Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-24 / 300. szám
Benedek István Találkozás a magyar nemzettel állta a búcsúzásra özönlő töTemetni tudunk. Emlékszem néhány nagystílű temetésre. Például Vörösmarty Mihályéra, 1855 őszén. Az időpont mindent megmagyaráz: bent csücsültünk a Bach-korszak közepén, teljes volt az elnyomás, de arra nem gondolt a Helytartótanács, hogy egy általa alig ismert, semmibe vett költő — mit ér a költő, ha magyar? — temetésén tízezrek jelennek meg, némán és dacosan tüntetve az elnyomás ellen. Pedig ez a költő nemrég hontalan bujdosó volt, aztán kegyelmet kapott ugyan, de az ország szétliportságában nem találta honját a hazában, félrevonult falusi magányába gazdálkodni. Verset elvétve ha írt még, s ha írt, ilyen sorok buggyannak ki belőle: „Számkivetette magát, nem akart honn szolga maradni: Honn ha maradhatna még, a haza volna szabad”. És tessék, az óvatosan bátor haza bölcse vezeti a gyászolókat, és még eredményes gyűjtést is szervez az özvegy és gyermekei megsegítésére. A magyarok pedig összenéznek, s halkan mormogják a bajuszuk alatt: van itt még reménység. Még 21 esztendő, és rajta a sor, a haza bölcsén. Sokat változott a világ ez alatt a két évtized alatt, és ebben a változásban döntő szerep jutott Deák Ferencnek. Úgy hiszem, Kossuth Kasszand- ra-levele dacára Deák az egyetlen magyar politikus, akinek nem volt számottevő ellenzéke. Amikor évekig húzódó senyvedése után már se állni, se feküdni nem tudott, csak félig ülő helyzetben jutott levegőhöz, még mindig hozzá járt tanácsért az egész kormány. 1876 januárjában válságosra fordult az állapota. Egymásnak adták a látogatók a kilincset, mindenki még egyszer meg akarta szorítani a kezét. A Budán tartózkodó Erzsébet királynő napjában kétszer is oda- küldte a beteg hogylétéről érdeklődni társalkodónőjét, gróf Festetich Máriát. A kormány épp együtt ült január 28-án, de megszakították az ülést, hallván, hogy az öregúr a végét járja. A nép kitódult az utcákra, terekre, várták a híreket a Vadászkürtből. Késő este jött meg a szomorú hír: a haza bölcse nincs többé. Ghyczy Kálmán elnök másnap délelőtt 10 órakor jelentette a gyászesetet a képviselőházban, ezzel az ülést meg is szakították, csak bizottságot neveztek ki a temetés intézésére. Deákot a nemzet halottjának nyilvánították, a temetést február 3-ára tűzték ki, a bebalzsamozott testet az Akadémia díszes előcsarnokában ravatalozták fel. Az első koszorút Erzsébet királynő helyezte a ravatalra, s a térdeplőn buzgó imába merült, ismételt jelét adva annak, hogy szíve a magyarokért dobog. Tisza Kálmán javaslatára, a pártok közmegegyezésével (!) törvénybe iktatták Deák Ferenc érdemeit, és elhatározták közköltségen létesítendő mauzóleum felállítását, amely kissé megkopva bár, de napjainkig hirdeti, hogy volt egyszer egy politikusunk, aki magának semmit sem akart, a hazának mindent. 1894-ben Kossuth apánkat hozták haza Torino mellől. Nagyapám ott állt az Erzsébet. körúti lakásának ablakában, így szólt kilencéves Marci fiához: „Jegyezd meg ezt a napot, édes fiam, elmondhatod, hogy szemtől szembe láttad a magyar nemzetet.” És valóban, tizenhatos tömött sorban ott vonult úr és paraszt, falu és város. Ez már a századforduló cifra nyomorúságának korszaka volt, olyasmi, amit később „puha diktatúrának” neveztek: óvatosan ki lehetett mondani egyet-mást, de a király tüntetőén távol tartotta magát annak a temetésétől, aki őt a szabadságharc idején det- ronizálta. Az Erzsébet kőrútról jut eszembe, hogy ott lakott Jókai Mór is, onnan vitték kettős fekete érckoporsóban, üveggel lefedve, 1904. május 6-án a Nemzeti Múzeum kupolacsarnokába, ahol felravatalozva három napig meg ostromát, május 10-én hosszú menet élén költözött ki végső nyughelyére. Évszázadunkban, tudtommal, nemigen adódott alkalom hasonlóan nagystílű temetésre. Nem mintha nem lett volna nagy politikusunk, nagy írónk, nagy költőnk, aki éppenséggel elnyerhette volna a nemzet tiszteletadását, végbúcsúját. Csak hát a világháborúkkal olyan változáson ment át a világ, hogy ami természetesnek tűnt előtte, megvalósíthatatlanná vált alatta s utána. Ady suta temetése 1919-ben, Teleki Pál öngyilkossága, Horthy kényszerű emigrációja, Bethlen István eltűnése a szovjet pokolba, és bizonyára folytatni lehetne még a sort. ki mindenki nem nem kapott méltó végtisztességet. Túlságosan sok volt a hivatalból kivezényelt tömegfelvonulás is, és az embereknek elment a kedvük az ünneplésektől. S ha önként kimentek az utcára, ha tiltakozó tömegükkel zsúfolásig megtöltötték a Kossuth Lajos teret, halálos sortűz lett az eredménye, utána évtizedig eltartó vérbosszú. Az a legszomorúbb ebben, hogy ki lőtt a magyar népre? A magyar nép. Ékkor vált nyilvánvalóvá, hogy kétfajta magyar nép van. Egyik, amelyiknek szabadságvágya van és nincs fegyvere, a másiknak van fegyvere és ezzel uralkodni akar mindenek felett. Az egész abszurd helyzetnek, amelyben élünk, ez a kulcsa: az országnak, a lakosságnak nem megvetendő tömege úgy beleépült a bolsevik rendszerbe, hogy körömszakadtáig ragaszkodik hozzá. Hajlandó másként nevezni, liberalizmusnak vagy reformkommunizmusnak, de a szabad lopásról, a büntetlenségről, magáról az uralkodásról lemondani nem hajlandó. Számít arra, hogy ez a nép mindenbe beletörődik. Most azonban történt valami, ami nem illik bele a számításukba. Nem a miniszterelnök halála — erre természetesen számítottunk mindnyájan. Hanem: hogy ez a nemzet tudja, kit veszített Antall Józsefben. És végrehajtotta a bámulatra méltó temetést, ezt a nemzeti karácsonyi ajándékot, amitől megbizsergett a szívünk, alábbhagyott az aggodalmaskodásunk, és ijedt táncot roptak a kommunista agyvelők. Megpróbálják gúnyolni, ócsárolni, fitymálni, de ez a sok százezer némán felvonuló ember, ifjú és öreg, férfi és nő, még sánták és bénák is, mint a zarándokhelyeken, ahogy szót- lan konoksággal, tömött sorban araszolnak esővel és széllel dacolva reggel 9-től másnap hajnali 4 óráig, mindössze azért, hogy öthat órás körséta után három másodpercre megállhassanak a miniszterelnök koporsója előtt, még egy rövid fohász elmondására sincs idejük, épp csak meghajtják a fejüket — de milyen sokat mond ez a főhajtás! Szent fogadalomtétel ez a főhajtás: itt vagyunk, veled vagyunk, megértettünk, bízhatsz bennünk. Ha fiam volna, most mondanám neki: találkoztál a magyar nemzettel. Találóan mondta egy ismerősöm: mindenki úgy viselkedett, mintha a saját apját temetné. Gúnynak és becsmérlésnek szánta ezt (nyilván a Párt által kiadott legújabb jelszó ez), és még hozátette: túlzás. Nálunk mindent eltúloznak. Hat fekete lipicai és ágyútalp, ugyan kérem... Ugyan kérem, de a nemzet most végre elárulta, menynyire szerette ezt a zseniális politikust, akit a sajtó három és fél éve megállás nélkül sárba tiporni igyekszik, jobbról és balról egyaránt (hiszen a kettő úgyszólván ugyanaz), de hála Istennek eredménytelenül. Az eredménytelenség bizonysága az ünnepélyes temetés, lipicaiakkal és ágyútalppal, ökumenikus papsággal, külföldi államfőkkel, diplomatákkal és mindenekfölött az országot szent elszántsággal képviselő hazai és külhoni magyarok fölemelően magasztos tömegével. Ezek az emberek önként jöttek és szívrepesve, fáradsággal nem törődve. Nem kíváncsiság hozta ide őket, hiszen a televíziós közvetítéssel bőségesen kielégíthették volna kíváncsiságukat. Üzenetet hoztak, jó hírt, evangéliumot: itt vagyunk, számítsatok ránk. Nem vagyunk oly ostobák, mint amazok gondolják. Emlékezünk, és van mire emlékeznünk. Nagy megnyugvás ez a karácsonyi ajándék. Nagy veszteségért cserében nagy nyereség: a visszanyert bizakodás öröme. Számíthatunk á vad és ízléstelen támadásokra is, talán gyors, látszólagos köpönyegváltásokra is. Oda se neki, most már tudjuk, hogy itt van a nyugodt erő, és mégiscsak érvényesülni fog a nemzet bölcsessége. Semmitől sem tartanak any- nyira, mint ettől. Bennünket pedig semmi nem nyugtat meg annyira, mint ez. Hogy a számtalanszor lemucsai- zott népnek az a tisztességes tömege, amely nem hódolt be a szabad lopás kényelmes bolsevizmusának, úgy döntött, hogy elsősorban és kizárólagosan magyar akar lenni. Egyáltalán nem véletlen, hogy ezt a döntését éppen Antall József temetésén hozta ellenfeleinek a tudomására. Szomorú karácsony? V idámabb ünnep van, mint karácsony, de bensőségesebb és örömtelibb nincs. Az idei karácsony csendes örömét azonban beárnyékolja a gyász. Az ádventi várakozás időszakát derékba törte Antall József halála. így hát az idei ádvent és az idei karácsony már csak e gyász jegyében fog eltelni. Azt lehetne hinni, hogy ez csak az én egyéni véleményem. De ha ez csak egy privát, egyedi vélemény lenne, nem is zavarnám vele kedves olvasóimat, de a halála körül tapasztalható jelenségek fölbátorítanak arra, hogy a miniszter- elnök halálát, ami közügy, közügyként kezeljem. Ha nem jutott volna a fülünkbe egy-egy pozitív külföldi megnyilatkozás Antall Józsefről, a honi sajtó (nagy része), s még inkább a népszerűségi listák és a közvélemény-kutatás eredményei alapján bizony arra gondolhattunk volna, hogy a tavaszi választások során az MDF elnöke észrevétlenül el fog tűnni a politikai életből, de a fő helyről mindenképpen. Aztán Isten másképpen rendelkezett. December 12-én magához rendelte megfáradt szolgáját. Bár halálos betegsége közismert volt, s nem egy ellenzéki politikus és író rájátszott erre a — legalábbis emberileg — nehéz helyzetre, a halálhír mégis megdöbbentően hatott a társadalomra. Hogy ez a megdöbbenés őszinte volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a koporsója előtti tiszteletadás méretei és körülményei. Antall József földi maradványai előtt mintegy 300 ezer ember hajtott fejet. Déli tizenkettőkor kezdődött az emberek csendes vonulása, s a rádió híradása szerint hajnalig tartott. Hogy ez a hajnal mit jelent, azt pontosan nem tudom, de arról bizonyos tudomásom van, hogy unokaöcsém egyetemista fia éjjel kettőkor jutott a koporsó elé. S e decemberi délutánon váratlanul lehűlt a levegő, ráadásul hideg szél hűtötte az emberek kedvét a várakozáshoz. Mégis kitartottak! Mit jelent ez a kitartás? Négy-öt órát, kivételes esetben is legalább hármat. Feltettem magamnak a kérdést: mi indította az embereket erre a vállalásra, vagy másnap, a temetésen a szintén ötórai kitartásra, melyből két óra gyaloglást jelentett? Volt ott öreg, fiatal, középkorú, férfi, nő, gyerek és nagy diák, kislány és nagylány, fiatal- asszony és nyugdíjas férfi. Mi indította meg őket? A szeretet! Mert itt nem volt párttitkári parancs, nem volt egzisztenciális kényszer, politf- kai vagy hivatali helyezkedés. Aki részt vett, az önként, szabad akaratból vállalta, amit vállalt. Tömeget ilyen nagyszerűnek még sosem láttam, s őszintén mondom, büszke vagyok arra, hogy egy lehettem a 300 ezer közül. Isten útjai mások, mint a mi emberi elképzeléseink. Elküldte egyszülött fiát, hogy kereszthalálával megváltsa a világot. Meg lehet ezt érteni emberi ésszel? Mikor hatalma lenne arra, hogy ezer más módon elvégezze, amit elhatározott. De ha más megoldást választ, elvész karácsony csodálatos misztériuma. Évezredek óta az élet legcsodálatosabb jelensége a gyermek születése. Egy kis emberke megérkezése a világra mindig megil- letődést okoz, mindig a szeretet hullámaival árasztja el a boldog érintetteket. A gyermeket tartjuk a legnagyobb kincsnek. S Isten a legnagyobb kincsét adta nekünk. Jézus — ember számára felfogható módon, vagyis születés útján való — megérkezése közénk, rögtön eszünkbe juttatja minden újszülött közös sorsát, a halált. Mert élet és halál, ikertestvérek. így hát karácsony öröme magában rejti nagypéntek bánatát. Isten fiának az élete azonban több, mint az emberé. A kereszthalál után van feltámadás! S ennek — Krisztus révén — mi is részesei lehetünk. A hívő emberben az élet öröme és a halál szomorúsága a feltámadás isteni megoldásában örökkévalósággá rendeződik, ahol nincs születés és elmúlás, nincs élet és nincs halál. A keresztény ember ezért nem az élet és a halál, hanem az örökkévalóság jegyében él. Antall József sem az élet és a halál által határolt emberi léptékek között, hanem az örökkévalóság jegyében dolgozott. Emberi és történelmi szempontból egyaránt, ezért tudta odaadni népének önmagát. Mert Krisztus-követő, hívő ember volt. K öszöntsük hát hálával a ma született Jézust, aki példájával arra az útra vezérelte miniszterelnökünket, melyen — miként Juhász Judit oly szépen mondta — „másoknak világítva, magát égette el”. Dicsőség Istennek! Török Bálint
