Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-24 / 300. szám
Tanulj fiam, mert csak úgy tudsz másokon segíteni... otthon egy régi házban Egy négygyermekes cigány- család — tizenhárom esztendei szűkölködés után — 1993. decemberében beköltözhetett élete első önálló otthonába. Szerény kis ház az, amit magukénak mondhatnak, de bővíteni akarják, és már az első hetekben nagyon szépen, gondosan berendezték. Nem ment köny- nyen, amíg idáig eljutottak, s csak úgy sikerülhetett, hogy segített a Piliscsabai Önkormányzat meg a Magyarországi Cigányok Demokratikus Szövetsége. A szövetség országos elnöke: dr. Náday Gyula szívén viselte az ügyüket — mint másokét is. Az ő sorsa sem volt könnyű, amíg eljutott a doktori disszertációig. A saját példájából kiindulva szeretné minél több cigánygyerek számára a lehetőségeket megteremteni. Önéletrajzi részletek Mielőtt elindultam Piliscsa- bára, Balogh Jánosék régi parasztházban berendezett új otthonába, elolvastam Náday Gyula önéletrajzát, mely idén kiadott verseskötetének a bevezetője. Részletek az önéletrajzból: „1944 ősze volt. Apám azt a feladatot kapta, hogy a vonatszerelvényről le kell akasztani azokat a vagonokat, melyekben az elhurcolt személyek voltak. Elvégezte ezt a feladatot, és utána bujkálnia kellett. A cigánytelepi lakásban bunkert ásott, és itt húzódott meg. Ez tudomására jutott az akkori cigánybesúgónak, aki elárulta őt a helyi náciveze- tőnek. Édesapámat ez a nácivezető lőtte meg úgy, hogy a golyó a hátgerinc idegközpontját roncsolta szét. Százszázalékos rokkant lett, ettől kezdve már csak mankóval tudott járni... A szüleim a háború után egy kis házat vásároltak nagy telekkel Püspökladány külső telepén, a Petri-tele- pen. Én ott születtem hetedik gyermekként. 1948. október 6-án. Édesanyámnak kellett a nagy családról gondoskodnia. A munkábaállás nehézkes volt még a magyar lakosságnak is. Mindenki szegény volt, az emberek küszködtek a mindennapi megélhetésért... Én a Petri-telepi általános iskolába jártam. Édesanyám mindig mondta: Tanulj fiam, mert csak úgy tudsz másokon segíteni. Édesanyám nem tudott írni-olvasni, analfabéta volt. Én tanultam... 1986-ban államvizsgáztam az egyetemen, mérnöktanár képesítést szereztem... Saját magamnak is igyekeztem bizonyítani, hogy meg lehet változtatni a környezetemnek a cigányságról alkotott véleményét.” Régi vágyuk Esemény a faluban, hogy a négygyermekes cigánycsalád beköltözött a Rózsa utcai házba. Az első járókelő, akit Piliscsabára érve megkérdeztem, útbaigazít. A házigazdát és a feleségét a két kisebbik gyerekkel: a négyesztendős Janikával és a kétéves Lacival találom otthon. A két nagylány: Marika és Ági még az iskolában van. Szoba-konyhás a ház, de a szerszámkamrát is berendezték a két nagylánynak. Szőnyegek, képek, térítők teszik otthonossá a lakást. Rend és tisztaság mindenütt. — Nagyon régen vágyódtunk már erre — mondja BaA Rózsa utca 1. alatti házban van az új otthon Hancsovszki János felvételei Balogh János és a felesége a két kisebbik gyerekkel logh Jánosné — és gyűjtöttük is a pénzt, amit félre tudtunk tenni. Tizen laktunk egy szobában, a bútoraink egy része ilyen körülmények között tönkrement. Építkezni akartunk, kinéztünk hozzá egy eladó telket. A vételár felét felmutattuk, a többihez kölcsönt szerettünk volna. Nem jött össze, de azután mégis megkaptuk ezt a lehetőséget. Egy idős nénié volt ez a ház, szép nagy telekkel. Háromszázezer forint az ára, amit nekünk havi ötezer forintos részletekben kell törleszteni. Nem egyedül intéztük, itt járt Náday Gyula az országos szervezetünktől, és sokat segített Anyalai Béla is a helyi cigányszervezet titkára... Boldog gyerekek Balogh János is örül, de azért aggodalmaskodik: — Tizennégy éves koromtól dolgoztam. Először a vágóhídon, azután szip- pantókocsival jártam. Akkoriban az építkezést is tudtuk volna vállalni, mert volt keresetem, dé most hogy munkanélküli lettem, sokkal nehezebb. A részleteket azért persze fizetjük, nem kell nekünk könyöradomány... A gyerekekért csináljuk, hogy szép otthonuk legyen, vigyék valamire. A piliscsabai általános iskolában tanul a 13 éves Marika, akinek egyik rajza az osztály falát díszíti, és egy esztendővel fiatalabb húga Ági. Tízperces szünetben velük is sikerül szót váltani. Nem sokat beszélünk, csak annyit mondanak, hogy boldogok, mert külön kis szobájuk van, ahol tanulhatnak. Délutánonként pedig a gyerekházba járnak báboz- ni, készülnek egy műsoros előadásra. Gál Judit Kispista István Az idegengyűlölet ellen Negyvenötben a földosztáskor Bugyi határában Alsóvá- nyon kaptunk egy darabka földet. Régi gazdája úgynevezett „háborús szerzemény”- képpen jutott hozzá; őmaga német állampolgár volt, csak nyaralgatni akart Magyarországon és a gazdálkodáshoz semmit sem értett. Ezt az édesanyám abból állapította meg — és mutatta is nekem — hogy; „Nézd csak, aki így egymás mellé ütleti a szőlősort és a málnasort, annak fogalma sincs arról, hogy a málna kipusztítja maga mellől a szőlőt, mert annyira erőszakosan szívja el minden más növény elől a föld tápnedveit, hogy azok csak tengődhetnek mellette.” Valóban; — a málnasorok melletti szőlősorok — a harmadik de a negyedik is — olyan satnyák voltak a távolabbinkhoz képest, hogy kisö- csém meg is sajnálta őket és — kissé tréfásan persze — bele is rúgott az egyik málnatőbe: — Csúnya málna! — mondta — Elszívod a szőlő elől az életet! Ez a majdnem ötven évvel ezelőtti kis jelenet nagyon sokszor jutott már eszembe, mert egyre jobban meglátom benne, hogy valamit szimbolizál. Valami emberit. Sem a málna, sem a szőlő nem tehet arról, hogy ő málna, illetve szőlő. És arról sem, hogy egyiküknek ilyen a természete, másikuknak olyan. És hiába akarna a málnabokor szőlőtőke módjára viselkedni, vagy méginkább; hiába akarna szőlővé változni, az bizony nem sikerülne. Fordítva ugyanez érvényes. Én magyar vagyok. Nem tehetek róla, hogy itt születtem a Duna-Tisza táján és hogy anyám nyelve — az anyanyelvem — magyar. Dehát kinek -van több joga élni ezen a földön; a szőlőnek vagy a málnának?! Úgy mondják, hogy szónoki ez a kérdés, hiszen magától értetődő a válasz, hogy; — mindkettőnek. Vajon gyűlöli a málna a szőlőt? És a szőlő gyűlöli a málnát? Mindkettő csupán élni akar. Mostanában sokan — nem magyarok! — azt akarják bebizonyítani a világnak, hogy a magyar nép antiszemita, vagyis zsidógyűlölő, idegen- gyűlölő. Például Tom Lantos — aki azt hirdeti magáról, hogy magyar származású — a magyar televízióban azt magyarázta a vele beszélgető riportereknek, hogy Magyarországon kétféle hagyomány él; az egyik a múlt századi Kossuth-féle, a másik az e századi Szálasi-féle hagyomány... Ennél a kijelentésnél csak az volt döbbenetesebb, hogy a riporterek elfogadták igaznak ezt a „helyzetábrázolást”. El kell ismernünk: — mi, magyarok, magunkhoz mérten NEM MAGYAROKNAK — tehát idegeneknek tekintjük a kínaiakat, a négereket, a hindukat, a cigányokat, a szemitákat, a szlávo- kat, germánokat, románokat. Mert természetesen jól tudjuk, hogy önmagukhoz mérten ők is idegeneknek tekintenek minket: más a nyelvünk, más a kultúránk gyökere, mások a szokásaink, hagyományaink, hitünk, vallásunk. De vajon ezért gyűlölni kell egymást!? A málnatőnek gyűlölnie kell a szőlőt, vagy a szőlőtőkének a málnabokrot?! 'Az ember persze nem tudat nélküli növény. Ám amikor „észlények” szinte szüntelenül idegengyűlöletről beszélnek és írnak és terjesztik azt az eszmét, hogy „itt gyűlölik az idegeneket” — végiggondolhatná mindenki, hogy az „idegenség” kétoldalú helyzet: — Ha „A” idegennek tekinti „B”-t, akkor „B” is idegennek tekinti „A”-t. Vagyis; — tessék már nem letagadni, hogy minket, magyarokat is fenyeget, sőt nagyon is súlyosan pusztít az idegengyűlölet. A történelem — az élet tanítómestere — nagyon világosan bizonyítja ezt. Például az egyes idegengyűlölők által mostanában ünnepelt trianoni — úgynevezett — „békeszer- ződés”-sel... Ebben „büntetésképpen” — tehát dühös idegengyűlöletből — magyarok millióit juttatták, szülőföldjükkel együtt idegen hatalmak keze alá. És ezzel azonnal meg is kezdődött a magyar nép módszres kiirtása. Mi ez, ha nem a leggyalázatosabb IDEGENGYŰLÖLET!? Gyűlölőink nem is szeretik hallani, ha Trianont emlegetjük, nehogy kivilágosodjon az emberekben az igazság, hogy itt, a Kárpát-medencében mi, magyarok vagyunk az idegen- gyűlöletnek legjobban kitett nemzete; a mi országunkat nemcsak megcsonkították minden oldalról,, de a magyarságot minden oldalról úgy fojtogatják, mint a talaj éltető nedveit minden más növény elől erőszakosan felszívó málna gyökerei a mellette lévő szőlőtöveket. Dehát; — málnának és szőlőnek nemcsak egyformán joga van élni, hanem élnie is kell mindekettejüknek! Ez az ÉLET TÖRVÉNYE: — Aki és ami megszületett, annak élni kell, annak akarni kell élni! És mi, akik magyarnak születtünk, mi is élni akarunk! Minden idegennek a felénk irányuló idegengyűlölete ellenére! Ha én félek az engemet, saját magukhoz viszonyítva idegennek tekintők idegengyűlöletétől, akkor vagy megadom magamat nekik és igájukba hajtom nyakamat, vagy szembefordulok velük. De az rettenetes, hogy ezt a szembefordulást — ezt a védekező szembefordulást! — ők egymással összefogva, világméretű propaganda- és reklámhadjárattal úgy tüntetik fel az emberiség előtt, mintha mi volnánk az idegen- gyűlölők. (Lásd Tom Lantos „magyarázatát”.) Töredelmesen bevallom; — én MINT MAGYAR félek az idegengyűlölettől; félek azoktól, akik gyűlölik azt a népet, amelynek egy picike sarja vagyok. Félek azoktól, akik legszívesebben kiradíroznák az emberek tudatából a magyarság ezeregyszáz éves történelmét, akik Szent István koronáját egyenértékűnek mondják a svájcisapkával, akik a Himnusz és a Szózat hallatára csak gyalázkodni és gúnyolódni tudnak és félek azoktól, akik azt hiszik, hogy nélkülük nekünk, magyaroknak nem maradna más jellemvonásunk, csak a fütyülőspálinka és a bőgatya. És félek azoktól — de méginkább féltem azokat a magyarokat — akik mindezzel nem törődnek, akik azt mondogatják magukban, hogy úgysem tudunk tenni semmit sorsunk ellen. A mi családunk 1945-ben nem tudott gyökeret ereszteni Bugyi határában Alsóvá- nyon azon a darabka juttatott földön. Azóta persze már többször is jártam arrafelé, egyszer közelről meg is néztem annak a málnásnak és szőlősornak a helyét (mert mindkét növény teljesen kipusztult onnan!), de mostanában a bugyi rokonaimmal és ismerőseimmel csak temetések alkalmával találkozunk. S nemcsak a gyász szorongatja olyankor a szívemet, torkomat, hanem annak látása is, hogy... hogy jaj, valami szelektív gyomirtószert szórt miránk az elmúlt fél évszázad: olyasfélét, ami az egyik fajta növényt pusztítja, a másikat élni hagyja. És a halálra ítélt növény nem tud védekezni, mert a gyomirtószer éppen az életösztönét sorvasztja el. És nem tesz semmit, nem védekezik, nehogy ráfogják az idegenek, hogy ő az idegengyűlölő.
