Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-24 / 300. szám
hirdetjük a magyarság megtartásáért Isten előtt nincs kisebbség Beszélgetés Pénzes János szabadkai püspökkel Szabadkán első utunk Pénzes Jánoshoz, a Szabadkai Római Katolikus Egyházmegye püspökéhez vezetett. A délvidéki magyarok egyházi életéről, a püspökség anyaországgal való kapcsolatáról, a háború okozta nehézségekről, az egyház és a politika kapcsolatáról, az egyházmegye területén élő nemzetiségek együttéléséről kérdeztük az egyházi vezetőt. Interjúnk készítése közben érkezett Ehmann Imre, a szabadkai Szent Kereszt Plébánia vezetője, aki bekapcsolódott beszélgetésünkbe, s értékes adalékokkal színezte püspöke szavait. — Püspök úr, kérem, mutassa be egyházmegyéjét. — Körülbelül háromszázhúszezer római katolikus él a Duna, Tisza és Magyarország határolta területen, vagyis Bácskában. A háromszázhúszezer hívőből mintegy kétszáznegyvenezer a magyar, nyolcvanezer a horvát, háromezer a szlovák és kétezer a német. — Jugoszláviában azonban az ön egyházmegyéjén kívül is élnek római katolikus magyarok... — így van, a szomszédos egyházmegyében, a bánságiban is. Ott mintegy nyolcvanezer római katolikus' él, akiknek kilencvenöt százaléka magyar. Vagyis a magyar katolikusok száma a két vajdasági egyházmegyében háromszázhúszezer. Rajtuk kívül még élnek e területen reformátusok, evangélikusok, valamint szektatagok is. Együtt az imanyolcadon — Milyen a kapcsolatuk a többi egyházzal? — Jónak mondható. Évente egyszer, az imanyolcad alkalmával, január 18-tól 25-éig össze szoktunk jönni a protestánsokkal. Ilyenkor a pravoszlávok is velünk tartanak, meglátogatjuk egymást a templomainkban. — S az alsópapság is „összejár”? — Papjainak körülbelül tíz százaléka látogatja meg pravoszláv kollégáját hús- vétkor és karácsonykor, s persze találkoznak közben is. A többiek általában csak köszönőviszonyban vannak. — S milyen a kapcsolatuk a magyarországi római katolikusokkal? — Messzemenőleg meg- értőek a problémáink, s nehézségeink iránt. Segítenek, ahol tudnak. Például rendszeresen meghívnak bennünket lelkigyakorlatra és ott lehettünk a pápalátogatáskor. Eljutnak hozzánk a magyarországi egyházi kiadványok is. De nemcsak az egyházak, a kormány is segít, s persze nemcsak nekünk, hanem általában a magyaroknak. Amikor például elterjedt á híre annak, hogy vízum kell Magyarországra, ezt azonnal cáfolták, s megtoldották azzal, hogy még a betelt útlevelet is elfogadják a határon. — Magyarországon nemrég megváltoztatták az egyházmegyék határait. Van-e tudomása ilyen tervró'l az ön egyházmegyéjét illetően? — Ilyenről nincs tudomásom, de azt hiszen, erre nincs is szükség. Ennyi hívőt még el tud látni egy püspök. Nagy gondom viszont a paphiány. Egy plébánosra átlagosan négy-ötezer hívő jut, holott legföljebb kétezernek szabadna. Ennyit tud ugyanis jó lelkiismerettel ellátni egy pap. — S van-e változás a lelkészképzéssel kapcsolatban? — Annak idején én még horvátul készültem a papi hivatásom ellátására, magyarul erre nem volt lehetőségem. Ez, hál’ Istennek, éppen mostanában változik meg. Néhány éve már mehetnek tanulni a kispapja- ink Magyarországra: négy kispapont Szegeden, három pedig Pécsett készül most is a hivatására. Az elmúlt hónapban pedig aláírtam a Szabadkai Egyházmegye Teológiai-Hitoktatói Intézetének alapító okmányát. Az intézet lehetőséget nyújt arra, hogy magyarul tanuljanak a kispapok itt, Jugoszláviában. Szükség van persze arra is, hogy előtte már magyar nyelvű gimnáziumba járjanak. Megmaradni a szülőföldön — A háború kitörése óta mintegy harmincötezer fiatal magyar férfi hagyta el Jugoszláviát —félve a katonai behívótól. Mit tesz az egyház annak érdekében, hogy megakadályozza a vajdasági magyarok elvándorlását? — Nagyon fáj nekünk, hogy sokan még mindig nem tudnak nemzeti kategóriákban gondolkodni. Igen nehéz a fiatalokra hatást gyakorolni: maradjanak meg a szülőföldjükön. A mostaninál is nagyobb evangéliumi lelkűiét kell ahhoz, hogy az emberek áldozatot tudjanak hozni, s imádkozva bírják ki a mostani helyzetet, s ne hagyják itt az időseket, ne vágják el a gyökereiket. — Említette, hogy az egyházmegyéjében a római katolikusok négy nemzetiséghez tartoznak. Mi az egyház tanítása a nemzeti kisebbségi létről? — Az egyház azt vallja, hogy Isten előtt nem létezik többségi és kisebbségi magyar, szerb vagy horvát, minden ember testvére a másiknak. — Milyen a kapcsolatuk a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségével? Bekapcsolódik-e az egyház a politikai életbe? — Az egyház nem avatkozik a politikába, Krisztussal együtt valljuk, hogy nem e világban akarunk királyok és messiások lenni. Ezért az egyháznak nem szabad politizálnia. Ugyanakkor kötelessége politizálni. Ez a nyilvánvaló ellentmondás úgy oldható föl, hogy pap nem lép be pártba, nem foglal állást politikai kérdésekben, ugyanakkor arra biztatja a híveit, hogy lelkiismereti meggyőződésük szerint politizáljanak, vegyenek részt a politikai életben. Ahogy legutóbbi körlevelemben írtam, „a papok lelkipásztori feladatai közé tartozik, hogy segítsenek a híveknek lelkiismeretük helyes formálásában, hogy híveink találékonyak lehessenek a társadalom, a politikai élet útvesztői között, s rátaláljanak a helyes állásfoglalásra. ” Ha a híveink elzárkóznak a politikával való foglalkozástól, a társadalmi életben való részvételtől, elvész a nemzet. — Ágoston András, a VMDK elnöke többször kifejtette, hogy ha a magyarok élete veszélybe kerülne, kiadná a jelszót: meneküljenek Magyarországra. Az egyház mit tenne ilyen esetben? — Ebbe nem is érdemes belegondolni, reméljük, hogy ilyesmire sohasem fog sor kerülni. Az autonómiának hagyománya van — A vajdasági magyarok megmaradásának fontos eszköze lehet az autonómia megadása, amit mind ez idáig nem sikerült keresztülverekedni a szerb törvény- hozáson... — Amikor a Vajdaság fölszabadult a török alól, a korábban ide menekült emberek Bécstől állandóan hármas automómiát követeltek: területit, kulturálist és vallásit. A területi automómiát nem kapták meg, de a kulturálist és vallásit igen. Az egyházközségi képviselők például magától értetődően tagjai voltak az adott település vezetőségének. A VMDK által kíPénzes János szabadkai püspök: Iskolai hitoktatásra nincs lehetőségünk, ingatlanjainkat nem kaptuk vissza vánt autonómia — bár némileg eltér a szerbek egykori autonómiájától — nem hagyomány nélkül. Ez tehát nem valami államellenes dolog, hiszen az Osztrák—Magyar Monarchia idején éppen a szerbek szorgalmazták. — Az egyház társadalmi befolyásának eszköze az egykori ingatlanok visszaszerzése, illetve az iskolai hitoktatás... — Iskolai hitoktatásra nincs lehetőségünk, egykori ingatlanjainkat pedig nem kaptuk vissza. — A szerb egyház sem? — Ők sem. — Milyen hatással van Jugoszláviára a gazdasági blokád, illetve mit tesz az egyház az egyre nagyobb elnyomorodás ellen? — A blokád különösen az idősekre és a betegekre kedvezőtlen hatású. Mindenkin nem tudunk segíteni, de igyekszünk minél több rászorulóhoz eljutni. Megalakult a Vox Humana szervezet, amely komoly szerepet vállal a külföldről érkezett segélyek szétosztásában. — Magyarországon több szervezet is felhívta a lakosságot arra, hogy segítsenek a bajba jutott vajdaságiakon... — Hál’ Istennek egyre nagyobb mennyiségben érkezik segítség Magyarországról is, és máshonnan is. A nagy szállítmányok korábban igen nehezen jutottak be az országba, hiszen azt előbb *az ENSZ- nek kellett engedélyeznie. Ezért hasznos volt, s hasznos most is, ha ki-ki a maga kis adományát is eljuttatja, illetve elhozza hozzánk. A Vox Humana egyébként a katolikus egyház szervezete, s tagjai között számos VMDK-tag van. íme, így kapcsolódik egymáshoz az egyház, illetve az VMDK. Az adományok elosztásánál egyébként természetesen nem figyelünk arra, hogy ki a szerb és ki a magyar, csak azt tartjuk szem előtt, hogy ki a rászorult. — Végül is az ön megítélése szerint mi a vajdasági magyarok megmaradásának módja? — A magyarság megtartása érdekében az evangéliumi szeretetet és lelkületet hirdetjük és gyakoroljuk magunk is — vagyis a papság —, s erre ösztönözzük a híveinket. Ez az egyetlen módja a többi nemzetiséggel való együttélésnek, s így végső soron a megmaradásnak. Akaratlanul is a „háborúba ájult Szerbia” jut eszembe, ha a déli határ túlsó felén meghúzódó, többségében magyar falvakra, városokra emlékezem. Szegénység, üres kirakatok, de elképzelhetetlen méretű inflációs árak. Egy liter tej például 100 millió dinár volt ottjár- tunkkor, ma legalább a tízszerese. Hasonló a helyzet, mint nálunk a második világháború után. Vajdaság népe többszörösen is megszenvedi a háború következményeit. Nemcsak a szegénység, a nincstelen- ség sújtja őket — ez alól a szerb kisember sem kivétel —, hanem ráadásul kisebbségben is vannak, annak minTörekvések a Vajdaságban den kínjával, megpróbáltatásával együtt. Bár nagy dolog, hogy megalakulhatott a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, ellentétben az előző rendszerrel, amikor semmilyen szerveződést nem tűrtek meg, a magát politikai érdekszervezetnek meghatározó tömörülést azonnal és azóta is éles támadások érik. A szerb pártok nem tudják elviselni a létezését. Ezért olyan rágalmakat szórnak rá, minthogy fasiszta, és fő szándéka a Jugoszláviától való elszakadás. S főleg a Vajdaságban élő szerb politikai erők gerjesztik a hisztériát, mivel itt kisebbségben vannak, félniök kell a magyaroktól, veszélyeztetve van a létük — mondják —, ezért kénytelenek segítséget kérni az „anyaországtól”, Szerbiától. Holott erről szó sincs, de arról igenis, hogy a VMDK autonómiát követel, ugyanolyan jogokat a magyarságnak, mint amelyek a szerbeket megilletik. Hármas tagozódású autonómiáról lenne szó. Területi, kulturális és személyi elvű autonómiáról. Mivel hét járásban — Szabadka, Kanizsa, Zenta, Ada, Becse, Topolya és Kiskegyes — abszolút többségben és egy tömbben él a 340 ezer magyar, területi autonómiát óhajtanak kialakítani magyar nyelvű közigazgatással, gazdasági irányítással, oktatással, rendőrséggel, bírósággal stb. Ahol azonban testvéreink szigetként léteznek, mint például Debelj ácsán, a VMDK azt követeli, hogy a helyi közigazgatás és iskolák legyenek magyar nyelvűek. A kulturális autonómia természetesen valamennyi kulturális tevékenység szabad és önálló gyakorlását jelenti. Végezetül pedig a személyi elvű autonómiát ott lehetne megvalósítani, ahol kisebbségben vannak a magyarok. Elég szomorú egyébként, hogy az úgynevezett demokratikus pártok, amelyek Milosevics ellenzéke, az autonómia elvetésében teljesen egyetértenek. Úgy vélekednek, hogy elég a magyaroknak az egyéni jogok biztosítása is. Mit lehet tenni viszont abban az esetben, ha a parlament leszavazná a VMDK törvénytervezetét? „Akkor kénytelenek leszünk külföldi szervezetekhez fordulni azzal az érvvel, hogy ami jogokat a szerbek megkapnak Boszniában, annyit követelünk mi is magunknak — válaszolja Szloboda János, a VMDK zentai körzete elnökségének tagja. — Nem szabad elfelejteni, hogy a nemzetközi szervek három pontban állapították meg a rendezés alapelvét. Békét kell teremteni Boszniában, ki kell egyezniük a szerbeknek és a horvátoknak, végezetül pedig: teljes körű jogokat kell adni Szerbia nemzetiségeinek.” Karácsony lévén mit is kívánhatnánk? Úgy legyen! Békesség az embernek!
