Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-28 / 302. szám

14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. DECEMBER 28., KEDD Kikezdhetetlen értékeink Szerbiai infláció A nyomor gyönyöre Higgadt, megfontolt, körül­tekintő elemzés Harsányi Lászlónak a Pest Megyei Hírlap Vélemény rovatában megjelent írása (Nép, népi, nemzeti). Mégis található benne egy olyan ellentmon­dás, amelyre — a vélemé­nyek ütköztetése jegyében — úgy érzem, föl kell hív­nom a figyelmet. Annyival is inkább, hogy a cikk a szárszói gondolatot, esz­mét, hagyományt is méltat­ja, amelynek a nyári szár­szói tanácskozás jegyző­könyvének megjelenése ad újabb időszerűséget. „...Az elmúlt negyven év felemás módon hatott. Vitathatatlanul (?) — meg­kérdőjelezés tőlem, K. I. — megnyitotta a felemelkedés lehetőségét az úgynevezett alacsonyabb néprétegek gyermekei számára... Ugyanakkor... e feltoluló rétegnek nem adott szilárd világnézetet (mert a hirde­tettet legfeljebb 1-2 száza­lék, az is karriervágyból fo­gadta el), s ma széles társa­dalmi tényezők állnak a vi­lágban tanácstalanul.” Nem tudom, az „1-2 szá­zalék” mennyire reális becs­lés, a „karriervágy” szóhasz­nálatot azonban mindenkép­pen találónak érzem. Csak­hogy ami karriervágyból ill. ennek beteljesüléséből fakad, egy, a népi, nemzeti értékeket a nép, a nemzet legdurvább elnyomásához csalétekkém felhasználó diktatúrában, azt én nem­igen merném felemelkedés­nek nevezni. A szó nemes — erkölcsi, sőt szellemi — értelmében semmiképpen sem. Sokkal inkább az el­múlt negyven évre — egyébként a legtöbb diktatú­rára — közismerten jellem­ző kontraszelekció megmu­tatkozásának. Amely jó, ha csak 1-2 százalékot fertő­zött meg a legnépesebb, a valaha sokkal szilárdabb er­kölcsi elvek szerint élő ré­teg, a magyar parasztság kö­réből. (Más rétegekről nem is beszélve.) Vajon — ha már a diktatúrákban csinált karrierekről esik szó — a náci Németországban és a bolsi NDK-ban is csak ugyanekkora százalékkal számolhatunk?... Bizony, jó egynéhány ilyen „népi kádert” tett tönk­re ez a kontraszelekció, nyo­mott agyon a felemelkedés­nek álcázott és vélt, „hithű­ségért” kapott pozíció. Az azonosságtudat, a belső tar­tás elvesztésétől a lelki élet működési zavarain, torzulá­sain, a megtört gerincen át egészen az öngyilkosságig ívelhetnek ezek a karrierek, ezek a sorsok. Természetesen egy pilla­natig sem akarom azt mon­dani, hogy nem voltak ép­pen a népnemzetiek köré­ben — és főleg ’56 előtt — olyan jóhiszemű becsapot­tak, akiket miután már nyi­ladozott a szemük, nemcsak a karrierépítés, hanem a fé­lelem is motivált, mikorjob- bik énjük sugallata ellenére sem tagadták meg politikai­világnézeti „hovatartozásu­kat”. Hiszen a pozícionál­tak — s ezáltal reflektor- fénybe kerültek — számára az elmúlt diktatúra különös­képpen ezt jelentette: egyik kezemben a cukor, másik­ban a korbács, válassz! Vol­tak egyébként olyanok is, akiknek még a marxizmus is elég erkölcsi és szellemi alapot adott ahhoz, hogy bí­rálják. sőt támadják, gyűlöl­jék azt a diktatúrát, vagy legalább számon kérjék tőle az önmaga által meghirde­tett eszméket. Az előbb em­lített cukor-korbács effek­tus következtében persze az elenyésző kisebbséget jelen­tették, akár népi, akár nem népi sarjadékok voltak. Kétségtelen, hogy — vi­szonylag — egyenes és kö­vetkezetes tartásra lehetősé­get leginkább egy antimar- xista, vagy legalábbis egy eklektikus világnézet adha­tott. Az előbbiekben, hála a kereszténységnek és a nép­nemzeti eszmékben mélyen gyökerező, az egyenes tar­tást becsülő értéktudatnak, talán nem is volt akkora hi­ány, mint ahogy ezt a Ká­dár-rendszer globális, sok­szor valóban felületes meg­ítélése alapján várnánk. (Hogy is mondta Veres Pé­ter? „Megdögölni lehet, de rongy embernek lenni nem lehet.”) Az 1-2 százalékba tartozókat a népi-nemzeti ér­tékek hívei — akár kétkezi­ek, akár értelmiségiek — nemegyszer ugyanúgy kikö­zösítették, mint azokat, aki­ket ez a nép „kommunista grófoknak” nevezett. Nyil­ván van példa az ellenkező­jére is, de ez már attól (is) függött, hogy mennyire volt egy karrierépítés elvte­len, vagy mennyire állta meg az emberség próbáját, nevezetesen: vállalt-e a po­zícióban levő valamiféle szembenállást egy-egy lé­nyeges ponton — pl. a ki­sebbségi magyarság kérdé­sében — a rendszer hivata­los ideológiájával, ill. vállal- ta-e ennek a következmé­nyeit. Mindezzel együtt kár (volna) illúziókat táplálni Harsányi Lászlónak és olva­sóinak — vagy bárkinek — az „alacsonyabb néprétegek­nek” a múlt rendszerbeli „felemelkedéséről”. Mint ahogy nem lehetnek illúzió­ink olyan tekintetben sem, hogy a liberál-bolsevista Kádár-rendszer tömegmani­pulációja ne kezdte volna ki a népi-nemzeti gyökerű értékeket. A szárszói eszmék von­záskörében élők nagy része ezeket ma is változatlanul értéknek tartja, s érték- és hagyományőrzésük, a meg­változott körülmények kö­zött is, inkább ezek ápolásá­ra irányul, mintsem arra, hogy elforduljanak tőlük vagy szakítsanak velük. Még akkor is, ha vannak a magyar társadalomban olya­nok, akiknek ez ma sem ké­nyelmes és kellemes. Kiss István Teljesen padlón érzi magát az ember, ha már nem ké­pes idejében és egyáltalán fizetni a havonta beérkező számlákat, vagy amikor arra sincs pénze, hogy szap­pant vagy fogkrémet ve­gyen. Keserűsége annál na­gyobb, amikor tárgyilago­san is tudatában van annak, hogy a nyomorért ő okolha­tó a legkevésbé. Ilyen gyötrelmek kerítik egyre inkább hatalmába a Délvidéken élő nemzettársa­kat, hiszen a vérgőztől meg- részegült politika mintha nem volna képes tudomást szerezni az alattvalók egyre elviselhetetlenebb vegetálá­sáról. Az ember azonban még ebben, az utolsó világ­égéskor sem tapasztalt „végképp semmim sincs”- ben is talál egynapos vi­gaszt. Ilyen körülmények kö­zött Szerbia polgárai úgy ta­lálják fel magukat, ahogy lehet. Nem ritkán a havi, immár több tízezer százalé­kos infláció is a kezükre ját­szik. A legutóbbi számlaki­kézbesítéskor kiderült, hogy már az állami vállala­tok sem képesek nyomon követni a pénzhígulást. S ha az ember tudja, hogy ki, illetve milyen állami politi­ka juttatta ebbe a sanyarú sorsba, ott igyekszik kiját­szani az államot, ahol le­het. Mert micsoda öröm a kenyérért sorban álló szá­mára, ha a csaknem kétszáz egységre szóló havi telefon­számláját alig háromszáz- millió dinárból, vagyis im­már semmire sem jó ötven fillérből, a hétszáz kilowatt áramot a fantasztikusnak tűnő huszonötmillárd dinár­ból, illetve negyven forint­ból kifizetheti. Késni per­sze nem szabad, mert a befi­zetés utolsó napján túl, az elektromos művek és a pos­ta is akkora kamatot szá­mol fel, hogy az a papíron feltüntetve taglóként csapja agyon az embernek az ál­lam ily módon való pofára ejtéséből eredő jókedvét. De azzal is tisztában van, hogy Kis-Jugoszláviában nincs az a kamat, amelyet a pénzromlás el nem értékte- lenítene. És kérhet a piaci kofa hat-, tíz- vagy éppen húszmilliárdot is a tojásért, azt ma már a gyerekek is tudják, hogy csak hat forin­tot ér. Ezzel szemben csu­pán legyinthet az ötszáz­ezer forintos hentesárura, vagy az immár sok billió di­nárba kerülő pár cipőre, egy kabátra, vagy szintén ti­zenkét nullával megtoldott számjegyű árcédulára, ami a majdnem teljesen üres bolti kirakatban levő alsó­nadrágon, magyarul gatyán függ­Mindez eltörpül ama gyö­nyör mellett, hogy ebben a hónapban egyszer vagy többször is sikerült becsap­nia a számára már a min­dennapit biztosítani sem tudó államot. B. M. Embernél emberebbé Amikor a kisiskolás korban a hitoktató a szentmisehallgatás­ra szoktatja a tanítványait, ak­kor azok még a hittan csekély ismeretében, a szentmiséken való részvételt sok esetben ter­hes kötelességüknek érzik. A hittan anyagának iskolás korban való fokozatos megis­merése ugyanis csak az emel- kedettebb hitélet megismerésé­nek prelúdiuma, mely a szent­miséken való részvételek so­rán érik olyan fokra, hogy a gyermek ráérez a megsejtett vallásos élet felemelő szerete- tére. Ezért döntő szerepet tölt be az iskolások rendszeres diákmiséje, mely az isteni föl- séget megillető liturgia mellett nálunk, a mi templomunkban olyan formában történik^ ami kiváltja a gyermek tiszta lelké­nek legszebb megnyilvánulása­it és mintegy szórakoztató él­ménnyé is válik a fiatalok ré­szére. Nem minden hitközség ren­delkezik olyan, ifjúságért ra­jongó fiatal hitoktatóval, mint mi. Tököl nagyközség Száraz László plébánosunkkal, aki a lelkipásztori működését kez­dettől fogva, súllyal az ifjúság nevelésére és az öregek lelki gondozására fordítja. Első fon­tos feladatának tartotta a cser­készcsapat megszervezését, ahol az ifjak „embernél embe­rebbé és magyarnál magyarab­bá” válnak. Tevékenységének nagy hányadát a hitoktatás fon­tosságára fordítja és, a plébáni­án helyiséget is biztosított a fiatalok szabadidejében való játékokra, de övék mindig az egész plébániaudvar is, ahol a gyümölcsfák (dió, mogyoró) termése is a gyermekek cseme­géje. Mindezek ellenében csak azt kötötte ki, hogy durva meg­nyilvánulást nem akar látni és egyetlen mocskos szót sem akar hallani tőlük. Körülményeim miatt, egyik vasárnap a diákmisén tudtam csak résztvenni, ahonnan a szentmise kegyelmi kincsei mellett, a gyermekek lelkese­déséből szerzett nagy örömök­kel távoztam. A templom pad­jaiban száznál több különböző korú fiú és leánytanuló ült, akik a szentmise előtti időben még sohasem hallott egyházi énekeket zengtek az egyik cserkészvezető vezényletével. A templom légköre, a dalok szövege az Istennek járó tiszte­let meleg hangulatát fejezték ki és a gyermekek hódolatos dalaiból kicsendült az örök va­lóság ténye: „Soli Deo honpr et gloria” — egyedül az Isten­nek jár imádás és dicsőség. Az egyik daluk a Mennyei Atyá­ról csendült fel. A többszaka­szos énekből csak töredéket tu­dok közölni: „A Mennyei Atya szereti a falut és a háza­kat... városokat, utcákat és örül, mikor építenek, dolgoz­nak az emberek, de szomorú, ha azt látja, hogy egymással nem törődnek, — A Mennyei. Atya legjobban az embereket szereti... szeretetből adta ezt a világot nekik és örül, amikor látja, hogyan szeretnek az em­berek, de szomorú, ha bántják egymást, gonoszak és gyűlöl­nek. — A Mennyei Atya leg­jobban a gyerekeket kedveli... a kicsikben a kicsinységet sze­reti és azt mondta a felnőttek­nek: Gyerekké kell lennetek, mert országomba senki mást, csak gyerekeket engedek.” Csengetésre aztán megkez­dődött a szentmise, melynek során az evangélium után a mi­séző plébános atya a fiatalok padsorai elé állva, a gyerme­kek részére érthető fogalma­zásban és párbeszéd formájá­ban fejezte ki a felolvasott evangélium szavainak isteni üzenetét. Később kezébe vette a gitárát és néhány akkord le­ütésével újabb szép éneket in- tonálva, a gyermekek énekét hangszerének pengetésével fes­tette alá. Felajánlás előtt épületes lát­vány volt, hogy a gyermekek vitték az oltárra a consecratio- ra elkészített kenyeret és bort, majd a szentáldozásnál hosszú sorban vették magukhoz az Eu- charistiát. Úgy látszik, hogy a diákmi­sék fennkölt szelleme sok fel­nőttet is meghódított, akik a padsorok hátsó traktusát telje­sen megtöltötték, akiknek ve­lem együtt élményt jelentett az ilyen szentmiseáldozat, ifjú­ságunk példás Isten-dicsérete. Monostory Imre Lengyel László: Na és most mi lesz? Bombaöngól a rádióban Bevezetésként két axiómaszerű megállapí­tás. A rádiós „168 óra” nem a jelenlegi kor­mánykoalíció szócsöve. Szerkesztői ugyan elfogult, de igen okos emberek. Ugyanez Lengyel Lászlóról is elmondható. Szomorúan kellett tudomásul vennünk, hogy olyan okos emberek is, mint ők, elkö­vethetnek szarvashibát. A 6:3-as eredmény­nyel végződött magyar—angolt az évszázad mérkőzéseként emlegetik. A fent említett személyek által lőtt gólt jómagam — sport­nyelven szólva — ,-,az évtized bombaöngól- ja”-ként minősítem. Történt ugyanis, hogy a 168 óra egyik adásában, Lengyel László partnerévéi vitat­kozva befejezésül az alábbiakat mondta: „Talán jobb lenne a társadalmat és a politi­kai erőket riasztani, hogy nem készültek el azok a programok, azok a koncepciók, ame­lyek révén a választások utáni időszakra iga­zán fel lennénk készülve. Én ugyanis veszé­lyesebbnek tartom azt, hogy nem a választá­sokat fogják elhalasztani és nem valami szükségállapot jön létre, hanem ott fogunk állni 1994 június—július—augusztusában, és tanácstalanul néznek a kormányra jutó politikusok egymásra, azt kérdezve: na és most mi lesz? Éz jobban fenyegeti az állam­polgárokat, mint az...” Ejnye, ejnye, kedves Lengyel László és szerkesztő uraim! Eddig úgy tudtuk, az el­lenzéki pártok országmegváltó programok­kal rendelkeznek. Ennek ellenére ilyet mon­dani, s ráadásul sugározni, kinyomtatni! Nem is tudom, minek nevezzem: malőrnek? Szarvashibának? Csak nem a sokak által agyonszidott, keresztre feszített Antall Jó­zsefnek volt és lesz igaza? Ő ugyanis egy té­véinterjúban — tartalmilag tudom idézni ezt mondta: Hogy lehet más utat, programot ajánlani a jelen helyzet megoldására, azt el­ismerem. De hogy jobbat, mint a miénk, azt nem! A Lengyel László által szerzett, a szer­kesztők részéről elnézett öngólnál nagyob­bat csak a magyar választópolgárok milliói rúghatnak, ha olyan jelöltekre voksolnak, amilyenekről a nevezett polihisztor, jóslá­sokba bocsájtkozva, beszélt. De jobb sorsra érdemes ez a nemzet annál, hogy „a válasz­tások napja, az igazság pillanata” után ilyen keserű poharat kelljen kiinnia! __________________________Bernáth Attila

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom