Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-28 / 302. szám
i PEST MEGYE1 HÍRLAP KULTÚRA 1993. DECEMBER 28., KEDD 7 A feladatok elől nem lehet kitérni Beszélgetés Sára Sándorral (I.) Életművén végigtekintve legelőször is az fogalmazódik meg a szemlélődéiben, hogy milyen kegyetlenek, milyen keserűek az általa választott témák, s ugyanakkor feldolgozásuk a szép képek által milyen gyönyörű... — Azt gondolom — vélekedik Sára —, alkat kérdése, hogy ki hogyan fogalmaz. Én — robosztus külsőm ellenére — lírai beállítottságú vagyok. S talán az is hozzájárul ehhez, hogy operatőrként kezdtem, s mindent a kép oldaláról gondoltam végig, így a rendet a legapróbb részletekben is. S azt hiszem, a szépség is ehhez a rendhez tartozik. — Ellentmondást érzek, mert témái, a cigányok, a tanyán élők, a bukovinai székelyek kálváriája, a második magyar hadsereg elvérzése a Donnál, a magyar nők gulagon az élet legkegyetlenebb oldaláról, a legkegyetlenebb történéseiről szólnak... — Öntudatlanul talán azt az ellenpontot kívánom érzékeltetni, hogy minden nehézség ellenére a dolgokat másképpen kéne csinálni, másképpen kéne élni. Mindig igyekeztem azt tenni, amire lehetőségem volt, mint operatőr, rendező, dokumentum- filmes, vagy mint játékfilmes. Emlékszem, szerettem volna elkészíteni játékfilmen a madéfal- vi veszedelem történetét. Akkor azt mondták, ilyen drága filmre nincs pénz. No, akkor sem estem kétségbe. Elkezdtem dokumentumfilmeket készíteni a témáról. — De dokumentumfilmjei is szép képekkel hitelesítettek. Miért fontos, hogy egy kép szép legyen? — Úgy gondolom, mindenki fogékony a képek iránt. De ezt az érzéket is fejleszteni kell. Bennem valami naivság élt, hogy hátha a képekkel sugalmazok valamit. S az a szándék is vezetett, hogy bemutassuk a Kárpát-medencét, ezt a gyönyörű természeti és táji egységet. Azt hiszem, még nem jutott eszébe senkinek, hogy ilyen szempontból elemezze munkáimat, de ha megteszi rájön, hogy filmjeimben az Alföld, a Dunántúl, Erdély s Felvidék, minden benne van.-— S a hitelesség? — A képeknél a szerkezet, a felépítés a döntő. A dokumentumfilmeknél nem mindegy, hogy abból a nyolcvan-száz felvett interjúból mit emelek ki, mi marad végül is benne. A pontosságon én nemcsak a következetesen véghezvitt képtervezést értem, hanem a hitelességet is. A dokumentumfilmekben csak azt az eseményt fogadtam el hitelesnek, amelyet hárman megéltek ugyanúgy. — Az Ön által forgatott filmek témáira nem lehet azt num- dani, hogy az akkori hivatalos politika sugallta őket, távol estek az akkori elvárásoktól... — Hát, nem örültek neki. De engem fiatal koromban megragadtak a népi írók munkái, a , .Puszták népe”, a „Tardi helyzet”, a „Cifra nyomorúság”. Amikor dokumentumfilmek elkészítéséhez fogtam, azokat a témákat választottam, amelyek másokat nem foglalkoztattak, de amelyeket mégis magaménak éreztem, amelyekben otthon voltam. Az otthonosságot úgy értem, hogy a vidéket jobban ismerem, mint a várost, noha tizennyolc éves korom óta Budapesten élek... De talán az is befolyásolt, hogy elég korán, ifjú éveimben átkerültem a másik oldalra. Mivel apám falusi jegyző volt, 1948 után internálták. Én meg osztályidegen lettem. Ennek én nagyon sokat köszönhettem. Egy csomó fertőzés elkerült, és egy szemszögből, alulról tudtam figyelni a társadalmi mozgásokat, az eseményeket. (Folytatjuk) Józsa Ágnes A túrái Schlosberg-kastély egyik részlete Erdősi Agnes felvétele Felsejlő karácsonyi hangok s Együtt az Úristennel Eltávozott szeretteinkért égő gyertya remegő lángja, a szoba sarkában zöldellő fenyő illata, a félhomályból előszivár- gó fények, az ének aláhulló dallama, a szeretet elbűvölő melegsége és oltalma, a békesség megejtő csendje. Karácsony táján ezekről beszélgettünk Dévai Nagy Kamilla előadóművésszel. Betlehemezés — Gyermekkoromból az 1956-os karácsony rajzolódik ki élesen emlékezetemben — idézi fel az egykori csodát a művésznő. Amíg édesanyám díszítette a fát — persze, én kicsike lány erről mit sem tudtam —, édesapámmal sétálgattunk. Az idő tájt nagyon csendes, elhagyatott hely volt a budapesti Naphegy — pici házakkal, nagy kertekkel, magányos grun- dokkal, szántókkal —, még látszottak a háború sebei. Ropogott a hó a lábunk alatt. Édesapám addig mesélt — és olyan szépen — Jézuskáról és az angyalkákról, hogy a belső szemeimmel egy angyalt láttam a Távirati Iroda homlokzatán, amint egy karácsonyfát vitt. — Mikor hazatértek milyen látvány fogadta ? — Nem csillogó díszekkel teleaggatott . karácsonyfa. Régi papírdobozokból kivágott, csillámporba mártott pillangó, alma, virág, kis ház és templom függött rajta. Ezeket mind édesanyám készítette, akárcsak a sztaniolpapírba csomagolt szaloncukrot. Mivel nagyon szegények voltunk, örültem mindennek. Az alma és dió csemegének számított. — Mit őriz az erdélyi szokásokból? — Az egész rokonságom Erdélyben született — én már Budapesten —, ott is élnek. Tőlük tanultam emberséget, szép beszédet, és azt, hogy figyeljek a másikra. Nálunk szokás volt — most újra reneszánszát éli — a betlehemezés. Hordában csatangoltak a kisebb gyerekek, zengett tőlük az utca. Kopogtattak: szabad-e bejönni a betlehemmel? Utánuk érkeztek a nagyobbak. Ünnepélyesen hozták a kis jászolt — benne Jézuskát —, a borjút, a háromkirályokat, a betlehemi csillagot. Eljátszották a történetet. Tehetetlenül — Melyik volt a legemlékezetesebb karácsonya? — A rádió 1989. december 22-én szüntelenül mondta, hogy senki ne induljon el Erdélybe, mert már egy békéscsabai sofőr meghalt. Nem maradhattam veszteg, hiszen odaát az enyéimet lőtték. A hóesésben és hidegben nekivágtam az útnak. Addig jutottam el, ahol lehetett látni a határ fölött köröző szekus helikoptereket. Eszembe villant: mit akarok tenni? Segíthetek-e azzal, ha odaállok a Tőkés Lászlót védelmezők sorába? És a két fiamnak hogyan számolok el az életemmel? Végtelen tehetetlenségemben ráborultam a kormányra, s csaknem két órán át sírtam. Aztán visszafordítottam az autómat. Odahaza a lakásban nem leltem a helyem. Azt hittem, belebolondulok az aggodalomba. Kányádi Sándor fia Temesváron volt katona. Az unoka- testvéreimet és rokonaimat is veszély fenyegette. Végül ráébredtem, hogy nem sírhatom át a karácsonyt. December 24-én azt mondtam a fiaimnak, különleges karácsonyunk lesz. Lementünk Bala- tonremetére — így neveztem el a települést, ahol van egy kis házunk —, amely egy pici Erdély nekem. Ugyanis hét hargitai fenyőt ültettem ott el, amelyeket 1976-ban nehezen átcsempésztem a határon. Azóta már öt-hat méter magasra nőttek. Papírszívek — Mitől lett különleges ez a karácsony? — Mivel még karácsonyfát sem tudtam venni, úgy gondoltam, szabadtéri karácsonyunk lesz, s feldíszítjük a legkisebb hargitai fenyőt. Lecipeltünk két kiló gyertyát. Közben kiderült, abban a zaklatott lelkiállapotban a szaloncukron kívül mindent otthon felejtettem. Eszembe jutott édesanyám. A szaloncukros dobozból kis szíveket vágtam ki. Némi töprengés után a konyha ablakánál árválkodó ételízesítővel festettem be őket pirosra. Végre ott függtek cérnán a havas ágon. A szél mozgatta őket, s ez olyan látványként hatott, mintha dobogó, vérző szívek lettek volna. S ez illet is a hangulatomhoz. Akkoriban hagyott el bennünket a férjem. Gondoltam, ha lúd, legyen kövér. Készítettem még három koronát is, amelyeket mustárral óarany színűre „festettem”. Mi voltunk a háromkirályok. A házunk egymagában állt a szőlőhegyen. A domboldalnak nekiütközött a hangunk, amikor énekeltünk. Szemben villódz- tak Boglárlelle és Fonyód fényei. Fentről úgy látszott, mintha arany nyaklánc lenne a Balatonon. Szegény karácsonyunk volt, mert csupán a bizományi áruházban tudtam egy-két dolgot vásárolni. És mégis ezekben az órákban úgy éreztük, tényleg együtt vagyunk az Úristennel. Fehér Ferenc Biatorbágyi levél Szvorák Katalin A biatorbágyi faluházban a művészet szelleme talált otthonra, mikor Simon István keramikusművész különös munkáit kiállították. Áhítat áradt a falakról: a keretekben helyet foglaló kerámiaművek finom domborzatok. Pilinszky János „Fokról fokra” című versére komponált alkotásai a költemény továbbálmodá- sai több variációban. Szinte mintha a genezis alkotó zsenialitása formálódna szintetikusan egybe a sorban sorjázó kerámiaképeken. Fokról fokra. Ebben a környezetben csodálhattuk Szvorák Katalin népdal-összeállítását. A mara- dandóság, a helytállás énekei szólaltak meg először ajkán: a Moldovát és Erdélyt idéző énekek mélyén a történelem fájdalma szitált. A Bekecs népdalestje után együttes idézte a táncok méltóságát, a dudaszólóban a zenei fricskák a játékos emberek kedélyének megnyilvánulásai voltak. Az áhítat szentsége fogott körül minket, amikor megszólaltak a karácsonyi dalok. Dunántúl, Felvidék énekei hódoltak a várt Megváltó előtt. Különösen kedves volt az egyik: „tótos” akcentusa, a művészi archaizálás telitalálat volt. Játékos derűje lerázta magáról a sanda szigort — bizonyította: a mértékbe szorított humor nem ellenfele a komolyságnak. A koncert végén táncdalok csendültek fel, méltóságteljesek és frissek. Szólt a duda, csengett a csengettyű, melegséget lopott lelkűnkbe a maga őszinte és természetes derűjével a muzsika. Földes-Bangha Károly Ahány név, annyi támla Színházi székfoglalók Veszprémben A Veszprémi Színházpártoló Egyesület kezdeményezésére megkezdték a Petőfi Színház székeinek árusítását. Egy szék 25 ezer forintba kerül, és aki megvásárolja, annak a nevét öt éven át kis fémtábla jelzi. A széket természetesen nem viheti haza senki, sőt a bérletes színházlátogatókat sem szoríthatja ki a megszokott helyéről. A vásárló csak a bérleten kívüli előadásokon tarthat igény a nevével jelzett helyre, de akkor is csak belépőjeggyel. A székvásárlás ugyanis a színháztámogatás új formája Veszprémben, a vásárlónak pedig reklámhordozó, hiszen öt éven át mindenki láthatja, hogy melyik cég, vagy tehetős magászemély az igazi színházpártoló. A meghirdetést követő első napokban máris „elkelt” ötven szék és legalább ennyien jelentették be igényeiket. A tervek szerint februárban — közjegyző előtt — sorsolással döntik majd el, hogy ki melyik sorban rögzítheti a széktámlára saját vagy cége nevét. A hét fővárosi berfiutatói Zenés varázsjáték a bábszínházban Az 1993-as esztendő utolsó hetében két színházi bemutatót tartanak Budapesten. „Ármányos puncs-pancs” címmel zenés varázsjátékot láthatnak kicsinyek és felnőttek a Budapest Bábszínház csütörtöki világpremierjén. Az izgalmas történet szereplői: dr. Lidérczy Belzebub labormágus, Átkos Ákos, pokoli végrehajtó, Tyranja Vámpi- ri pénzboszorka, Maurizio di Mauro kandúr, Krakél Karesz varjú, Szent Szilveszter, valamint a természet erői, segítő és ártó szellemek. Michael Ende művét Lázár Magda fordította magyara, Petrovics Emil komponált zenét a meséhez. Balta Margit festőművész tervezte a színpadi látványt és a bábokat. A varázsjátékot Horváth Zoltán állította színpadra. Bemard Slade—Stan Daniels „Jövőre veled újra” című zenés komédiáját — a szerzők jelenlétében — mutatja be a Madách Színház Szilveszter napján. Az ősbemutató főszereplői Udvaros Dorottya és Hirtling István. Az előadás rendezője Szirtes Tamás.
