyűlés törvényeit vitatták meg, pontosabban a végrehajtás módjával foglalkoztak. A vármegye követei vissztértek az ország- gyűlésről, írásban elhozták és kihirdették az ott hozott statútumokat és határozatokat. „Ennek alapján fogják a következő gyűlésen az adót kivetni és felosztani” — olvasható a jegyzőkönyvben. A legfontosabb törvény a katonáskodó jobbágyok helyzetét szabályozta. Ez olyan fontos volt, hogy a szoigabíráknak haladéktalanul ki kellett hirdetniük a járásokban. Rákóczi már a szabadságharc kirobbanásakor ígéretet tett a harc utáni időszakra: a katonáskodó jobbágyok megszabadulnak terheiktő). Ezt az ígéretét a sárospataki országgyűlésen törvény formájában váltotta iái. „Minden paraszti származású katona, ki a háború végéig szolgál, maga és kiskorú fiai, a földesúri függésből felszabadulnak, s örökös és teljes szabadságot nyernek. Lakóhelyeik a hajdúvárosokhoz hasonló kiváltságokat fognak kapni”— hirdette ki Pest vármegye közgyűlése a törvény szövegét A fejedelem a harc idejére is mentesítette a kuruc vitézeket a közterhek alól, sőt a háborúban elesettek özvegyeire is kiterjesztette ezt a kedvezményt. A közgyűlés kihirdette a vármegyére eső adót is, ez a következő 6 hónapra 22 824 rénes forintot tett ki. Pogány György
