Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-28 / 302. szám

1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. DECEMBER 28., KEDD J3 Tisztelet a feleségnek á Eltemettük. Pedig re- ■jf méltük a csodát, ami Ji nem következett be. —' Részt vettünk a gyász ünnepélyes eseményein a bazilikában, a Parlamentnél, a temetőben... és elgondolkoz­tunk azon, hogy milyen 1300 napot élt át Klára asszony, az elhunyt miniszterelnök felesé­ge. Öröm a győzelem óráiban, de azonnal a hétköznapok iszo­nyú tehertétele. A betegség olyan hamar jelentkezett, 16 óra munka, írták az újságok, sugárkezelt test, gyógyszerek gyógyítva (?) gyengítő hatása, de a miniszterelnök szolgált. Mi, „kisemberfeleségek’' féltő aggódással, szelíd erő­szakkal vonjuk ki fékünket a „forgalomból”, ha a családfő lázas, köhög, de mit tehetett Klára asszony? Tehetetlenül kellett végignéznie azt a szen­vedéssel súlyosbított erőpró­bát, mely kül- éS belföldi nagy horderejű tárgyalások, tör­vényhozói munka, pártelnöki tennivalók véget nem érő soro­zatával töltötte ki a szolgálati időt 1990-től 1993. végéig. Szégyellik-e kicsit magukat lovagias ellenfélnek nem ne­vezhető honfitársai? Elgondol­koztak-e a stílus(talanság)on, amit a politikai ringben bemu­tattak? A latin közmondás sze­rint: ma nekem, holnap neked. Új év, új fogadalmak, új élet! Ehhez kívánunk szeren­csés megvalósítást 1994-ben, mindnyájunk érdekében! Klára asszonynak a jó Is­ten adjon vigasztaló bele­nyugvást a megváltoztathatat- lanba! De reméljük, fájó szí­vére gyógyírt hozott a magya­rok őszinte tiszteletének, sze- retetének megnyilvánulása, főhajtása a tisztesség, becsű-" let, kitartás példaképeként előttünk álló Antall József ra­vatalánál. Névery Judit Budapest Vörös erkölcs Mindig is tudtuk, hogy a vö­rös urak képén nincs, vagy jobbik esetben igen vastag bőr van! Ezt itthon is tapasz­talhatjuk, mert a választások közeledtével ismét megpró­bálják elszédíteni azokat, aki­ket lehet, és ártatlan bárány­nak, csodatevő, igazságosztó bajnokoknak, a nép valódi se­gédjének akarják beállítani magukat! Ők szívesen hasz­nálták az „éhség” szót az úgy­nevezett osztályellenséggel szemben! Legyünk szófoga­dók, de most a fejét újból ha­rapásra tátó vörös mákonnyal szemben legyünk éberek. Nem szabad még egyszer bedőlni a nehézségeket meg­lovagoló elvtársak szirén­hangjainak! A jövőnk függ az ember­ségtől! Scauszter Árpád Pilisvörösvár Pátyi ünnepség Már harmadik éve, hogy Pá- tyon a Családóvó Alapít­vány ingyenes műsort szer­vez Mikulás-napkor a hely­béli gyerekeknek. Az idén december 5-én a művelődési házban, mint­egy 250 gyerek és közel 100 felnőtt várta érdeklőd­ve, hogy milyen meglepe­tést talált ki számukra a Mi­kulás. Lelkesedésüket az nem csökkentette, hogy so­kuknak csak állóhely jutott. A Mukulás bohócmű­sort, bűvészt, bábszínházát hozott ajándékba. Az apró­ságok nemcsak nézték az előadást, hanem aktív részt­vevői is voltak. A Mikulással vetekedve Sági György helyi vállalko­zó is bizonyította, hogy aranyból van a szíve, az ál­tala adományozott nagy mennyiségű ropival, sós mogyoróval, csokival és üdítőitallal vendégelték meg a gyerekeket az alapít­vány munkatársai. A finom­ságoknak legalább akkora sikere volt, mint a Mikulás­nak. A Családóvó Alapítvány a jövőben is szeretne minél több alkalommal örömet és melegséget lopni az embe­rek szívébe ilyen és hason­ló rendezvényekkel. Fejesné Teleki Rita Páty Mindenki középre tart?! a A három és fél éve működő koalíció n|; l — ezt mindenki ta­.......— pasztalhatja — a m aga választotta „arany” középutat igyekszik járni, mert ezt tartja egyedül cél­ravezetőnek. Azt is észreve­hettük, hogy az ellenzék él­harcosai hányszor próbál­ták e sokszor igen keskeny útról letéríteni a kormányt és vele az országot. Most, hogy közeleg az újabb megmérettetés, ellen­zékünk jelesei egyre több­ször hangoztatják: ők is (sőt főleg ők!) középre tar­tanak. Talán végre rájöttek, hogy a „jól bevált” lenini út hová vezet? Netán a hir­telen „úttévesztés” néhány többletvoks reményében, vagy a már kezdettől fogva középen haladók leszorítá­sa (kirekesztése!) érdeké­ben történik?! Mika Miklós Budapest Színesebb tájékoztatás # Én mint a Pest Me­gyei Hírlap két évti­zedes előfizetője egy pár sort kívá­nok írni a lap olvasói érté­kéről és az olvasók széles körű érdeklődéseiről. Ör­vendetesen kell megjegyez-, nem, hogy óriási fejlődé­sen ment keresztül. Tehát színesebb tájékoztatást nyújt az elég széles körű ol­vasótáborának minden vo­natkozásban. Olykor, ha néha egy kisebb hiba, ha hi­bának lehet nevezni, becsú­szik. Ezt csak az tudja elke­rülni, aki nem dolgozik! Itt egy pár sort jegyez­nék meg a sportrovatukkal kapcsolatban. Igen öröm­mel nyugtázom, hogy bát­ran, célszerűen kilép a me­gyei sporteseményeken kí­vüli az országos, sőt a vi­lág sporteseményeinek tu­dósításával is. Ezt valameny- nyi sportot kedvelő olvasó­társaimmal egyetemben igen örvendetesen nyugtá­zom. Véleményem szerint ezekkel a célirányú tudósí­tásokkal csak tovább fog növekedni az olvasók tábo­ra. Nemes Tibor Szentendre Megáll az ész! Ha nem a saját fülemmel hal­lom, nem hittem volna el — vagy az én elmém fogyaté­kos? Másképp nem lehet értel­mezni, csak ahogy elhang­zott. Horn Gyula a Parlament­ben némi önigazolásos büsz­keséggel kijelentette, hogy ő bizony ’56-ban a „karhatalom­nál teljesített szolgálatot”. Nyilván fegyverrel „szolgál­ta” a diktatúrát a magyarság ellen. Ezt a kijelentést azért tehet­te a Parlamentben, mert a „rendszerváltás” neki is elhoz­ta a szabadságot (az addigi szabadosság helyett). Ugyan­is, ha a mostani rend azt a módszert alkalmazná, amit ők negyvenöt évig, akkor ők nem a Parlamentben ülnének. Kijelentését azzal próbálta igazolni (Zétényi Zsoltra cé­lozva), hogy ha valaki a dikta­túrában elhelyezkedett, élt, szolgálta azt „mindegy, hogy milyen eszközökkel.” Ekkor gyökerezett földbe a lábam. Zétényi Zsoltnak a hazája földjén élni joga volt, kény- szerűségből el kellett fogad­nia a diktatúra elnyomását, az egész magyar néppel együtte­sen. Horn kijelentésében az az abszurd, hogy a rabra vi­gyázó — fegyveres szolgálat — és a rabmunka szolgálata közé egyenlőséget tesz. Ez a fölfogás vagy a cinizmus, vagy a fogyatékosság kategó­riájába tartozik, vagy a ma­gyar népet nézi annak. A magyar nép számára fon­tos Hornék negyvenöt éves magatartása, de még fonto­sabb a jövőbeni. Hogy a „ku­tyából nem lesz szalonna” — többek mellett — a dabas-sári eset is bizonyította. A „kékcé- dulázó” módszerük sem válto­zott. Összeszedték a gyerekek bizonyítványát, hogy ne irat­kozhassanak be az egyházi is­kolába. Erre alapozva elter­jesztették, hogy a létszám cse­kélysége miatt nincs létalapja az egyházi iskolának, és hogy veszélyben van a szlovák nyelvoktatás — köztársasági elnöki segédlettel. Erőszak­ban és csalásban tehát nincs hiány. A dolog ott csúcsoso­dott ki, hogy éjnek idején (ilyenkor történtek a tsz-„szer- vezések” és „deportálások” is, mert általában a bűnözők éjjel járnak) beverték a béké­sen szendergő pedagógusok ablakait. A hazugság bumerángja most visszaütött. Az „egyhá­zi iskolát ellenző” szülők százhetvenöt gyermek részé­re kérik a hittantanítást az ál­lami iskolában. Remélem a fentiekre nem mondják azt, amit a Kossuth rádió szer­kesztője október 13-án 18 órakor a „Krónikában”: „Nincs bizonyítva, hogy az ablakokat az ellenzéki olda­lon állók törték be” — szinte feltételezve az önablakbetö- rést! Különösen nem fontos milyen pártnevű ellenzékiek a tettesek, mert Horn Gyula szerint „a tagságuk múltja azonos.” (Augusztus 26., 18 íra, Ráadás) Hát ilyen „tisztakezű fordu­latnak” nézünk elébe Hornék esetében. Emlékszem az ak­kor már „megpuhított” Szaka- sits Árpád is azt mondta az ’56-os szabadságharc leveré­se után: „Csendet akarunk, de nem temetői csendet.” És mi következett? Megtelt a 301-es parcella áldozatokkal. Cséplő István Kismaros HISTÓRIA Adalékok a vecsési svábok kitelepítésének történetéhez (HL) A »*l ///»••! 1 • * A • 1 // / szülőföld iránti hűség A kitelepülőket három vasúti transzporttal szállították el Vecsésről. Volt olyan idős sváb adatközlő, aki elmond­ta, hogy a második szállít­mányba — micsoda emberte­len már e megnevezés haszná­lata is — soroltakat május 16-án, pénteken késő délután­ra rendelték 80 kilós csoma­gokkal az állomásra. Az elő­ző transzporttal — akik 15-én indultak — már a Du­nántúlon robogott a vonatsze­relvény. 40-50 embert raktak _ egy-egy marhavagonba: idő­set és beteget, pólyás gyere­ket és terhes asszonyt, közép­korú házasokat összezsúfol­va. S hiába taszigálták a civil fegyveresek és a rendőrök az őket siratókat, azok nem tágí­tottak a vagonok mellől. Va­sárnap reggelig kellett a ve­csési állomáson a bevagoníro- zottaknak várni, mert a berce- li búcsú napján hoztak hozzá­juk még négy vagon cegléd- berceli kitelepített svábot is. A közismerten erős katolikus vallású svábokat így is igye­keztek megalázni. Nehéz ma már azt felbecsülni, ezen a megálazottságon mit segített, hogy a berceli pap a búcsúi szertartások idejét és sorrend­jét megszegve, emberségből, együttérzésből Vecsésig elkí­sérte a kitelepítésre ítélt híve­it. A harmadik transzport ve­csési kitelepített csak az ez­után következő napokban hagyta el szülőföldjét. Talán a 24. órában vagyunk, hogy a sorból lassan kidőlő egykori kitelepítettektől hiteles képet tudjuk e szomorú vecsési na­pokról szerezni. Mert tény, hogy a korabeli dokumentu­mok — nemcsak Vecsésen, s valószínűleg nem szándék nélkül — eltűntek, s remény sincs megkerülésükre. A kitelepítetteket kísérők, siratok sokszor lóháton, vagy a mozdonyra kapaszkodva olykor a határig követték a szállítmányt. S addig még sokszor a vágányok mellett vedrekben főzték az otthon­ról hozott élelmet. Kinek mi volt. S bizalmatlanok voltak mindenkivel. Még a Linzben segédkező osztrák vöröske­resztesekkel is. Nem is fogad­tak el tőlük semmit. Ekkor egyetlen vigasztalásuk már csak az volt, hogy valóban nem kelet felé, Szibéria irá­nyába viszi őket a vonat. A második transzport vég­állomása Ulm, nyugatnémet város volt, majd a schomdor- fi egykori kaszárnyába szállá­solták el a kitelepítetteket. Szétosztották őket, mint a foglyokat, hogy ki, kihez, hová megy dolgozni. S az ot­tani lakosok bizony az elején nem nagyon örültek nekik: cselédeknek, olykor cigá­nyoknak is nevezték, s úgy is kezelték őket. Megvetéssel néztek rájuk. Borzasztó lehe­tett ez az érzés a hazától tá­vol, miközben, a kitelepítet­tek vecsési otthonaiba ké­sőbb a kassai program kereté­ben elűzött, hasonló sorsú fel­vidéki magyarság egy részét telepítették. Igen nehezen szokták meg a kitelepítettek az új körülmé­nyeket: idegen kosztot, mun­kaeszközöket, gondolkodás- módot, a vezetőket. Az oda­hagyott szülőföldről — de ta­lán nem is a szülőföldet hagy­ták ők el, a szülőföld hagyta el őket —- érkező legkisebb híradásra is figyeltek. Sajnos a levelek az éleződő ideoló­giai nyomás mellett meglehe­tősen hosszú ideig értek cél­ba. Az itthon maradottakért vigyázniuk kellett, hogy mit írjanak nekik levélben, hi­szen minden levelet — jól tudták — átvizsgálnak az új hatalom „éber” őrei. Sokan nem nyugodtak bele a kitelepítésbe. Megany- nyi veszélyen, aknazáron át is hazaszöktek szüleikhez, testvéreikhez, mátkájukhoz. Számukat az idős emlékezők 18-20-ra becsülik. A hazaszö­kés se volt azonban egyszerű. Voltak, akiket többször visz- szadobtak Ausztriába, s meg­találták a módját, hogy eljus­sanak Vecsésre. Úgy gondo­lom, hogy patetikus felhan­gok nélkül az itthon maradot­tak, az azóta születettek és be­települtek is példát meríthet­nek hazaszeretetükből, szülő­föld iránti hűségükből. (Folytatjuk) Orosz Károly Könyvek Tetétlen községben A középkori magyar könyvkultúra érde­kes adaléka az a bűntény, amelyről Zsig- mond király 1435. december 28-án kiállí­tott okleveléből értesülhetünk. A király vizsgálat lefolytatását rendelte el, mert Ül­tői ImszIó és Ceglédi ImszIó megrohanta embereivel Tetétlen községet és kirabolta. A támadók felégettek két jobbágyházat, több embert megsebesítettek, de kifosztot­ták a templomot is, ahonnan könyveket, papírt, ruhákat és oltárdíszítéseket vittek el. Sajnos, nem tudjuk pontosan, milyen könyveket raboltak el a tetétleni templom­ból. Meglehetősen kevés könyvjegyzék maradt fenn a 15. századból, de azokat is­merve megkísérelhető a válasz a könyv­tár állományára. Természetesen kézira­tos könyvekről, kódexekről volt szó, hi­szen Gutenberg éppen csak elkezdte a nyomtatott könyvek előállítását, jó né­hány évtizedig még megtartotta a kódex uralmát a gyűjteményekben. 1444-ből az Ung megyei Csaszlóc község templomá­ban található könyvek jegyzéke fennma­radt: 2 misekönyv, 2 zsoltároskönyv, éne­keskönyv, törvénykönyv — feltehetően a kánonjogot tartalmazó gyűjtemény —, 1 karénekeskönyv, 1 legendagyűjtemény ke­rült összeírásra. Nagyszeben városában a plébániában 1442-ben sokkal több kóde­xet, 76 darabot őriztek. Körmöcbányán 1473-ban 26 kötetet írtak össze *— e két utóbbi település azonban város volt, így a templomi könyvtár is gazdagabb volt A tetétleni templom könyvtárában — vagy szerényebben: könyvei között — 10-12 kó­dexnél nem lehetett több. Pogány György

Next

/
Oldalképek
Tartalom