Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-21 / 297. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. DECEMBER 21., KEDD Hány párt van ma Magyarországon? A hetedik nap után a legnehezebb Az egyik legközismertebb — szociológiai — számítás szerint az 1990-ben a parlamentbe került pártok alapján három „párt” — azaz nagytrend — van: I. szocialista, 2. liberális, 3. konzervatív — ebbe a. nemzeti-keresztény programozású pártokat értik. Nos, a mi nézőpontunk nem a pártok szociális természetrajzából indul ki, hanem a magyarság teljes történelmére tekintve, a nemzeti egzisztencia felől közelít a kérdéshez. Innen nézve viszont csak két párt (csoport) létezik: az egyik — kizárólag ökonómiai-szociális kérdéskomplexumnak tekintve az ország és lakói életét — integrálódó hajlamától vezéreltetve nyugat-európai, illetve észak-amerikai társadalomszervezési és életviteli modellek átplántálásában látja a boldogulás útját, míg a másik — jóllehet ugyancsak tisztában van a különböző nemzetközi trendek létével és jelentőségével — elsődlegesen azt a célt tűzi ki maga elé, hogy a magyarságnak mint olyannak az egzisztenciáját biztosítsa és őrizze a Kárpát-medencében — államszervezetileg pedig a Magyar Köztársaság területén. Ez utóbbi programozásnak viszont nem kizárólagos eleme a közhelyszámba menő „felzárkózás Európához”, illetve ennek liberáliskozmopolita csatolt részei. Ezért aztán pragmatikus oldalról ködevőnek, historikusmisztikusnak tartják ezt a politikai filozófiát, holott pragmatikus ez is, csupán gondolatrendszerének középpontjában más esszencia, más lénye- giség található. Különösen ütközik ez a két gondolkodás- mód a kultúra, népművelés, nevelés, oktatás területén, azaz a kutluszszférában, ahol :— a dolog természetéből adódóan — nem matériával és materiális értékekkel, hanem egy nemzeti lelkiséggel, identitással, szellemiséggel, egyszóval spirituális értékekkel dolgozunk. • Hogy tovább ne rejtélyes- kedjünk és köntörfalazzunk, mondjuk ki: az elsőként említett csoportba tartoznak a szocialista és liberális programozású pártok. Ezekből — a jelenlegi Országgyűlésben — három van, de 1994-re, illetve a jelenlegi nem parlamenti pártokat tekintve, ide sorolhatók még a szociáldemokraták, valamint a kommunisták. A másik politikai mentalitást a konzervatív — nemzeti-keresztény — értékeket valló és társadalmi képletükben ezeknek megfelelő életvitel- modellt ajánló politikai pártok képviselik, tehát a jelenlegi állapot szerint a Magyar Demokrata Fórum, a Kereszténydemokrata Néppárt és a kisgazdák. Ez a két pártcsoport, a bennük rejlő közös nevező szerint választható szét: az elsőbe tartozók nem sokat törődnek a történelmi entitással, mondván, hogy individuum van, állampolgár van, s ennek az élethez, illetve a boldoguláshoz való jogát kell biztosítani, mindenféle totali- táriánus, az egyéni érdeket bármilyen közösségi fantomnak alárendelni akaró programmal szemben. A kollektív érdekek — pl. a nemzeti egzisztencia, identitás — (ide számítva valamely keresztény hitfelekezet szellemiségében elkötelezettséget vállalókat is) —' e felfogás szerint történelmileg már túlhaladott kategóriák, hiszen ha az egyén boldogulása útjából minden akadályt sikerül elhárítani, úgy nem marad semmi olyan ún. kollektív érték, amiért handabandázni kellene, így jut el éz a koncepció a nemzetközömbös, kozmopolita, kizárólag az absztrakt Emberre figyelő gondolatrendszerhez és lesz teljesen érzéketlen a magyarságnak — történelméből fakadó — kollektív, specifikus gondjai iránt. Integrálódása az ún. Európához, Nyugathoz — önfeladá- sos. A nemzeti jelleget mint valami terhet dobja el, hiszen ez akadályozza a nagy feloldódásban. Másol, majmol nyugat-európai, amerikai szabadságrecepteket, nem gondolván arra, hogy azok más televényben, más gyökerekkel rendelkező, más múltat megélt népeknél, nemzeteknél nem úgy jelentkeznek, nem azt jelentik, más a hatásuk, eredményük, mint pl. nálunk — mint ahogy nem lehet elvárni egy indiaitól, hogy vikingsorsot éljen meg. Mindenféle liberális elképzelésnek ez az Achilles-sarka; ezen az úton nyílegyenesen jutunk el a hazát, nemzetet nem vállaló, sőt tagadó nihilista politikai magatartásformákig. Visszatérve pártjainkra: akár a szocialista, akár a liberális intemacionáléban gondolkodó magyar állampolgárok haza- ‘és nemzetképére gondolunk, mindig egy negatívum születik: valami, amivel nem tudnak mit kezdeni. Pedig oly egyszerű: egy nemzet, amelynek legutóbbi 500 éve szakadatlan küzdelem a puszta létért, most, hogy egy egészen picike esélye lett a megmaradásra — nem érti, hogy miért az a fontos manapság, hogy „szép az idegen”, miért vannak a „másságnak” privilégiumai, hogy nekünk miért nem szabad éreznünk és éreztetnünk, hogy azok vagyunk, amik. Természetesen nemzeti- konzervatív oldalon is ismerik az integrálódás fogalmát és felfogják e folyamatok lényegét, de csak úgy akarnak „nagyobb egységbe” tagozódni, ha már biztosítva van a saját lét, sajátos formában. Nagyobb és szerencsésebb nemzeteknek ez az egész sokkal könnyebb, hiszen talán nem is ismerik ezt a fogalmat: megmaradni. Mi magyarok — annál inkább. Lehet bár, hogy 45 esztendő kommunista szemfényvesztése sok hazánkfiával elhitette, hogy nem magyar, hanem népi demokratikus internacionalista és elfeledtette sok-sok magyarral, hogy apja, anyja és ősei a katolikus, református, evangélikus stb. egyház templomaiban imádkoztak Istenükhöz sorsuk jobbra fordulásáért, és rávette az ifjúságot, hogy elfeledje, sőt röhögve megtagadja őseinek „maradi"” nemzeti és keresztény — azaz: megtartó — múltját... — mindez lehet, de vannak magyarok — minden társadalmi régióban —, kik lelkűk mélyén azért mégis érzik, hogy nem szabad elnyomni hagyni magunkat, se spirituálisán, se szociálisan; nem szabad hagyni, hogy a történelem margójára toljanak minket. Ezek a honfitársaink ugyanis egy formálisan nem létező, de azért a lelkekben mégis munkáló spirituális párt tagjai, kiknek programja egyetlen mondatban megfogalmazható: Megőrizni egy népet — az emberiségnek. Kajetán Endre A hetedik nap után a legnehezebb. A lélekharang kon- dulását, a végső földbe helyezést követő komisz csendet nagyon nehéz elfogadni. Talán a családnak, az itt- maradottaknak vigaszt és erőt adhatott, hogy a nemzet kimutatta együvé tartozását, és méltósággal, fegyelemmel gyászolta, temette halottját. A hetedik nap után a legnehezebb. Szabad-e előhozakodnom személyes élményemmel? A Pest Megyei Hírlap 1991 tavaszán részben még kommunista lap volt, s nem is tagadta meg önmagát. A taxisblokád idején, az emlékezetes kórházi interjú után nem egy figyelemfelkeltő otrombaság látott napvilágot: ... a pizsamás Antall... s efféle ízetlenségek. Akkoriban is ekként vélekedtem: aki idáig süllyed, az nem újságíró, még ha ügyesen is rakja egymás mellé a szavakat. S ma arra gondolok, vajon az illető a ravatalhoz elzarán- dokló végtelen embersor, vagy a temetőben haladó hosszan kígyózó gyászmenet láttán, érez-e lelkiisme- ret-furdalást? Azon az 1991-es tavaszi péntek délutánon felavatta a II. világháborús emlékművet Cegléden. Az eső kitartóan permetezett a városra. Egy óra sem telt el, s a városháza titkársági szobájának ajtaja előtt a kezét nyújtotta. Néhány perccel később, amikor bevallottam, hogy. melyik lapot képviselem, semmi esélyt nem adtam magamnak. De nyűt a polgármesteri szoba ajtaja... és a király fogadta a szegény ember fiát. Udvarias volt és halk szavú. Semmiféle gőgöt — amit annyiszor a fejére olvastak — nem éreztem a viselkedésében. Némi gondterheltség vibrált a hangjában, persze, lehet, hogy tévedtem. Az interjú megjelent. Az ország demokratikusan megválasztott miniszterelnöke nyilatkozott annak a lapnak, amely nem kímélte őt. S az egyik főnököm alaposan elmarasztalt. Azután jött a hír, a miniszterelnök Gödöllőre látogat. Még abban az órában elkészült a stratégia: két belevaló, kemény kolléga össztüzet zúdít rá. A „merénylet” kudarcba fulladt. A stáb szégyenszemre üres kazettával kullogott vissza a szerkesztőségbe, s az ügyeletes szerkesztőnek be kellett érnie egy MTI-inter- jú közlésével. A hetedik nap után a legnehezebb. Hallgatom a magnófelvételt. Megrendítő a konok tény: ez az interjú immár történelem. Egy európai gondolkodó és politikus válaszol a kérdéseimre. Nyugodt, bölcs és talán egy kicsit magányos. Kint az éjszaka rádobta fekete bársonyát a városra. S akárcsak azon a májusi délutánon, az eső kitartóan, csendesen permetez. Fehér Ferenc Akit nyolcvanévesen is beidéztek Vitéz dr. Molnár Károly vezérőrnagy 1894-ben született Csíkbánfaiván. ő a Vitézi Rend nagyöregje, az orvosi társadalom doyenje és a magyar tábornoki kar legidősebb tagja. 1914-ben érettségizett Csíkszeredán, s még az évben, elsők közt öltözött be önkéntesként a legendás csukaszürke mundérba. A tűzkeresztségen a gorlicei áttörésnél esett át, melynek során a 3000 fős 82. Gyalogezred zöme elvérzett, s csak kétszázan maradtak. Ezt követően tűzik a karpaszomáValahol Galíciában, 1915 nyarán nyos Molnár Károly mellére a vitézségi kisezüstöt, majd egy évvel később az első Signum Laudist. Később még kitünteti Károly király, majd 1922-ben Horthy Miklós. Főhadnagyi rangban szerelt le 1918-ban, s nyomban beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi karára. Tette ezt azzal a szándékkal, hogy ha végez, visz- szatér Erdélybe. Trianon azonban keresztülhúzta a számításait, s csak huszonkét évvel később, 1940-ben láthatta viszont a szülőföldjét. Orvostanhallgatóként belépett az Egyetemi Zászlóaljba. 1919-ben tagja lett annak a háromtagú deputáció- nak, mely üzenetet vitt Horthy Miklósnak Siófokra. Szóban is elmondták a zászlóalj óhaját: várva várják a fővezért! Horthy nem feledkezett meg a lelkes fiatalemberről, s elsők közt avatta vitézzé, majd kinevezte tanárnak a Pécsi Zrínyi Hadapród Iskolához. Ludovika Akadémia, 1938: törzstiszt, őrnagy, a nagy múltú intézmény tanára. 1940-ben, az akkor végzős növendékeivel elsők közt vonult be a Felvidékre, majd Eszak-Erdélybe, ahol kinevezték a Marosvásárhelyi Honvéd Csapatkórház parancsnokának. Innen átvezényelték Lubartovba, • Lengyelországba, s rábízták a Magyar Királyi Honvédség 106. Tábori Kórházának irányítását. A visszavonuláskor 120 zsidó munkaszolgálatost mentett meg a biztos haláltól, akiket a németek a lublini lágerbe akartak vinni. Épségben hozta haza valamennyit. Horthy — a zsidó deportálások miatt oly sokszor elmarasztalt kormányzó — részben ezért a tettéért léptette elő ezredessé. A kitüntetést és az előléptetést Kéri Kálmán adta át Kassán, 1994-ben. Az erről szóló dokumentum talán a legutolsó, amit Horthy még aláírt. Ausztria, 1945: egy kisváros raktárában rábukkant há- romvagonnyi egészségügyi anyagra, amit Magyarországról telepítettek ki a németek. Röntgen, laboratórium, fogászati felszerelés, egyebek. A nagy káoszt kihasználva be- vagonírozta a felbecsülhetetlen értékű anyagot, s irány Budapest. Ez volt az induló tőkéje az újjászervezett magyar hadsereg Budapesti Helyőrségi Kórháznak. A fizett- ség? 1945. augusztusz 19-én letartóztatták, s november végéig sínylődött egy fogdában. Kiengedték, de eljárást indítottak ellene. Koholt vádak alapján két év alatt tízszer idézte meg a Népbíróság. A vád: zsidók üldözése. A tárgyalásokon azok tanúskodtak mellette, akiket kimentett a németek kezéből. A felmentést követően magas beosztást és tábornoki rangot kínáltak neki, ám ennek fejében be kellett volna lépnie a kommunista pártba. Nemet mondott. Erre megfosztották rangjától, eltiltották a prakszisától, s az úgynevezett 5000-es rendelet alapján — ami csak a háborús bűnösökre volt érvényes — az 1946 előtti szolgálati éveit eltörölték. Mindazonáltal hallatlan szerencséje volt. A helyette kinevezett Mesényi Solcz Gusztávot Rajkkal együtt végezték ki. Két évig tűt, cérnát árult a pesti utcákon és vidéken, s lopva lejárt Leányfalura fogat húzni és kezelni. Aztán a nagy elembertelenedés tengerében megcsillant egy csöpp emberség, valaki szólt az érdekében „odafent”. „Nagylelkűen” megengedték, hogy fogorvosként dolgozzon a MÁV-kórházban. Innen ment nyugdíjba, pontosabban megkérdezése nélkül nyugdíjazták 1964-ben, 1300 forintos nyugdíjjal. Ebből már akkor sem lehetett megélni, csak vegetálni. Kénytelen volt magánrendelőt nyitni, egy olyan életkorban, amikor más visszavonul pihenni. Mint vérbeli katonaem- ber, soha nem politizált. Aztán mégis kialakult körülötte egy kis társaság, mely hetente összejött a vízivárosi lakásban. Olyan emberek, akik mind világosabban látták, hogy a dolgok nem jó irányba haladnak. Az összejövetelek nem maradtak titokban, Molnár Károlyt még nyolcvanéves korában is megidézték az elhárítási osztályra, s minden lépését figyelemmel követték. Nem kevésbé feleségét, Győrffy Rózsa színésznőt, akit egy 1983-ban, a Szent István-bazilikában megtartott előadó Vitéz dr. Molnár Károly: ha hagyom magamat rábeszélni, most post mortem lennék tábornok Erdó'si Agnes felvétele estje után „eltanácsoltak” a pályáról. A rendszerváltozás után a Molnár házaspár elsők közt kapott elégtételt. Erkölcsileg és anyagilag egyaránt. Molnár Károlyt rehabilitálták és tábornokká léptették elő, Győrffy Rózsa is visszatért a pályára, előadóművészként járja az országot, sőt könyveket jelentet meg, melyeknek témáit a messzi és közelmúlt történései ihletik. Eddig a történet, ami egyben vélemény is egy letűnt korról. Matula Gy. Oszkár
