Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-24 / 300. szám
Baba, galamb, fehér bárány, füge, narancs csüng az ágán. Körülötte a sok vendég, bár karácsony lenne mindig! Hát sajnos, ma már csak ennyit tudok belőle. Gyermekkorom rigmusából. A többit, vagyis az elejét behavazta az idő. De a még ma is élő zsoltáros erdélyi ünnepek emlékei kitörölhetetlenül élnek bennem. Az első döbbenet, csalódás, mely egyben a felfedezés ujjongó érzésével is hatott rám — karácsony szombatján történt. Elemista koromban. Amikor a pap apját megtagadó, kommunista tanítóm azért engedett haza az iskolából, hogy megleshessem a szüléimét. Az istállóban, ahogy a karácsonyfát díszítik. Lopva. Hogy miért éppen ott, a jászol előtt? Nem nehéz kitalálni. Amikor viszont rájuk nyitottam, és torkomban dobogó szívvel, tetőtől talpig havasán elkiáltottam magam, hogy úgyis tudom, hogy nem az angyal hozza a karácsonyfát, na!... a szüleim Hó sóbálvánnyá dermedtek a pajtából kigöndörödő pára torzképkeretében. De estére kelve már újra kezdtem hinni az angyalban —, ha önfeledt-boldog akartam lenni. Mint régen. És még sokáig igyekeztem hinni azt, hogy ő akkor épp a jászol elé tette le a karácsonyfát. A jelképes bölcső elé. Ebbe aludtam bele. Almomban a tanító „eltás” szarvas ördögként jelent meg. Karácsony szombatján — ha jól emlékszem — csak hozzá nem jártunk rigmusolni. Ajándékba pénzt meg cukorkát kaptunk. Füge és narancs helyett aranyozott diót, s almát. Életem első narancsát utolsó éves elemista koromban nyomta a kezembe Zel- ma asszony. És én még akkor is hittem abban, hogy igenis az a narancs égi manna. Vagyis hogy a mennyországban terem. Hiába mutatta tudományos képeskönyvét a „tanító eltás”. A szarvas ördög. Nem hittem neszitál a szülőföld felett ki. Később, amikor hinni kezdtem — gyermekként még, de már kántálni jártunk. A legények előtt. A házasok pedig utoljára. Az égnek támasztott „korranglétra” szerint..., melyet a nagy havazásban sosem találtunk meg. De annak fokozatait — lépésről lépésre — be kellett tartani, akárcsak az estéli hangos imádságot. A kántálási próbákat már november végén, december elején elkezdtük. Ugyancsak az istállóban. Később már az istállókban, kettes, hármas csoportokra szakadva, hogy ne kelljen osztozni a gázsin. A kinyíltabb csipájú már egyedül kán- tált. A legények és a házasok külön — egy-egy csoportban. Az előbbiek a karácsonyi és az újévi bálra kán- tálták össze a pénzt. A házasok pedig az egyháznak. Reformátusok lévén legénnyé avatást nálunk a konfirmálás jelentette, tizennégy éves korunkban. A konfirmáló már a legényekkel kántálhatott. A felavatás nagyon gyakorlatias volt: le a nadrágot, majd a nadrágszíj peckes felével ellátták a bajunkat. Ezt követte az áldomás. Amit persze a felavatott legény hozott — legény-lámpásban... Ez ötliteres korsó házibort jelentett. És ezt, vagyis a korsót kicsi- legény-lámpásnak neveztük. A literest pedig mécsesnek. A házasok áldomásos nagy lámpása már 10 literes korsó bort jelentett. Az előáldomást édesapámmal ittuk meg a pincében, az ütések tompítása végett. A rítus után a felavatott állva ivott, amíg be nem gyógyultak a nyomok. Én azon az estén hóval gyógyítottam. A szalmaboglya tövében. Egy lánnyal. Életem első, hosszú nagykabátján. Ugyanis óriási, gyógyhatású pelyhekben hullt, hullt a hó a hátsó csóré fertályomra — míg társaim éneke zengte be a fészeknyi falut. Ideiglenes lelécelésemet észre sem vették. . A korranglétra következő fokát a házasság jelentette. Ettől kezdve már a házasokkal kántáltunk. És ezt mindig a szomszéd román falu végén kezdtük, Árti- nyie Juon bácsinál. Na, gyertek be, jó magyarok, szólt ki az öreg a kántálást követő beköszöntő után. És rögvest bezárta az ajtót. Az asztalon a nagylámpás „virított”. S csak miután a 10 liter bor elfogyott, nyitotta ki az ajtót. A kemencén pedig csak amúgy sercegett a kolbász. Rotyogott a töltött káposzta. Még most is érzem azt a felejthetetlen illatot. Román létére Ártinyie bá’-nak magyar nótája volt: a Százados úr, sejahaj... A Szent János-ének után erre zendítettünk rá. Karácsony és újév között még most is egyfolytában tart az ünnephézagpótló jánosozás, istvá- nozás. A névnapozási kántá- lás. Kint az ablak alatt, és bent a karácsonyfa körül. És erről eszmélek rá hirtelen életem első karácsonyfás ünnepére. Melyet csak nem felejtettem el. Nem, mert akkor még testestől- lelkestől hittem az angyalban, vagyis abban, hogy az angyal hozza a karácsonyfát. Mert akkor még azt sem tudtam, hogy mi is az a háború. (Apropó: a háborús országokban vajon milyen karácsony lesz?) Mert akkor még öklömnyi pelyhekben hullt, egyre hullt a hó a szülőföld felett. Bent pedig a csillogó-villogó csodakarácsonyfa alatt letérdepelve, imára kulcsolt kézzel, édesanyám vezényletére énekeltük a húgommal együtt áhítatosan, ártatlan-tisztán, akár a karácsonyfás fehér bárány — és szűzen, akár a frissen hullott nyom nélküli hó, hogy: Jaj de pompás fa, a karácsonyfa, minden ága ég, gyönyörűen ég. Vigyázz reá kis Jézuska, el ne „alugy- gyék...” Demeter József (Ecser) édesapám, nemsokára megyek haza! majd ezt is megtudjuk. Egyszer... A bukaresti tárgyalás előtt, végső kétségbeesésükben levélben fordult a bírósághoz Vass Kiss Arpád- né: „1989. december 22-én, mint más napon is, végeztük az itthoni mindennapi munkát, hiszen akkor is volt tizennégy marhánk a pajtában, és volt mivel foglalkozni. A férjem aznap reggel elment a lányomék- hoz a városba, hogy hívja meg az ünnepekre. Előd, a kicsi fiam a traktorunkat javította egész négy óráig. Jött a keresztanyja ruhát tisztálni, mivel nekik nem volt víz a közelben, és ő mondta, hogy mi történik az ország többi részében. Mi is elmentünk vele, és néztük a tévét egész hét óráig. Közben hazajött az ő fia, és ő mesélte, hogy mi történik a vendéglőben, a központban. Megérkezett a fél hatos autóbusz népe, körbevették a milíciát. Eszembe jutott, hogy a férjem kell érkezzék, és még nem rendeztük el az állatokat. Hamar hazamentünk Előd fiammal együtt, és egykettőre elrendeztük az állatokat. Mire végeztünk, ott állt a kapuban Tamás Palika, a barátja és hívta, hogy menjenek le a kultúrházba, színdarabpróbára, mivel bált rendeztek szilveszterre. Ezzel el is mentek. Nem telt el egy óra sem, érkezik Előd nagy énekszóval, ami még most is a fülemben van: „Nem kell nékem fegyver, se golyó, elég lesz a puskapucoló”, s hát egy puskával a kézben jön be a házba. Én megijedtem. Kérdem tőle, hogy honnan hoztad és miért, hiszen még katonaság előtt állsz. Arra ő azt felelte: „Édesanyám, én többet nem ijedek meg a medvéktől és a vaddisznóktól, mert én ezzel meg szabad lőjem.” Mert már többször megijedt a medvétől. * A Jóistenre bízzuk és kérjük a segítségét, a jótevőink segítségét is, hogy valahogy a drága gyermeket szabadítsák ki. Azt is jól tudjuk, hogy a fiunk ártatlan az egész ügyben, mivel másnap hallottuk meg, hogy a milicistát agyonütötték, és ő itthon volt egész este, egész éjszaka, a puskát is visszavitte, amikor kihirdették, hogy akinél van, az adja le.” Ez a levél meg 1993 tavaszán járt a kezemben, amikor Vass Kiss Árpádék konyhájában üldögéltem a házigazdával. Előd fényképét is elém tették akkor. A felvételről magas homlokú, derűs arcú, fehér inges, nyakkendős ifjú nézett rám. Megfordítottam a fényképet, a hátlapon rajzolt betűkkel a szülőknek szánt sorokat olvastam: „Repülnek az évek, Hamar véget érnek, Addig boldog az ember, Amíg diák lehet. Kicsengetésem emlékére sok szeretettel: Előd, 1989. I. 31." * 1990 tavasza óta Vass Kiss Árpád, az édesapa a börtönöket járja. Csíkszereda, Bukarest, Jilava, Szamosújvár. Nem hagyott ki egyetlen tárgyalást, egyetlen látogatási lehetőséget sem. Van rabtársa Elődnek, akinek az édesapja a bukaresti tárgyalás után nem képes többé börtönlátogatásra menni. A fiúkat bilincsbe verve vezették elő, az arcuk viaszsárga volt, mindegyikükre jutott egy farkaskutya. Az a másik apa magába roskadt, elhallgatott, hónapszámra nem szól otthon a házában sem. Vass Kiss Árpád azonban rabként is megjárta a román börtönöket, nincs, ami elriaszthatná. — Mielőtt ideutaztam, a kórházba, elmentem Sza- mosújvárra, a fiamhoz. Beszélőre mehettem, kihasználtam. Egy öreg börtönőr volt szolgálatban, romám* ember, de hagyott bennünket beszélni. — Van, aki nem hagyja? — Embere válogatja. Van, aki ráordít az emberre: „Románul beszéljetek!” Van, aki odébb rántja az embert. Van, aki úgy dobja be az otthon sütött lepényt a ki- sablakon, hogy a gyerek csak tíz körömmel kaparhatja össze. — Tehát beszélhettek... — Előd jó hangulatban volt. Reménykedett. Készült a szabadulásra. — Az amnesztiára? — A börtönbe is eljutott a híre. Előd úgy hallotta, hogy az elnök, Iliescu, aláírta az oroszhegyieknek és a zetelakiaknak a megkegyel- mezést. December elsejére írta alá, mert akkor ünnepük Romániában az egyesülést Erdéllyel. A Trianon utánit. „Megyek, édesapám, nemsokára megyek haza!” Csak úgy ragyogott az arca a gyereknek. De a következő mondatával szíven ütött. „Aztán ahogy megkapom az útlevelet, megyek Magyarországra. Ott akarok élni!” Vass Kiss Árpád lélegzetet vesz, barázdás arca megszigorodik, a hangja megkeményedik: — Hát te így gondoltad? — kérdeztem tőle. — Ezért küszködtem egy életen át, hogy házat építsek neked? Ezért vettem traktort, ezért tartom az állatokat? Hogy elmenjél? Előd rám nézett, láttam én, hogy nem akart megbántani: láttam, hogy átéli, amit érzek. „Édesapám — mondta —, én nem azért megyek el, mert nekem pénz kell. Azért megyek el, mert a semmiért szenvedek itt harmadik esztendeje. És ahogy három éve becsuktak, ugyanúgy becsukhatnak bármikor.” Hallgatunk. * — Már itt voltam Budapesten, a kórházban, amikor a televízióban én is hallottam, hogy meglesz a kegyelem. Azt hittem, hogy kiszakad valami a mellemből. Másnap kiültem a folyosóra, mindjárt megírtam két levelet. Az egyiket Elődnek, Szamosúj- várra, hogyha szabadulnak, semmi butaságot el ne kövessen örömében. Ne igyon, ne menjen el hazulról. A másik levelet a feleségemnek írtam, hogy vesse meg a gyermek ágyát az emeleti szobában, fűtsön be jól, melegedjenek át a falak. Harmadik esztendeje nem fűtöttünk be ott. És a kedves ételét főzze meg a gyermeknek, mire megérkezik... De hát elmúlt elseje, el tizediké és nem érkezett meg. Fürkésző, reménykedő tekintet: mit tudok én? — Arra számítottunk mi is, hogy kiszabadulnak. Iliescu kegyelmet ad. Annyira készültek az egyesülési ünnepre. Az arcon megmozdulnak az időárkok: — Karácsonyra halasztották, ugye? — Nem tudom, Árpád bátyám. — Lehet, hogy Iliescu aláírta, de csak az ünnepekre engedik el őket... — Nem csaphatom be, Árpád bátyám! Nem akarom hitegetni... Vass Kiss Árpád összepréseli a száját. Aztán nagy sóhaj szakad ki belőle: — Mondja meg az igazságot nekem! — Ha Iliescu aláírta volna, jelentik a hírügynökségek. De csönd van. * Hallgatunk megint. Vass Kiss Árpád oroszhegyi székely ember élete így telt el: hallgatással. Hallgatott a két világháború között, hallgatott a világháború alatt, a börtönben, a házi őrizetben, hallgatott húsz esztendőn át Cea- usescu alatt. Elénekelte élete két évtizede alatt ezerszer és tízezerszer a hallgatás zsoltárát. Ahogy ránézek itt, a Rókus Kórház folyosóján, ahogy a néma száját, a néma szemét nézem, tudom, hogy most is énekel. Ért, megért mindent. Magában már rázendített, énekli tovább az erdélyi ember énekét. A hallgatás zsoltárát. Kosa Csaba Vass Kiss Árpád: Kérjük a Jóistent, szabadítsa ki a drága gyermeket £,űo.v/ Ágnes felvétele
