Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-24 / 300. szám

December jöttén gazdagsá­gát bőséggel osztogató erdé­lyi művész barátom, taní­tóm szavai hangzanak visz- sza az elmúlásból. „Ritkán mentem vissza témát adó tá­jaim legkedvesebb helyei­re. Az emberek elváltoztat­ták, elvették színét-szépsé­gét, többé nem volt olyan, amilyennek először lát­tam.” Gy. Szabó Béla fes­tő- és fametsző művész sza­vait fontolgatom, mióta el­ment közülünk, a lepergett évek egyik fagyos-havas de­cemberének napján. És azó­ta metszetei lettek számom­ra drágábbak szobám falán, s megőrzött szavai az emlé­kezet gyémántheggyel vé­sett szívbarázdákban meg­maradtak feledhetetlennek. Nem ismertem nála alázato­sabb természetféltőt, aki minden véső mélyítésével azért protestált, hogy ne en­gedje tovább az emberiség a rombolást. „Tudod, vannak népek, akik nem szeretik az erdő­ket. Legyen csak rét, meg legelő s vágják ki a fákat. Nem tudják, mit tesznek s Fábián Gyula Gondok nincsenek, akik szóljanak, hogy ne tehessék.” Erdőket, fákat sirató idők jönnek most is, hogy kará­csony közeledik. Természe­tesen nem a kicsiket megör­vendeztető fenyőfácskákat kell sajnálni, mert a tiszta gyermeköröm forintokkal nem mérhető. Különben is az egészségesen gondolko­dó erdőgazdaságok éppen a karácsony ünnepéért ültet­tek erre a célra csemetéket, s amikor kiszedik azokat, mellettük ott marad és to­vább növekszik az erdőnek való. A meggondolás nél­kül tulajdonba kerülő erdő­kért szólok azok nevében, akik azokat ültették. „Mi telepítettük a szegé­nyek erdejét. Nem éppen a szegényeknek, de a városok­nak, megyéknek, az ország­nak. Mi, akik ültettük, mi voltunk a szegények, ke­nyér nélküli emberek. És az fáj, vagy az esik rosszul, hogy apáink, meg a ma­fehérben gunk munkájára árvereznek majd olyanok, akik- a saját kertjükbe még egy gyü­mölcsfának sem mélyítet­tek gödröt.” Öreg faültető barátom szavai, mutatóban egyike azoknak, akik gyönge futó­homokon erdőket örökítet­tek ránk, könnyek elapadt szegénységében, amikor a nagy családot abból táplál­ták, ami a fák között nekik termett, míg a csemeték fel nem nevelkedtek. Vákán- csosok. így nevezték sere­güket az Alföldön, ahol jö­vendőben gondolkodó alko­tó mérnökök az erdőktől megrabolt Magyarországot új ültetvényekkel gazdagí­tották. „Mi lesz, uram, ha azok kezére kerülnek a mi erdő­ink, akiknek verejtékük nem hullott a homokra, tövi­sek nem hasogatták vagy nem szurkálták össze tenye­rüket, akik nem tudják, mit ér az erdő, de most egyszer­re csak rájuk száll, mint nyertesre a vagyon?” Ha helyette nem ültettél, ne döntsd ki! Tövit töröm, s a gallya jut. A nép és a köl­tő, természetesen a festő, megfogalmazták a féltést, vajon hallják-e, látják-e, akik a magyar erdők sorsá­nak ügyét intézik? Ki kelle­ne mondani törvényben: az erdő nem a mai emberé, a jövendőé! Aki erdőt irt, éle­tet olt! Egyre kevesebb tisz­ta levegőt szívunk. S aki il­letékes helyen, csak úgy he­venyészett mondatokkal ki­jelenti: az ország erdőállo­mánya 1,7—1,8 százezer hektár, s ebből 1 millió ma­rad állami tulajdonban, s a többi kerülhet felosztásra, bizony nem gondolta végig, mit beszél. Mert illetéktelen gazdakezekben a harácsolás ösztönéből fakadóan bizony ki fogják irtani az erdőket. Azt sem bánják aztán, ha megfulladunk. Gondolják meg, őseink örökségét oszto­gató, netán tékozló felelős emberek, hogyan döntenek Magyarország erdőinek jö­vőjéről. Nyílt levél Ion Iliescu úrhoz Elnök úr! Egy adventi hajnalon írok Önnek, amikor az egész keresztény vi­lág lélekben a szeretet ünnepére készül, amikor a Megváltó szü­letésének szent misztériumát készülünk megünnepelni. Akkor írok, amikor Önök Erdély megszerzésére, az 1918. december el­sejei gyulafehérvári Román Nemzeti Gyűlésre emlékeznek, illet­ve a jelenlegi főhatalom megszerzésére, 1989. december 22-ére. Ezekben a csöndes adventi órákban háborog a lelkem, mert nem templomaink hűvösének néma áhítatát idézi föl emlékeze­tem, nem a hajnali istentiszteletek időnként megszólaló csengői­nek csilingelő szavát, hanem a Romániában igazságtalanul be­börtönzött embertársaink, székelyföldi magyarok meg cigányok bilincseinek csörgését. Hallom ma is ezeknek a bilincseknek csörgését, mint ahogyan hallottam az Önök törvényszékeinek tár­gyalásain. Elnök úr! Tanúja, sőt résztvevője voltam Székely udvarhely, a legmagya- rabb romániai város 89-es forradalmának. Ennek a városnak mindössze 40 ezer lakója van, s mégis annak a szép és rettenetes napnak estéjén felhívásomra gyertyafényes körmenetben több mint 25 ezer ember, magyar ember tett hitet önrendelkezésünk meg a társadalmi béke mellett — és hangos szóval utasította el a rombolást, a gyújtogatást, a gyilkolást. Ez azokban az esti órák­ban történt, amikor még országszerte dörögtek a fegyverek a ka­tonák. a rendőrök, a szekusok meg az ún. terroristák kezében, amikor még emberek (román és nem románok) számolatlanul pusztultak el csupán azért, hogy mások ideig-óráig elhitethessék a világgal, hogy Bukarestben nem államcsíny, hanem forrada­lom segítette a hatalomra őket. Ismeretes, hogy senki sem vonta felelősségre azokat, akik lőttek, akik gyilkoltak, illetve azokat, akik tűzparancsot adtak Temesváron, Aradon, Kolozsváron, Brassóban meg Bukarestben és még számos más településen ár­tatlan emberek százai, ezrei lemészárlására! Ismeretes az is, hogy ekkortájt Székelyudvarhelyen és környékén erőszak által lelte halálát sajnos 6 személy, mégpedig 3 magyar és 3 román. Valamennyien a kommunista diktatúra erőszakszerveinek hír­hedt figurái voltak! Egy közülük öngyilkos lett (Zetelakán), a többit pedig (Székelyudvarhelyen, Székelykeresztúron, Oroszhe­gyen, majd Nagygalambfalván) meggyilkolták. Alig pár nappal utóbb néhány kipróbált régi kommunista Csík­szeredában nyílt levélben adta hírül, hogy románokat gyilkoltak meg, románok holttesteit gyaláztak meg, románok fejeivel lab­dáztak a magyarok Székelyudvarhely főterén. Ismeretes, hogy a kommunisták a hazugság bajnokai, mégis a történtek ismerői joggal döbbentek meg ilyen mértékű és ilyen szemérmetlen ha­zugságon. Amelynek egyetlen és nyilvánvaló célja az volt, hogy azokban a napokban és hetekben, amikor úgy tűnt, hogy a gene­rációkon át szított román—magyar ellenségeskedés meg fog szűnni, a mindkét nép számára kívánatos megbékélést megaka­dályozza. (Ugyanezzel a szándékkal koholták utóbb a hírhedt „Har-Kov Jelentést”.) A tények azonban makacs dolgok! Tény, hogy forradalmunk 6 udvarhelyi áldozata (3 magyar + 3 román) Ceausescu bukása nélkül nem pusztult volna el erőszakos úton, de az is tény, hogy egyikük fejével sem labdázott senki. És azok legkevésbé, akik rabláncainak csörgését nem tudom elfeledni. Azoknak az igaz­ságtalanul elítélt férfiaknak láncairól írok, akiket a romániai ma­gyarság megalázása és megfélemlítése végett igazságtalan ítéle­tekkel immár közel négy esztendeje az önök börtöneiben tarta­nak fogva. Azokról írok, akiknek kezéről-lábáról az ügyészségi „kivizsgálás” hosszú hónapjai alatt nem került le a bilincs! Elnök úr! Amikor ezeknek a szerencsétlen magyar embereknek, illetve marosvásárhelyi sorstársaiknak szabadon bocsátása érdekében — családjaik kérésére —- szót emelt Önnel találkozván az RMDSZ elnöke, Markó Béla és a Magyar Köztársaság külügy­minisztere, dr. Jeszenszky Géza, azt a feleletet kapták Öntől, hogy azért nem részesítheti kegyelemben ezeket a szerencsétlen honfitársainkat, mert bestiálisán gyilkoltak, és hogy a tetteikre vonatkozó bizonyítékokat nyilvánosságra fogja hozni. Nos, ha ezek az igazságtalanul elítélt emberek karácsonyig, a szeretet, a megbékélés ünnepéig nem kerülnek ki börtöneikből, ország-vi­lág előtt fogom követelni, hogy állja szavát, adja elő „bizonyíté­kait”. Elnök úr! A nyilvánosság erősen veszedelmes azok számára, akik nem az igazság ösvényein járnak. Márpedig az Önök igazságszolgál­tatása ennek a hét oroszhegyi meg zetelaki embernek pere folya­mán nem európai igények, igazságszolgáltatási normák szerint járt el, amiről Ón is meggyőződhet, ha megismerkedik ügyük­kel. A boncolási jegyzőkönyv szerint egyértelműen megállapít­ható, hogy Zetelakán az ittas rendőr öngyilkosságot követett el, valamint az is tény, hogy Oroszhegyen népítélet végzett a rendőr­rel, tehát lincselés történt, amelyben a négy oroszhegyi elítélt kö­zül kettő bizonyítottan nem vett részt, két személy esetében pe­dig semminemű bizonyíték nincs arra, hogy halált okozó testi sértést követtek volna el. És ezeket az embereket 15—20 eszten­dőre ítélte az Önök igazságszolgáltatása! Elnök úr! Ön 1990. január 4-én aláírt egy közkegyelmi törvényerejű ren­deletet, amelyet az egész országban csupán erre a hét szerencsét­len oroszhegyi és zetelaki emberre nem alkalmazott az Önök igazságszolgáltatása, hét magyar emberre. Akiket mégha gyilkol­tak volna is — nem tették! — föl kellett volna menteniök. Nyil­vánvaló jogsértés és nyilvánvaló etnikai diszkrimináció történt! Elnök úr! A nemzetközi közvélemény már ismeri, és nem felejti el a Ro­mániában igazságtalanul elítélt magyarok ügyét. Szerencsétlen hazánknak rosszhírét növeli világszerte ez a bennünket, magya­rokat ért igazságtalanság. Aligha tudják Önök elkerülni, hogy nemzetközi bizottság ne vizsgálja felül az ítéleteket, az ítélkezés mikéntjét és hogyanját! Vajon ez kell az Ön országlása idején gazdasági nyomorba és balkáni korrupcióba süllyedt hazánk­nak? Gyakran halljuk, hogy a román nép nagylelkű és igazság­szerető, tehát Ön, ha nem orvosolja, Önök, ha nem orvosolják az igazságtalanul elítélt romániai magyarok jogsérelmeit, népükkel, a román néppel kerülhetnek szembe. Elnök úr! Könnyítsen lelkiismeretén. Hallgassa meg, igazságtalanul bebör- tönzöttjeink családtagjainak kérését, hallgasson a romániai ma­gyar kereszténység hivatott vezetőinek, Bálint Lajos gyulafehér­vári érseknek, Tőkés László nagyváradi püspöknek, Csiha Kál­mán kolozsvári püspöknek és valamennyi társuknak, vezetőnk­nek szavára, és döntsön úgy, hogy most, a szeretet ünnepének előestéjén ne az igazságtalanul elítélt bilincs-csörgése jusson az Ön neve említésekor az emberek, a békeszerető magyar meg ro­mán emberek eszébe közös hazánkban, Romániában. Katona Ádám Megyek, Telefonon hív fel a lánya — néhány esztendeje Buda­pesten dolgozik —, üzene­tet közvetít. Édesapja a Ró­kus Kórház szemészetén fekszik, az első emelet 118. számú kórtermében. Na­gyon megörvendeztetném őt, ha meglátogatnám. Csíkos, barna pizsama, fe­kete papucs. Vass Kiss Ár­pád az ablak melletti ágyon ül, háttal a bejáratnak. Bá­mul kifelé az ablakon. Ami­kor a vállára teszem a keze­met, lassan megfordul. — Vártam már — mond­ja. — Holnap műtenek, és nem tudom, hogyan sike­rül... * Tavasszal találkoztunk elő­ször, a havasok tövében, a székelyföldi Oroszhegyen. Oroszhegy legszélső házá­ban. Akkor mondta, hogy Budapestre készül, az orvo­si behívót várja. Átszakadt a jobb szemén a könnycsa­torna, s a Rókusbán meg­ígérték, hogy rendbe teszik. Nem is bízna másban, csak magyarországi orvosban. In­kább elvesztené a szeme vi­lágát, de más kése alá nem feküdne. — Miért ne sikerülne, Ár­pád bátyám? — Nem a tudásban nem bízom... Ahogy megérkez­tem Erdélyből, megvizsgál­tak. Találtak valami más bajt is. Hosszú műtét lesz, többórás. A folyosó végén ülünk le, egy csendes sarokban. Nézem Vass Kiss Árpád ba­rázdált arcát. Kós Károlyra gondolok egy pillanatra: az ő arcán csörgött alá így, mélyre vésett árkokban a Nagy Idő. Megért egyet s mást Er­délyben a világháborúban, s a világháború utáni évtize­dekben Vass Kiss Árpád. A hadak járását, a frontot túlél­te, a háborúból hazakevere­dett, de a román hatóságok hamarosan letartóztatták. Felkelést szervezett többed- magával Oroszhegyen. A kommunizmus ellen szer­vezkedtek, s a hegyek közé elfészkelt, nehezen megkö­zelíthető faluban rendezték be a fegyverraktárukat. Brassóban és Nagyszomba­ton ült Vass Kiss Árpád. Két esztendő után elenged­ték, de azzal, hogy egy évti­zedig nem hagyhatja el Oroszhegy területét. E tíz esztendő alatt minden héten jelentkeznie kellett a milíci­án. Sohasem tudta, mikor fogják ott, mikor viszik visz- sza Szebenbe. Börtön volt ez is, ha az enyhébbek kö­zül való is. * Itt, a Rókus Kórházban 1993 decemberében egy má­sik börtönről beszélgetünk. A szamosújváriról. Ahová tizennyolc esztendőre zár­ták be Vass Kiss Árpád leg­kisebb fiát, Elődöt. 1990 ta­vaszán az oroszhegyi ház udvaráról vitték el fegyve­res katonák, s azontúl csak bilincsben vagy rabruhában látták a szülei. Gyilkosság vádjával ítélték el, olyan gyilkosságéval, amelyet nem követett el. Szülei a legjobb Csíksze­redái ügyvédet fogadták meg, hiába. Sem az elsőfo­kú, sem a másodfokú bírósá­gi tárgyaláson nem voltak kíváncsiak a tényekre. A két tárgyalás között pedig, a börtönfalak mögött azt írattak alá Vass Kiss Elő­dékkel, amit akartak. A fa­lak mögé nem lát be senki, a falak közé zártat nem segí­ti meg senki. Verték a rab­ságba vetetteket? Egyszer

Next

/
Oldalképek
Tartalom